MLSZ bejegyzései 
Kisteleki István állítólag arról beszélt az MLSZ elnökségi tagjainak, hogy ő és csapata annyira jól dolgozott, hogy amennyiben az elnökség munkájáról készült beszámolóját nem fogadná el a közgyűlés, akkor bizony ő mégsem fog lemondani.
Fonák hozzáállás ez, hiszen úgy volna normális, hogy éppen akkor mond le egy vezető, ha az őt megválasztó testület nem fogadja el a munkáját. Kisteleki Istvánnál azonban mást jelentenek a szavak, mint amit a többség ért rajtuk. Amikor azt mondta, nyilatkozta, harsogta, hogy „Nem akarok MLSZ-elnök lenni”, az az ő szótárában valójában annyit jelentett, hogy remeg az elnöki székért.
Amikor Gera Zoltánnak azt mondta, hogy megérti az elkeseredettségét, amiért Koeman szórakozik vele, akkor közben alighanem arra gondolt: ki kell innen rúgni ezt a fegyelmezetlent. Amikor a játékvezetők küldöttségének a szavát adta, hogy elnökké választása után Juhos Attilát kéri majd fel JB-elnöknek, akkor adott szón azt értette, hogy ő majd inkább Vágner Lászlót teszi a bírók főnökévé.
Amikor különböző sportvezetőknek megígérte, hogy abbahagyja a demagóg kampányát, és nem fog össze Gyárfás Tamással meg másokkal Bozóky Imre leváltása érdekében, akkor ő úgy értelmezte az ígéretet, hogy dehogyisnem. Amikor fennhéjázva arról nyilatkozott, hogy ő biztos a 2012-es Eb-rendezés megszerzésében, akkor azt úgy kellett volna értenünk, hogy a pályázatunk fabatkát sem ér, egyetlen UEFA-vezető sem tartja majd a szavazatára érdemesnek az izzadtságszagú, hiteltelen magyar-horvát kínlódást.
Amikor Kisteleki István minden bizalmát Várhidi Péterbe helyezte, mondván, a fiataloké a jövő, és végre eredménykényszer nélkül hagyni kell egy új nemzedéket felépíteni a kapitánynak négy-öt év alatt, akkor ő valójában úgy gondolkodott, hogy megverheti Várhidi a fiataljaival akár a világbajnokot is (megtette), az első kudarcoknál mehet, amerre lát.
Amikor azt mondta, hogy Lothar Matthäus túl sok pénzt keres, és az ő eredményeit egy magyar edző is elérte volna, akkor ő azt úgy értelmezte, hogy ha az általa hozott külföldi edző lesz ugyanolyan eredménytelen, ugyanolyan sok pénzért, annak illik meghosszabbítani a szerződését, hadd nyögje a havi tízmilliós fizetést is a leendő utódja a Telki edzőközpont évtizedes, ugyancsak havi tízmilliós nagyságrendű adósságterhe mellett.
Kisteleki István az MLSZ ötven-hatvan fős apparátusából mára két-három ember kivételével mindenkit lecserélt, a főtitkárait néhány havonta váltogatta, beteges bizalmatlanságról árulkodva. A szakmai irányítást kitépte a Bozsik-programot létrehozó és a korosztályos válogatottak ügyét új alapokra helyező Mezey-Both-Nyilasi trió kezéből, mert úgy vélte, hogy Bicskei Bertalan lesz itt a megfelelő szakmai főnök. Both és Bicskei is súlyos beteg lett, végül mégis menniük kellett a szövetségből, mert Kisteleki immár úgy vélekedett, hogy egy Jámbor László nevű kosáredzőnek kell meghatároznia a magyar futball új irányát, hogy aztán az elnök őt is megalázza, és útilaput kössön a talpára.
Kisteleki István – noha évek óta tudott arról, hogy a magyar futball tele van bundagyanús meccsekkel – csak akkor lett a bunda elleni harc engesztelhetetlen harcosa, amikor az UEFA letett egy listát a manipulált magyar vonatkozású meccsekről. Amikor pedig azt állította határozottan, hogy számára mindig is a fair play volt a legfontosabb, az annyit jelent, hogy egykori sporttársai névvel vállalt nyilatkozatai szerint főszerepet játszott bizonyos bundaügyekben a hetvenes-nyolcvanas években edzőként, játékosként.
