vb selejtező bejegyzései 
Sokan berzenkedtek, amikor korábban papírformáról meg statisztikai törvényszerűségekről esett itt szó, a vége mégis az lett, hogy a szurkolók egy része által lesajnált Dánia veretlenül első, és kint van a dél-afrikai vb-n, míg az oly sokszor ugyancsak megmosolygott Portugália (he-he, még Albániát sem tudták megverni…) alighanem második lesz, és ugyancsak továbbjut a csoportból (minket speciel oda-vissza vertek kapott gól nélkül, amint arra számítani lehetett).
A rettegett Málta, amelyet mi nagy elánnal kétszer megvertünk, győzelem nélkül áll a csoport utolsó helyén. A svédek valóban katasztrofálisan szerepeltek az elvárásokhoz és korábbi önmagukhoz képest, de ez nem zavart meg bennünket abban, hogy oda-vissza kikapjunk tőlük is.
A szurkolók nagy része mégis bizakodott, amikor a csalóka sorsolásnak köszönhetően a csoport két leggyengébb csapata, Albánia és Málta ellen két-két meccset nyert a magyar válogatott, s a keresztbeverések is szerencsésen alakultak, no meg jókor jött a nyári szünet, így hónapokig a továbbjutással kecsegtető második helyen állt együttesünk.
Ekkor a felfokozott futball-láz telt házas mérkőzéseket eredményezett (mindannyiszor vereséget szenvedtünk), a „sorsdöntő” selejtezőket nagy kereskedelmi televíziós csatorna, az RTL Klub tűzte műsorára, s az MLSZ elnöksége is annyira belelovallta magát a megelőlegezett sikerekbe, hogy 2012-ig meghosszabbította a holland szövetségi kapitány, Erwin Koeman szerződését.
Nagy baj, hogy közben senki sem vonta felelősségre a kapitányt: az utóbbi évek legjobb játékos-anyagával miért nem képes győzelemre törő taktikát kidolgozni a jelentősebb ellenfelekkel szemben. Nem is az a kérdés, hogy miért nem hozott a csapat legalább egy bravúrt, hanem az, hogy legalább miért nem próbálta ezt meg. Az összeállítás és a taktika esélyt sem kínált a győzelemre a dánok, a svédek vagy a portugálok ellen.
A tegnap esti meccsen sem történt egyéb, mint hogy tisztességgel beleálltunk egy újabb csattanós, megszégyenítő pofonba. Az volt az ember érzése, hogy ha tíz meccset játszunk a portugálokkal, akkor sem nyerünk egyet sem. Egy önmagához képest fantáziátlan, sok hibával játszó, feszült portugál együttesnek tettük meg azt a szívességet, hogy különösebb erőfeszítés nélkül átgyalogolhasson rajtunk. S tette mindezt egy olyan magyar csapat, amely állítólag az életéért küzdött.
Gyepes Gábor kritikus pillanatokban lett főszereplő, de egyáltalán nem értek egyet Knézy Jenővel abban, hogy ő lett volna a fő bűnös. Persze, bántó volt látni, hogy mennyivel lassúbb volt az első gólnál például, mint Simao Sabrosa, és azt is, hogy Babossal miként veszekszenek egy félreértés miatt. De legalább ennyire fájó, hogy lassan évek óta az a Torghelle Sándor játszik csatárt a sokkal szebb napokat látott magyar nemzeti csapatban, aki a válogatott szintet eddig nemigen érte el, hogy olyan futballisták, mint Vanczák Vilmos, Vadócz Krisztián, Buzsáky Ákos vagy Tóth Balázs, akik még nem tudtak magyarázatot adni arra, miért válogatottak, rendszeresen felléphetnek címeres mezben. Persze, a kapitány, Erwin Koeman sem produkált még a szakmájában olyasmit, ami indokolná, hogy egyesek egy ország első futballcsapatát rábízzák. Ami pedig a futballfilozófiájáról kiderült, az elkeserítő.
Gera Zoltán kettőt villant, Dzsudzsák Balázs egyet, Huszti Szabolcs talán egy felet, s a többi néma csend. Juhász Roland a 0–3 ellenére is remek védő, Bodnár Lászlón sem múlna a válogatott sikeresebb szereplése, Babos Gábor jó kapus, de csodára ő sem képes (az első gól előtt kár volt középre ütnie a labdát), Priskin Tamás a korábbi érdemeihez (és Torghelle Sándor teljesítményéhez) képest megalázóan kevés lehetőséget kapott az egész sorozatban, amikor pedig beállt, kapkodott, idegeskedett – tegnap például a neki jutó rövid félóra alatt kétszer kézzel próbálta meg levenni a labdát.
Így szalasztottunk el tehát egy újabb lehetőséget, egy kezdő edző első, tétova lépéseinek támogatásával, az ezzel járó kockázattal s kísérletezéssel, és sorrendben a hatodik világbajnokságot rendezik majd meg nélkülünk.
