„Találkozunk a következő magyar rendezésű futsal Eb-n!” – búcsúzott el tőlem egyik napilapos kollégám a magyar–cseh meccs után.

Hát igen. Valószínűleg sokáig ez a két Eb-meccs lesz a magyar futsalsport csúcsa: két nagyjából telt ház a Papp László Arénában és sok-sok tévénéző. Nagy kár, hogy válogatottunk nem tudott élni az Eb-t övező érdeklődésben rejlő lehetőségekkel, és nem szerettette meg a magyarokkal ezt a játékot. De legyünk igazságosak: a csehek elleni meccs első félidejében ragyogó dolgokat is csináltak a mieink, még ha mindezt feledteti is az a borzalmas szerencsétlenkedés, amit az utolsó percekben láttunk.

Miközben a futsalos öntudat minduntalan azt harsogja, hogy ez a játék nem az a játék, teljesen más sportágról van szó, azért mégiscsak a nagypályán világhírűvé lett Christian Karembeut hozta az UEFA Pestre a futsalt népszerűsítendő, a csehek edzője pedig nem átallotta azt mondani a magyarok elleni győzelmet követő sajtótájékoztatón, hogy „na, ezért szeretjük a futballt”.

Oké, a futballt tényleg szeretjük, de akkor mit keresünk mi itt? És a Nemzeti Sport tudósítója, a korábbi ötvenszeres (nagypályás) válogatott Bognár György is úgy fogalmazott, hogy „jó foci volt”, és a vereséget leszámítva nagyon örül annak, amit látott. Magyarul: a futsal akkor kezd élvezetes lenni, amikor felfedezzük benne a focira hasonlító elemeket, lásd a tényleg szép magyar gólokat az első félidőben. Hogy melyiket ki rúgta, azt csak elvétve tudom, mert a hangosbemondó érthetetlenül üvöltötte, a meccs összeállítását pedig nem kaptam meg, csak a délután Debrecenben zajló ukrán–olasz találkozó lapját osztották ki a sajtóhelyen – rejtély, hogy miért.

Ami a pogácsát illeti… (Hiszen nyilvánvaló, hogy Önök várnak tőlem ezen a téren is egy kis beszámolót). Örömmel jelentem, hogy a magyar helyszínhez méltó módon nagy kosár, soha ki nem fogyó pogácsával készültek a szervezők a sajtószobában, ami többféle volt és egészen ízletes. Kár, hogy az egyik önkéntes szerint kétnapos, a másik szerint meg már a vb-t is megjárta. Ez utóbbi nyilvánvaló túlzás, annyira nem volt száraz. És az UEFA szerencsésen ötvözte a magyar hagyományokat (pogi) a hagyományos szponzorsörrel. Az önkéntesek között pedig egyértelműen szebb lányok vannak, mint bármely UEFA-rendezvényen, másutt Európában.

A meccsre visszatérve… Évek óta hallgatom a futsal szerelmeseitől, hogy ebben a sportágban minden precízen megtervezett, gépezetként működik a csapat, minden szituációban előre begyakorolt elemekre épül a játék. Ehhez képest azt láttuk, hogy miután látszólag zsebben volt a meccs, és a csehek kényszerből lehozták a kapust, mi úgy játszottunk fél órán át, hogy üres volt az ellenfél kapuja, mégis csak egy gólt tudtunk rúgni ebben az elvileg előnyös helyzetben, amikor az ellenfélnek már csak az elkeseredett kockáztatás maradt. Azért mondom, hogy előnyös, mert amikor az utolsó két percben mi is hasonló lépésre kényszerültünk, kétszer emelt majdnem az üres kapuba a csehek kapusa (elképesztő mázlink volt, mert mindkétszer a keresztlécet találta el – ahogyan nekik akkor volt mázlijuk, amikor nem adták meg a mi szabályos gólunkat).