Amikor arról beszélt büszkén, hogy „létrehoztuk” a FIFA Puskás-díjat, akkor talán közben a valóság is az eszébe jutott: ő maga egy szalmaszálat sem tett keresztbe az ügy érdekében, éppen csak nem akadályozta meg.
Amikor az előző elnökválasztási procedúrában azt javasolta Pellady Péternek, hogy mindketten lépjenek vissza a választástól, és akkor tiszta lappal lehet majd új elnököt választani, akkor magában már mosolygott: dehogyis lép ő vissza…
Így hát most, amikor bejelentette, hogy önként távozik a futballszövetség éléről, szinte biztosra vehető, hogy se nem önként, se nem távozik. Azóta is jön-megy, tárgyal, szerződést köt, utazik, egyeztet és például politikai alapon tisztogat a szövetségben: azért a teljesen ártatlan e-mailért, amelyben az MLSZ csatlakozási szándékát fejezte ki a Nemzeti Sport sportbarát akciójához, két embernek kellett repülnie. Azt mondják azért, mert a miniszterelnök lenni szintén nem akaró miniszterelnök nem ilyen hálát várt az addig kedvesen együttműködő MLSZ-es (üzleti) partnerektől.
Kisteleki István, miután megtartotta a történelem első MLSZ-elnöki sajtótájékoztatót, amelyen a sajtó nem kérdezhetett, és édesbús önsajnálatával mindenkit elaltatott, egyáltalán nem úgy viselkedik, mint aki távozni akar. Soha még ilyen intenzíven nem dolgozott, minden cselekedete arra utal, hogy vagy hivatalos elnökként, vagy a háttérből, de továbbra is ő és a mögötte álló politikai-gazdasági csapat akarja irányítani az MLSZ-t.
Nem csak a semmit sem teljesítő szövetségi kapitány szerződését hosszabbították meg bicskanyitogató módon, de folyamatosan tárgyalnak már a Kisteleki lemondását követő időszak ügyeiről, személyi döntéseket hoznak, tévés szerződést kötnek, és ezek mögött a lépések mögött mind a régi, elvileg már két hónapja leköszönt elnököt kell sejtenünk.
Amikor tehát együttérző kollégáim nyugtatgatnak a szörnyű jelentésű, képletes közhellyel: „nem szabad belerúgni a döglött oroszlánba”, akkor fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy az az oroszlán bizony csak színleli, hogy elpusztult. S a következő pillanatban félelmetesebb lehet, mint valaha.
Szöllősi György
Nem tudom, feltűnt-e valakinek: a kispályás Európa-bajnokság nyitó napja az MLSZ születésnapjára került, ma 109 éves a Magyar Labdarúgó-szövetség.
Évszázados története, páratlan sikerei révén a legnagyobb tekintélyű szervezetek közé kellene tartoznia, talán azok közé is tartozik (ez a többiek kritikája is...), mégis állandó balhék, háborúskodások színtere évtizedek óta, és mindenképpen méltatlan ahhoz a szervezethez, ami lehetne, és aminek lennie kellene...
Évtizedekig nem volt saját székháza, mert 1950-ben államosították az addigra nagypresztízsű társadalmi szervezetté fejlődött MLSZ Vadász utcai központi hivatalát. Volt, hogy az OTSH meg a MOB egyik osztályaként működött, egyetlen pici szobában, meg olyan is, amikor körfolyosós bérház emeleti lakásában húzódott meg albérletben.
Amikor magam az MLSZ alkalmazottja voltam, előbb a hangulatos történelmi kulisszát jelentő Népstadionban, természetesen albérletben, majd egy Róbert Károly körúti irodaház, ha jól emlékszem, negyedik emeletén dolgoztunk, és csak a kollégák elmeséléséből ismerem azt a néhány évvel azelőtti esetet, amikor Sági Gyuri, a gondnok, a dunai árvíz miatt csónakkal szállította a munkatársakat a Királyok útja és az iroda között a Római-parti időkben (tudják, amikor az MLSZ a kábelgyártól bérelte a székházat, lévén a szövetség elnöke a gyár igazgatója).
Azon, ugye, nem csodálkoznak, hogy az MLSZ-nek archívuma például nem létezik, hogy időnként minden a szemétbe, meg „magángyűjtőkhöz" került, amit őrizni kellett volna, és hogy a sok háborúskodásban és költözésben ilyesmire odafigyelni luxus lett volna.
