2010. jan. 24. 17:53 - írta Szollosi77

„Találkozunk a következő magyar rendezésű futsal Eb-n!” – búcsúzott el tőlem egyik napilapos kollégám a magyar–cseh meccs után.

Hát igen. Valószínűleg sokáig ez a két Eb-meccs lesz a magyar futsalsport csúcsa: két nagyjából telt ház a Papp László Arénában és sok-sok tévénéző. Nagy kár, hogy válogatottunk nem tudott élni az Eb-t övező érdeklődésben rejlő lehetőségekkel, és nem szerettette meg a magyarokkal ezt a játékot. De legyünk igazságosak: a csehek elleni meccs első félidejében ragyogó dolgokat is csináltak a mieink, még ha mindezt feledteti is az a borzalmas szerencsétlenkedés, amit az utolsó percekben láttunk.

Miközben a futsalos öntudat minduntalan azt harsogja, hogy ez a játék nem az a játék, teljesen más sportágról van szó, azért mégiscsak a nagypályán világhírűvé lett Christian Karembeut hozta az UEFA Pestre a futsalt népszerűsítendő, a csehek edzője pedig nem átallotta azt mondani a magyarok elleni győzelmet követő sajtótájékoztatón, hogy „na, ezért szeretjük a futballt”.

Oké, a futballt tényleg szeretjük, de akkor mit keresünk mi itt? És a Nemzeti Sport tudósítója, a korábbi ötvenszeres (nagypályás) válogatott Bognár György is úgy fogalmazott, hogy „jó foci volt”, és a vereséget leszámítva nagyon örül annak, amit látott. Magyarul: a futsal akkor kezd élvezetes lenni, amikor felfedezzük benne a focira hasonlító elemeket, lásd a tényleg szép magyar gólokat az első félidőben. Hogy melyiket ki rúgta, azt csak elvétve tudom, mert a hangosbemondó érthetetlenül üvöltötte, a meccs összeállítását pedig nem kaptam meg, csak a délután Debrecenben zajló ukrán–olasz találkozó lapját osztották ki a sajtóhelyen – rejtély, hogy miért.

Ami a pogácsát illeti… (Hiszen nyilvánvaló, hogy Önök várnak tőlem ezen a téren is egy kis beszámolót). Örömmel jelentem, hogy a magyar helyszínhez méltó módon nagy kosár, soha ki nem fogyó pogácsával készültek a szervezők a sajtószobában, ami többféle volt és egészen ízletes. Kár, hogy az egyik önkéntes szerint kétnapos, a másik szerint meg már a vb-t is megjárta. Ez utóbbi nyilvánvaló túlzás, annyira nem volt száraz. És az UEFA szerencsésen ötvözte a magyar hagyományokat (pogi) a hagyományos szponzorsörrel. Az önkéntesek között pedig egyértelműen szebb lányok vannak, mint bármely UEFA-rendezvényen, másutt Európában.

A meccsre visszatérve… Évek óta hallgatom a futsal szerelmeseitől, hogy ebben a sportágban minden precízen megtervezett, gépezetként működik a csapat, minden szituációban előre begyakorolt elemekre épül a játék. Ehhez képest azt láttuk, hogy miután látszólag zsebben volt a meccs, és a csehek kényszerből lehozták a kapust, mi úgy játszottunk fél órán át, hogy üres volt az ellenfél kapuja, mégis csak egy gólt tudtunk rúgni ebben az elvileg előnyös helyzetben, amikor az ellenfélnek már csak az elkeseredett kockáztatás maradt. Azért mondom, hogy előnyös, mert amikor az utolsó két percben mi is hasonló lépésre kényszerültünk, kétszer emelt majdnem az üres kapuba a csehek kapusa (elképesztő mázlink volt, mert mindkétszer a keresztlécet találta el – ahogyan nekik akkor volt mázlijuk, amikor nem adták meg a mi szabályos gólunkat).