Azt állítom tehát, hogy az összeomlásban nem szakmai-taktikai okokat kell keresni, ez egyszerű lélektan, amit már számos esetben figyelhettünk meg magyar csapatok esetében: amint elhisszük, hogy nyertünk, már menthetetlenül ki is kaptunk. A csapat leáll, majd az ellenfél lábra kapásától pánikba esik, és nincs többé visszaút. Persze, biztosan lehet erre is készülni, de úgy látszik, hogy a programfüzet szerint olyannyira hasznos dél-amerikai és afrikai edzőtáborban nem erre készült a csapatunk. A játékosok most megint azzal jönnek, hogy „mi, kérem csak amatőrök vagyunk”, amit mondhatnának, ha elvertek volna minket hat nullra, de az első félidei játék után egyértelmű, hogy nem lett volna szabad kikapnunk a csehektől. Előzőleg ráadásul azt olvashattuk, hogy a két csapat nagyjából egyenlő erőt képvisel, utólag hogy lett ebből az, hogy ők profik, mi meg amatőrök vagyunk? Hogy mást ne mondjak, amikor 5-4-nél visszajöttünk a meccsbe, és már csak negyven másodperc volt hátra, bizonyosan lehetett volna addig szabálytalankodni, tördelni a játékot, amíg csak véget nem ér valahogy a mérkőzés. Legalábbis ilyet is mondtak a hozzáértők a meccs után, meg olyat is, hogy az edzőnek lépnie kellett volna ahelyett, hogy végignézi, miként szedik össze magukat és kerekednek fölénk a csehek. (Sok okos elemzést hallottam az éjszaka folyamán a menő óbudai szórakozóhelyen, ahol az UEFA és a magyar rendezők számos képviselője bulizott, és ott volt Karembeu, sőt a nagypályás foci egyik külföldön játszó magyar sztárja, Dzsudzsák Balázs is, aki kinti csapattársaival együtt a jutalomba kapott szabadnapját töltötte Budapesten a magyar lányok nagy boldogságára, mert hát, fájdalom, ők is – a lányok – a nagypályás profikat részesítik előnyben, egyelőre… Persze, most még a helyesírás-értékelő program sem ismeri fel a futsal szót, és pirossal aláhúzza.)

Érthető különben, hogy Kozma Mihály alig tudott megszólalni a sajtótájékoztatón. Ő, aki sok bravúrt vitt már véghez ezzel a csapattal, és nagy, telt házas csatákat nyert például a Székelyudvarhely edzőjeként is a román bajnokságban, most, pályafutása talán legfontosabb meccsén ilyen szörnyű dráma áldozatául esett. Debreceniként évek óta arra készült, hogy Eb-mérkőzésen lépjen fel a városában a magyar válogatottal, de ez, sajnos, már nem jöhet össze neki.

Hacsak nem rendezünk hamarosan megint futsal Eb-t. De hát miért rendeznénk, amikor a magyar válogatotton kívül senkire sem különösebben kíváncsi a közönség, esetleg a döntőn lehet még telt ház.

A futsalsport csehországi társadalmi presztízséről árulkodik egyébként, hogy a magyarok bravúros legyőzése után egyetlenegy cseh újságíró sem (!) ült be az edzők sajtótájékoztatójára, a beszélgetés magyarul és angolul zajlott, cseh kérdés és válasz nem hangzott el.

A cseheknek persze olyan jégkorong- és futballcsapatuk van, hogy nincsenek rászorulva az efféle sikerekre, de nekünk nagy szám, hogy ott lehettünk egy ilyen Eb-n, még ha a rendező jogán is. Tényleg nagy kár, hogy nem tudtuk bebizonyítani a jelenlétünk jogosságát, és tudom, hogy nagyon sokan nagyon sokat dolgoztak azért, hogy futsal Eb legyen Magyarországon. Az ő munkájukért feltétlen köszönet jár, de abban biztos vagyok, hogy vannak olyanok is, akik sok mindent elmulasztottak megtenni azért, hogy házigazdához méltó módon szerepeljen a magyar csapat. Mert szörnyű, hogy még pontot sem voltunk képesek szerezni. Ahogyan ősszel a nagypályán, úgy télen a kispályán is ugyanaz történt: a közönség és a sajtó megtette a magáét, megtöltötte a lelátókat, de a csapat nem élt a bizalommal. Megannyi telt házas vereség: ott is – itt is.