A szövetséget amúgy mindig mindenki szidja, ez a természetéből fakad, az elnök mindig hülye, ez is természetes szurkolói attitűd, amint nem ad meg egy jogos tizenegyest a bíró, vagy kikap a válogatott – az elnöki tisztért mégis mindig nagy csata dúl.
Persze, ma már sokkal szűkebb körben érdekes, hogy ki az elnök, és mit csinál, már a népharag sem olyan rettenetes, mint régen.
Valamikor tényleg elég volt egy súlyos zakó ahhoz, hogy megbukjon az elnök, ma már sokan azt sem tudják, ki is az MLSZ első embere, akire haragudni kellene, mi több, már azt sem veszi észre az ország, hogy a válogatott megint nem jutott ki a világbajnokságra. Valamikor az emberek az öklüket rázva követelték, hogy mondjon le mindenki, ma már azt sem tudják, hogy miért is kellene haragudniuk.
Amúgy, ha hiszik, ha nem, az elnökökön sohasem múlt sok. Döntő volt, hogy a nagypolitika mit gondol éppen a fociról, aztán meg főleg az, hogy az apparátus láthatatlan tagjai elvégzik-e a futball (úgy, ahogy való...) működtetéséhez szükséges hallatlan munkát, függetlenül az éppen arra járó elnök szeszélyeitől. Ez így persze általánosító és túlzó, mégsem áll annyira messze a valóságtól, mint gondolnák.
Most éppen, a százkilencedik születésnapon jószerével nincs is főnöke az MLSZ-nek. Az elnök bejelentette a lemondását, ami nem is tudni pontosan, mikor következik be, de addig is egyik kinevezést jelenti be a másik után, a népszerűtlen és eredménytelen szövetségi kapitány szerződését már jó előre meghosszabbította, az elnökség mandátumáról különféle találgatások keringenek. Az elnök állítólag a parlamenti választás előtt egy héttel akar tisztújítást tartani, valószínűleg annak a felelős magatartásnak a jegyében, amit előszeretettel hangoztat, vagyis, hogy stabil, rendezett szövetséget ad át az utódjának.
Annyira azonban mégsem érdekes az egész ügy, hogy valaki alaposan utánanézzen, hogy akkor most mikor is lesz a választás, meg hogyan is járnak le a mandátumok (oké, én azért megteszem még idejében, ígérem).
Elképzelhető, hogy a legjobb megoldás az lenne, ha az MLSZ elnöke lemondana, szép csendben abbahagyná a munkát, hazahordaná a holmiját a szövetségből, mindezt be sem jelentené, csak úgy eltűnne.
És senki sem venne észre semmit.
Szöllősi György
Emlékeznek még? A mindig tréfás kedvű Kovács Attila azt is kitalálta, hogy az interneten kell közvetíteni a Fradi–Újpestet, 1998-ban. Ezzel is megelőzte a korát. Hányatott húsz év NB I közvetítés-történet Vitraytól és jogdíj nélküliségtől Bodnáron át a Digi Tv-ig. 2. rész
A hozzászólók felvetettek jó néhány dolgot, amelyekre illik reflektálni, mielőtt továbblépnénk a hazai futballközvetítési ügyek útvesztőjében. Sokak kérésére emlékezzünk meg először is a Góóól összefoglalók „A bírónak nincs videója” rovatáról, amelynek az volt a frappáns csattanója, hogy az utolsó fordulót követő adásban a legjobb (vagy a legtöbbet kritizált? – már nem emlékszem pontosan) játékvezető átvehetett egy videómagnót Knézy Jenőtől (nyugodjék békében) vagy valamelyik másik szerencsés műsorvezetőtől. (Most így Bede Ferenc intellektuális alakja rémlik fel, mint az egyik év győztese…)
Megrökönyödve kérdezte valaki, hogy miként lehetnek Bodnár Györgynek még ma is jogai a közvetítésekkel kapcsolatban, hacsak nem örök érvényű szerződést kötött a csapatokkal. Nos úgy, hogy örök érvényű szerződést kötött… De ettől függetlenül is a mai napig jelen van ezen a piacon, hiszen köztudomású, máig az övé az egyetlen (vagy legalábbis az egyik), futballmeccs közvetítésére használt közvetítőkocsi, ami nem olcsó portéka, s amelyet tőle bérel mindenki, aki tv-s meccset akar adni.