Nagyon komolyan mondom, hogy erre a teljesítményre a félmillió eurót (évi 140 millió forintot) kereső szövetségi kapitány nélkül, egyáltalán, bármilyen edző nélkül is képes lett volna a magyar válogatott. Na jó, talán Albánia ellen becsúszott volna egy iksz…
Hát, a meccshez megint nem sok közünk volt ugyebár.
Kérem, ne a balszerencsét okoljuk, mert a svédek győztes góljához nem kellett több szerencse, mint a mi egyenlítésünkhöz. És az sem igaz, amit sokaktól hallottam a Stadionban a lefújás után, miszerint ilyen csakis velünk, magyarokkal fordulhat elő. Ilyen, sőt ennél durvább is bárkivel előfordulhat a futballban, és most nem akarom a tavalyi Eb török–horvát negyeddöntőjét említeni, inkább csak a magyar válogatott finnországi 1–1-ét a 98-as vb kvalifikációs sorozatának utolsó csoportmeccsén. Ahhoz a pótselejtezőt érő gólhoz némiképp kevesebb közünk volt, mint a svédeknek a tegnapihoz.
Másrészt hogyan gondoltunk döntetlenre hozni egy olyan meccset, amelyen hat-nyolc percig játszottunk elfogadhatóan, s komplett tíz percekig nem jöttünk ki a térfelünkről? Amelyen valódi gólhelyzetünk alig akadt, míg az ellenfélnek fél tucat is volt (két gól, két kapufa, stb.). A selejtezősorozat korábbi állomásai alkalmával megfogalmazódott kérdések továbbra is helytállónak tűnnek, kiegészülve újabbakkal:
– Ha valóban a világbajnokságra szeretnénk kijutni, akkor hogyan lehetséges, hogy egy hazai vb-selejtezőre mindössze egy csatárt nevez a kapitány, s ő is a cserepadon ül?
– Milyen sportágat fejleszt a magyar válogatott kispadján folyamatosan tudálékosan jegyzetelő hajdani kosárlabdaedző, Jámbor László, akit az MLSZ fejlesztési igazgatójának neveznek?
– Miért Hajnal Tamás a válogatott 10-ese, s nem Gera Zoltán, s egyáltalán hogyan lehetnek egyszerre mindketten a pályán?
– Hogyan lehetséges másfél év közös munka után, hogy egy ilyen fontos meccsen a védelemben válogatott tapasztalattal alig rendelkező játékost kell szerepeltetnie a kapitánynak?
– Miként fordulhat elő, hogy Erwin Koeman a válogatottba utólag, vésztartalékként behívott védőt kénytelen a kezdőben szerepeltetni, aki ráadásul egy hete még csapat nélkül volt?
– Miért kellett meghosszabbítani a ciklus vége előtt a kapitány szerződését, jóllehet egyelőre egyetlen, előttünk rangsorolt együttest sem vertünk meg tétmeccsen?
– Normális dolog-e az, hogy a válogatott keretében négy kapus van, míg csatárból összesen három, akik közül az egyik az őt beválogató kapitány szerint „mentálisan alkalmatlan a svédek elleni meccsre”?
– Előfordulhat-e normális körülmények között, hogy a 42 ezer néző között nem jut hely Törőcsik Andrásnak, Nyilasi Tibornak, hogy a volt szövetségi kapitányoknak már nem jár a tiszteletjegy a válogatott meccsekre, pusztán azért (vagy mi másért?), mert a Románia, Svédország és Portugália ellen egymást követő három (feltehetően egyaránt vesztes) mérkőzésen így tudja maximalizálni a bevételét a telki építkezéssel önmagát alaposan túlvállaló szövetség?
És a sor még hosszan folytatható lenne… Buzánszky Jenő a lefújás után egy perccel azt kérdezte elképedve, hogyan lehetett Babos Gábort egyedül hagyni Zlatan Ibrahimoviccsal. Ő kérdezheti, mert 49 válogatott mérkőzésén talán ha háromszor volt vesztes védelem tagja (tétmeccsen egyszer, a vb-döntőben), és speciel a címvédő, későbbi vb-ezüstérmes svédek ellen 6:0-t ért el a válogatottal a helsinki olimpia elődöntőjében.
Hogy nem (csak) a keserűség és a rosszindulat mondatja velem a fentieket, arra fogadják el érvként azt is, hogy az egyik magyar játékos fogalmazott így a meccs után: „Ajándékpont lett volna…”
Megint akkor égett le csúnyán a válogatott, amikor végre azok is szurkoltak neki, akiket amúgy nem érdekli a foci. Most, amikor egy kereskedelmi tévé közvetítette a meccset, s minden korábbinál többen hitték el, hogy igen, ezúttal aztán tényleg nyerünk, akkor játszott megint annyira gyalázatosan a csapat, hogy sokak kedve ment el megint a magyar labdarúgástól.