Azt állítom tehát, hogy az összeomlásban nem szakmai-taktikai okokat kell keresni, ez egyszerű lélektan, amit már számos esetben figyelhettünk meg magyar csapatok esetében: amint elhisszük, hogy nyertünk, már menthetetlenül ki is kaptunk. A csapat leáll, majd az ellenfél lábra kapásától pánikba esik, és nincs többé visszaút. Persze, biztosan lehet erre is készülni, de úgy látszik, hogy a programfüzet szerint olyannyira hasznos dél-amerikai és afrikai edzőtáborban nem erre készült a csapatunk. A játékosok most megint azzal jönnek, hogy „mi, kérem csak amatőrök vagyunk”, amit mondhatnának, ha elvertek volna minket hat nullra, de az első félidei játék után egyértelmű, hogy nem lett volna szabad kikapnunk a csehektől. Előzőleg ráadásul azt olvashattuk, hogy a két csapat nagyjából egyenlő erőt képvisel, utólag hogy lett ebből az, hogy ők profik, mi meg amatőrök vagyunk? Hogy mást ne mondjak, amikor 5-4-nél visszajöttünk a meccsbe, és már csak negyven másodperc volt hátra, bizonyosan lehetett volna addig szabálytalankodni, tördelni a játékot, amíg csak véget nem ér valahogy a mérkőzés. Legalábbis ilyet is mondtak a hozzáértők a meccs után, meg olyat is, hogy az edzőnek lépnie kellett volna ahelyett, hogy végignézi, miként szedik össze magukat és kerekednek fölénk a csehek. (Sok okos elemzést hallottam az éjszaka folyamán a menő óbudai szórakozóhelyen, ahol az UEFA és a magyar rendezők számos képviselője bulizott, és ott volt Karembeu, sőt a nagypályás foci egyik külföldön játszó magyar sztárja, Dzsudzsák Balázs is, aki kinti csapattársaival együtt a jutalomba kapott szabadnapját töltötte Budapesten a magyar lányok nagy boldogságára, mert hát, fájdalom, ők is – a lányok – a nagypályás profikat részesítik előnyben, egyelőre… Persze, most még a helyesírás-értékelő program sem ismeri fel a futsal szót, és pirossal aláhúzza.)

Érthető különben, hogy Kozma Mihály alig tudott megszólalni a sajtótájékoztatón. Ő, aki sok bravúrt vitt már véghez ezzel a csapattal, és nagy, telt házas csatákat nyert például a Székelyudvarhely edzőjeként is a román bajnokságban, most, pályafutása talán legfontosabb meccsén ilyen szörnyű dráma áldozatául esett. Debreceniként évek óta arra készült, hogy Eb-mérkőzésen lépjen fel a városában a magyar válogatottal, de ez, sajnos, már nem jöhet össze neki.

Hacsak nem rendezünk hamarosan megint futsal Eb-t. De hát miért rendeznénk, amikor a magyar válogatotton kívül senkire sem különösebben kíváncsi a közönség, esetleg a döntőn lehet még telt ház.

A futsalsport csehországi társadalmi presztízséről árulkodik egyébként, hogy a magyarok bravúros legyőzése után egyetlenegy cseh újságíró sem (!) ült be az edzők sajtótájékoztatójára, a beszélgetés magyarul és angolul zajlott, cseh kérdés és válasz nem hangzott el.

A cseheknek persze olyan jégkorong- és futballcsapatuk van, hogy nincsenek rászorulva az efféle sikerekre, de nekünk nagy szám, hogy ott lehettünk egy ilyen Eb-n, még ha a rendező jogán is. Tényleg nagy kár, hogy nem tudtuk bebizonyítani a jelenlétünk jogosságát, és tudom, hogy nagyon sokan nagyon sokat dolgoztak azért, hogy futsal Eb legyen Magyarországon. Az ő munkájukért feltétlen köszönet jár, de abban biztos vagyok, hogy vannak olyanok is, akik sok mindent elmulasztottak megtenni azért, hogy házigazdához méltó módon szerepeljen a magyar csapat. Mert szörnyű, hogy még pontot sem voltunk képesek szerezni. Ahogyan ősszel a nagypályán, úgy télen a kispályán is ugyanaz történt: a közönség és a sajtó megtette a magáét, megtöltötte a lelátókat, de a csapat nem élt a bizalommal. Megannyi telt házas vereség: ott is – itt is.