Fölvetődött az is, hogy a HungaroSport valójában nem Kovács Attila ötlete volt, az MLSZ-elnöknek csak az intézmény lejáratásában és gyors csődjében volt szerepe, sőt az ő tévéjét Hungary Sportnak hívták, s csak azután lett más a neve, hogy a munkatársak még egy darabig továbbvitték a csatornát bevétel nélkül. Érdekes különben, hogy akkor, tíz éve lehetetlen vállalkozás volt sportcsatornát indítani Magyarországon, ma pedig, ha jól számolom, a Digi Sport lesz az ötödik, csak sportot sugárzó, hazai üzemeltetésű adó.
De még ne engedjük el az egykor Deutsch Tamás sportminisztert lehallgató, majd a kazettát a Dunába ejtő, végül ugyanezt a kazettát a házába történő váratlan titkosszolgálati betörés során elveszítő sportvezető kezét, hiszen olyan jó nosztalgiázni. Most nem arra gondolok, mennyire szórakoztató volt, ahogyan egykor kérdésemre megpróbálta felismerni a magyar labdarúgó Aranycsapat tagjait a Hotel Stadionban akkor még kint lévő tablóképen (tizenegyből két vagy három legenda nevét sikerült elsorolni, úgy rémlik), hanem arra a nem kevésbé bájos ötletére, amely nyomán – belefáradva a közvetítési harcba – bejelentette: a Fradi–Újpestet márpedig interneten kell közvetíteni. A magyarországi háztartásoknak akkoriban talán az egy ezrelékében volt internet-hozzáférés, plusz a Központi Fizikai Kutatóintézetben, de az MLSZ elnökét (aki élő tévéadásban jelentette be egy másik alkalommal, hogy elmegy az igazáért Battler úrhoz Louisianába – vö: Blatter FIFA-elnökhöz a Lausanne-nal egy országban lévő Zürichbe) igencsak megbotránkoztatta, hogy a sportszerető közvélemény nem elégedett a megoldással, és a – kor színvonalának megfelelő minőségű képet produkáló – netes közvetítéssel. Jóllehet az ötlet kétségtelenül mérföldkő volt a sportmédia történetében, és végső soron bizony alighanem néhány éven belül a világhálón válogatunk majd a meccsközvetítések között. (Kovács internetes akciója legalább egy évvel előzte meg azt az MLSZ-sajtótájékoztatót, amelyre egyetlen újságíró sem ment el, miután Pósa Árpád, a Kovács nyomdokain járó modern sajtófőnök e-mailen küldte ki a meghívókat…)
De ha már itt tartunk, szívesebben süvegelem meg ehelyütt dr. Szepesi Györgyöt, aki némileg sikeresebb elnöke volt az MLSZ-nek, s akinek a generációs élményeket jelentő sportközvetítései mellett örök érdeme egy – Kovács Attiláénál – működőképesebb ötlet a média megújításában. Ezt pedig úgy hívják, hogy rádiós bajnoki körkapcsolás. (Úgy hallom, a tévéközvetítési bevételektől megittasodva az MLSZ mostantól a rádiós jogokért is roppant összegeket szeretne kapni, s ebben az sem zavarja, hogy például a futball-világbajnokságon sincs díja a rádiósok jelenlétének, valamint az, hogy ezen a piacon nincs is vetélytársa a Magyar Rádiónak.)
Mint látható, az ötleteknek nem volt híján az MLSZ történetének egyik leginnovatívabb elnöke (szurkolói irodát is alapított, amelynek munkatársai szövetségi pénzen randalírozhattak és törhették össze a hivatali autókat) nem adta fel könnyen. Kovács Attilának nem ment a fejébe, hogy Bodnártól és jogos követeléseitől megszabadulni képtelenség, ezért megtette azt is, hogy átnevezte az NB I-et, mondván, a szaknévsoros üzletember ennek a sorozatnak a jogait szerezte meg, nem pedig az új magyar csodabajnokságéit, amelyet Kovács PNB-nek, Professzionális Nemzeti Bajnokságnak nevezett el. A bíróság azonban nem volt vevő erre a találékonyságra, s hiába futott egy éven át ezen a néven a sokat látott „pontvadászat”, és láthattunk újra hangulatos gólösszefoglalókat bizonyos Vécsey Mihály és Csisztu Zsuzsa vezényletével a TV2-n(!), megint jött a káosz, a létbizonytalanság és a teljes érdektelenség.