De hát több is veszett Mohácsnál, amit az Aréna grúz UEFA-sajtófőnöke, Mamuka Kahiasvili úgy fogalmazott meg tegnap este a futballra (futsalra?) vonatkoztatva: „Bern után ez a dráma igazán semmiség…”

Szöllősi György

Bevallom, azok közé tartozom, akik még sohasem voltak futsalmeccsen, jóllehet, kispályás focimeccset végigjátszottam ezret. Kozma Mihály, a kispályás magyar válogatott végtelenül rokonszenves és hallatlanul felkészült (mellesleg történész is) szövetségi kapitánya már sokszor próbálta elmagyarázni, hogy miért fantasztikusan látványos, okos és ügyes sport a futsal, de annyira azért nem győzött meg, hogy megnézzek egy teljes meccset.

Ma megtettem, hiszen mégiscsak hazai rendezésű Európa-bajnokság van, a magyar válogatott játszik, telt ház előtt. Nos, abban egyelőre nem vagyok biztos, hogy lesz még futsalmeccs, amelyet végignézek (jó, a másik csoportmeccset még mindenképpen, és ha továbbjutunk, akkor a többi magyar mérkőzést is), de pár dologra fény derült:

-    arra, hogy vagy nem vagyunk túl jók, vagy Azerbajdzsán félelmetes futsalnagyhatalom
-    arra, hogy a pörgős, állítólag mégoly látványos futsalt is lehet unalmasan játszani
-    arra, hogy a csarnokból a zöldséges beállt védeni Azerbajdzsán válogatottjába
-    és arra is, hogy a roppant erős azerieknek a védekezése is egészen kitűnő lehet, mert ebben a sokgólos, látványos futsalban hazai pályán, telt ház előtt egyetlen akciógólt sem tudtunk rúgni, s még csak szép támadásunk sem igen volt a ki tudja milyen hosszú félidők során, avagy a fineszes, technikás magyaros foci után már a fineszes, magyaros futsal is a múlté, még azelőtt, hogy megismertük volna valaha egyáltalán

Reméljük, hogy a folytatásban sikeresebbek lesznek a magyar fiúk, és mindannyiunkkal megszerettetik a 4+1-es focit, elvégre, ha azt nézzük, hogy az U20-asaink hogyan kezdték a világbajnokságot tavaly, akkor – Dróthtal vagy Dróth nélkül – még Európa-bajnokok is lehetünk.

Nem tudom, hogy igaz-e az a sztori, amely szerint a sportág intézményesítésekor két verzió hevert a FIFA kongresszusa előtt. Az egyikben az 5+1-es, palánkos, sokunk által kedvelt és játszott, 5-ös, normál focival űzött változat szerepelt, a másikban a talppal húzogatós, 4+1-es, oldalvonalas extrém megoldás. Úgy mesélik, hogy a maratoni közgyűlés utolsó napirendi pontjaként elérkező szavazás időpontjára már igencsak elfáradtak a küldöttek, s maga a levezető elnök, Joao Havelange is, aki véletlenül a bizottságok által inkább támogatott 5+1 helyett a ma futsal néven ismeretes B-verziót terjesztette elő szavazásra támogatólag, mert összekeverte a két dossziét…

A sztori akkor is jó, ha nem igaz (bár kétségtelenül így mesélték nekem, és könnyen lehet, hogy igaz), de az tuti, hogy ezúttal Kozma Misi sem élvezte a 4+1-es változatot…

Szöllősi György