De hát több is veszett Mohácsnál, amit az Aréna grúz UEFA-sajtófőnöke, Mamuka Kahiasvili úgy fogalmazott meg tegnap este a futballra (futsalra?) vonatkoztatva: „Bern után ez a dráma igazán semmiség…”

Szöllősi György

2010. jan. 20. 18:56 - írta Szollosi77

Bevallom, azok közé tartozom, akik még sohasem voltak futsalmeccsen, jóllehet, kispályás focimeccset végigjátszottam ezret. Kozma Mihály, a kispályás magyar válogatott végtelenül rokonszenves és hallatlanul felkészült (mellesleg történész is) szövetségi kapitánya már sokszor próbálta elmagyarázni, hogy miért fantasztikusan látványos, okos és ügyes sport a futsal, de annyira azért nem győzött meg, hogy megnézzek egy teljes meccset.

Ma megtettem, hiszen mégiscsak hazai rendezésű Európa-bajnokság van, a magyar válogatott játszik, telt ház előtt. Nos, abban egyelőre nem vagyok biztos, hogy lesz még futsalmeccs, amelyet végignézek (jó, a másik csoportmeccset még mindenképpen, és ha továbbjutunk, akkor a többi magyar mérkőzést is), de pár dologra fény derült:

-    arra, hogy vagy nem vagyunk túl jók, vagy Azerbajdzsán félelmetes futsalnagyhatalom
-    arra, hogy a pörgős, állítólag mégoly látványos futsalt is lehet unalmasan játszani
-    arra, hogy a csarnokból a zöldséges beállt védeni Azerbajdzsán válogatottjába
-    és arra is, hogy a roppant erős azerieknek a védekezése is egészen kitűnő lehet, mert ebben a sokgólos, látványos futsalban hazai pályán, telt ház előtt egyetlen akciógólt sem tudtunk rúgni, s még csak szép támadásunk sem igen volt a ki tudja milyen hosszú félidők során, avagy a fineszes, technikás magyaros foci után már a fineszes, magyaros futsal is a múlté, még azelőtt, hogy megismertük volna valaha egyáltalán

Reméljük, hogy a folytatásban sikeresebbek lesznek a magyar fiúk, és mindannyiunkkal megszerettetik a 4+1-es focit, elvégre, ha azt nézzük, hogy az U20-asaink hogyan kezdték a világbajnokságot tavaly, akkor – Dróthtal vagy Dróth nélkül – még Európa-bajnokok is lehetünk.

Nem tudom, hogy igaz-e az a sztori, amely szerint a sportág intézményesítésekor két verzió hevert a FIFA kongresszusa előtt. Az egyikben az 5+1-es, palánkos, sokunk által kedvelt és játszott, 5-ös, normál focival űzött változat szerepelt, a másikban a talppal húzogatós, 4+1-es, oldalvonalas extrém megoldás. Úgy mesélik, hogy a maratoni közgyűlés utolsó napirendi pontjaként elérkező szavazás időpontjára már igencsak elfáradtak a küldöttek, s maga a levezető elnök, Joao Havelange is, aki véletlenül a bizottságok által inkább támogatott 5+1 helyett a ma futsal néven ismeretes B-verziót terjesztette elő szavazásra támogatólag, mert összekeverte a két dossziét…

A sztori akkor is jó, ha nem igaz (bár kétségtelenül így mesélték nekem, és könnyen lehet, hogy igaz), de az tuti, hogy ezúttal Kozma Misi sem élvezte a 4+1-es változatot…

Szöllősi György

2010. jan. 19. 20:11 - írta Szollosi77

Nem tudom, feltűnt-e valakinek: a kispályás Európa-bajnokság nyitó napja az MLSZ születésnapjára került, ma 109 éves a Magyar Labdarúgó-szövetség.

Évszázados története, páratlan sikerei révén a legnagyobb tekintélyű szervezetek közé kellene tartoznia, talán azok közé is tartozik (ez a többiek kritikája is...), mégis állandó balhék, háborúskodások színtere évtizedek óta, és mindenképpen méltatlan ahhoz a szervezethez, ami lehetne, és aminek lennie kellene...