(Folyt. köv.)
Szöllősi György
Emlékeznek még? A rossz emlékezetű Kovács Attila kitalálta a tutit: sportcsatornát az országnak! Pár hónap alatt belebukott. Pedig megelőzte a korát. Hányatott húsz év az NB I közvetítés-történetében. Vitraytól és jogdíj nélküliségtől Bodnáron át a Digi TV-ig. 1. rész
A dolog úgy kezdődött, hogy amikor világszínvonalúak voltak a magyar bajnoki meccsek, és milliók lettek volna rájuk kíváncsiak, akkor „természetesen” még nem közvetített hazai meccseket az egyetlen magyar televíziós csatorna, vagy ha igen, csak elvétve. Amikor aztán sűrűbbek lettek a közvetítések, akkor sem vetődött fel, hogy a milliók által élvezett program előállítóit, a futballklubokat ezért bárminemű juttatás, hogy azt ne mondjam, közvetítési díj illetné meg. Ellenkezőleg! A sajátos kommunista és posztkommunista magyar sportgazdaság megteremtette azt a világon egyedülálló modellt, miszerint a klubnak kellett fizetnie, ha mérkőzésével a képernyőre akart kerülni. Ez nem vicc, ez volt a valóság a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján. És a klubok fizettek. Mert a közvetítés révén legalább a mezeken és a pálya mellett elhelyezett hirdetéseik felértékelődtek, és így pluszban jöttek ki. Fizetni persze nem hivatalosan kellett, a mendemondák arról szólnak, hogy a sportosztály nagyhatalmú urai, alkalmasint ismert és népszerű sportriporterek tették el a „közvetítési díjat”, amelyet tehát – ismétlem még egyszer – nem a tévé fizetett a csapatoknak, hanem fordítva. Jobb esetben ingyen közvetített a televízió.
Ebbe a fura helyzetbe robbant be az Amerikából hazatérő Bodnár György, akinek a találmánya nem volt éppen eredeti, hiszen a világban pár évtizede akkor már így működött a sportbiznisz: pénzt ígért a csapatoknak a közvetítési jogokért. A klubvezetők pedig elaléltak az ötlettől és az akkor bombasztikusan hangzó egymillió forintért örökre (!) átengedték a jogok kezelését a gáláns, „szaknévsoros” üzletembernek, aki a hírek szerint egyes ligavezetőket még márkás nyugati () kocsikkal is kényeztetett. Sok neves jogász és sportvezető megmosolyogta már ezt a bizonyos örök időre szóló jogszerzést, de végül mindenki pert vesztett, aki nekiment Bodnárnak.
Előfordult, hogy egy tévétársaság 200 millió forint kártérítést kényszerült fizetni, csak azért, mert véletlenül egyetlen egyszer kifelejtette egy futballközvetítés elől a Bodnárnak – mind a mai napig! - járó pár másodperces reklámot. Félreértés ne essék: Bodnár a napi csatározásokból kiszállt ugyan és néhány jogosítványáról önként lemondott, de ugyanúgy jelen van a magyar futballban, ahogy eddig: ma is akkor vált véglegessé a SPORT Tv-vel kötött MLSZ-szerződés, amikor azt az a bizonyos, hányszor, de hányszor elátkozott, Bodnár alapította Futball Duó Kft. taggyűlése is jóváhagyta…
Mert lehet átkozni Bodnár Györgyöt, de tény, hogy az ő közbenjárása révén fizettek először televíziós közvetítési jogdíjat magyar bajnoki meccsekért. Más kérdés, hogy ez időben egybeesett a magyar futball döbbenetes sebességű hanyatlásával, és a magát még ki nem forró televíziós piac sokszor egyszerűen lenullázta azokat a jogokat, amelyekért most három évre csaknem hatmilliárd forintot fizet a Sport Televízió.
Onnantól kezdve, hogy a magyar futball történetében először gólösszefoglaló készült (és került adásba) a teljes bajnoki fordulóról (Góóól!), és hallhattuk, amint Vitray Tamás sajátos hanghordozásával és -színével formálja az olyan feledhetetlen neveket, mint „KucselÁta, VÁncsa”, stb. (a „Stádlerről” nem is beszélve…), e háborúnak sok felvonása volt, és gyaníthatóan a mostani sem megnyugtató végkifejlet…
(Folyt. köv.)
Szöllősi György