Olyan barátoktól kaptam a csalódott, szitkozódó SMS-eket a lefújás után, akikről tudom, hogy nagyon régóta nem néztek végig egy teljes focimeccset, s most megint nagyon sokáig nem fognak. Hányszor, de hányszor eljátszotta már velünk az élet: apró sikerekkel, szerencsével eljutunk a nagy, sorsdöntő találkozóig, amelyen még minden lehet, hogy aztán ráébresszen bennünket arra, esélyünk sincs.
A mérkőzés előtti hangulat megint hasonlított a valódi, nagy összecsapások fílingjére. Sok gyereket hoztak ki most életében először a Puskás-stadionba, mondván, lássa csak, milyen az igazi futballmeccs. Hát ezért is annyira bosszantó az ilyen vereség. Nem is a vereség maga, hanem az, hogy nem láttuk harcolni, megszakadni, hőssé válni a magyar játékosokat. Mert az ilyesmi lehetséges akkor is, ha kikapunk. Tisztelet a kivételnek, persze. Babos Gáboron szerintem nem múlt semmi, Gyepes Gábor a védelem talán legjobbja volt, s persze Juhász Roland is úgy-ahogy hozta magát, amíg a pályán bírt maradni (érdekes párhuzam: megint le kellett jönnie sérülés miatt, mint legutóbb a svédek ellen a Stadionban, s talán akkor is, most is megakadályozhatta volna a mindent eldöntő gólt). Dzsudzsák Balázs küzdött, harcolt végig, rajta látszott a legkevésbé a labdarúgóinkra ilyen helyzetben oly jellemző bizonytalanság.
Emlékezeteset végül ő sem produkált, bár ő harcolta ki a tizenegyest, és nem sokon múlott, hogy az egyenlítésünk után győztes gólt rúgjon. Huszti Szabolcs legalább magabiztosan belőtte a büntetőt, de csatár ezúttal sem tudott lenni a nem létező csatárok helyett. Gera Zoltán pedig, aki eddig minden kapitánynál a válogatott legjobb játékosa volt, a Koeman-korszak legnagyobb áldozata. Szemmel láthatóan nem tartja őt annyira a holland, mint amennyit valójában ér, ezt az edző meccsek során át bizonyította, s most odajutottunk, hogy Zoli a jobbszélső helyén kínlódott egy egész mérkőzésen át, elszenvedve a svéd balbekk nyomasztó fizikai fölényét, míg a helyén a mégoly szimpatikus és képzett Hajnal Tamás szerepelt teljesen súlytalanul.
Ne haragudjanak, de az a véleményem, hogy ha százszor játszanánk a svédek ellen, talán akkor sem nyernénk, és ezt nem csak most hangoztatom, hanem így gondoltam már a meccs előtt is. Három kapitánnyal hat tétmérkőzést vívtunk ellenük az elmúlt években, s a Gellei Imrével Stockholmban elért, valóban bravúros 1–1 mellett most már öt vereség sorakozik a mérleg másik serpenyőjében. Lothar Matthäusnak és Erwin Koemannak mindössze két-két vereségre futotta, győzni pedig a hat találkozón egyszer sem sikerült, sőt vezetnie is csak a Gellei-csapatnak sikerült a svédek ellen. Majdnem az egész mérkőzésen – csak hát akkor is jött Ibra, aki akkor, 2002-ben még csak pontot mentett együttesének, azóta kétszer pedig győzelmet érő gólt lőtt az utolsó pillanatokban. Valljuk be – bármennyire is illik őt utálni –, hogy nagy király ez a bosnyák-horvát-svéd fiú (avagy „szerb-montgomery”, ahogyan Mészöly Kálmán egy élő tévéműsorban megjelölte Zlatan Ibrahimovic származását), aki Kubala László és Hriszto Sztoicskov után újabb nagy kelet-európai származású csatáregyénisége lehet a Barcelonának, nem számítva persze azt a hároméves időszakot, amíg Kubala mellett Czibor Zoltán és Kocsis Sándor is állandó és sikeres tagja volt a Barca támadósorának.
A svédek, akik ellen, lám, esélyünk sincs nyerni, jelenleg a „riválisok” közül a leggyengébbek a csoportban. Az eddigi eredmények alapján náluk némileg jobbak a dánok – akik nyertek már ebben a sorozatban Stockholmban és Lisszabonban is –, s a portugálok úgyszintén. Azok a portugálok, akik ellen nem nyert még párharcot magyar csapat. Talán az övék az egyetlen válogatott, amelyet még sohasem győztünk le. Velük még Puskásék és Alberték sem bírtak, pedig játszottak ellenük. Talán majd Dzsudzsákék? Talán. Reméljük.
Szöllősi György