Évtizedekig nem volt saját székháza, mert 1950-ben államosították az addigra nagypresztízsű társadalmi szervezetté fejlődött MLSZ Vadász utcai központi hivatalát. Volt, hogy az OTSH meg a MOB egyik osztályaként működött, egyetlen pici szobában, meg olyan is, amikor körfolyosós bérház emeleti lakásában húzódott meg albérletben.

Amikor magam az MLSZ alkalmazottja voltam, előbb a hangulatos történelmi kulisszát jelentő Népstadionban, természetesen albérletben, majd egy Róbert Károly körúti irodaház, ha jól emlékszem, negyedik emeletén dolgoztunk, és csak a kollégák elmeséléséből ismerem azt a néhány évvel azelőtti esetet, amikor Sági Gyuri, a gondnok, a dunai árvíz miatt csónakkal szállította a munkatársakat a Királyok útja és az iroda között a Római-parti időkben (tudják, amikor az MLSZ a kábelgyártól bérelte a székházat, lévén a szövetség elnöke a gyár igazgatója).

Azon, ugye, nem csodálkoznak, hogy az MLSZ-nek archívuma például nem létezik, hogy időnként minden a szemétbe, meg „magángyűjtőkhöz" került, amit őrizni kellett volna, és hogy a sok háborúskodásban és költözésben ilyesmire odafigyelni luxus lett volna.

A szövetséget amúgy mindig mindenki szidja, ez a természetéből fakad, az elnök mindig hülye, ez is természetes szurkolói attitűd, amint nem ad meg egy jogos tizenegyest a bíró, vagy kikap a válogatott – az elnöki tisztért mégis mindig nagy csata dúl.

Persze, ma már sokkal szűkebb körben érdekes, hogy ki az elnök, és mit csinál, már a népharag sem olyan rettenetes, mint régen.

Valamikor tényleg elég volt egy súlyos zakó ahhoz, hogy megbukjon az elnök, ma már sokan azt sem tudják, ki is az MLSZ első embere, akire haragudni kellene, mi több, már azt sem veszi észre az ország, hogy a válogatott megint nem jutott ki a világbajnokságra. Valamikor az emberek az öklüket rázva követelték, hogy mondjon le mindenki, ma már azt sem tudják, hogy miért is kellene haragudniuk.

Amúgy, ha hiszik, ha nem, az elnökökön sohasem múlt sok. Döntő volt, hogy a nagypolitika mit gondol éppen a fociról, aztán meg főleg az, hogy az apparátus láthatatlan tagjai elvégzik-e a futball (úgy, ahogy való...) működtetéséhez szükséges hallatlan munkát, függetlenül az éppen arra járó elnök szeszélyeitől. Ez így persze általánosító és túlzó, mégsem áll annyira messze a valóságtól, mint gondolnák.

Most éppen, a százkilencedik születésnapon jószerével nincs is főnöke az MLSZ-nek. Az elnök bejelentette a lemondását, ami nem is tudni pontosan, mikor következik be, de addig is egyik kinevezést jelenti be a másik után, a népszerűtlen és eredménytelen szövetségi kapitány szerződését már jó előre meghosszabbította, az elnökség mandátumáról különféle találgatások keringenek. Az elnök állítólag a parlamenti választás előtt egy héttel akar tisztújítást tartani, valószínűleg annak a felelős magatartásnak a jegyében, amit előszeretettel hangoztat, vagyis, hogy stabil, rendezett szövetséget ad át az utódjának.

Annyira azonban mégsem érdekes az egész ügy, hogy valaki alaposan utánanézzen, hogy akkor most mikor is lesz a választás, meg hogyan is járnak le a mandátumok (oké, én azért megteszem még idejében, ígérem).

Elképzelhető, hogy a legjobb megoldás az lenne, ha az MLSZ elnöke lemondana, szép csendben abbahagyná a munkát, hazahordaná a holmiját a szövetségből, mindezt be sem jelentené, csak úgy eltűnne.

És senki sem venne észre semmit.

Szöllősi György

2010. jan. 10. 1:00 - írta Szollosi77 Michel Platini tegnapi szavai: „Ma értesültem Barcs Sándor haláláról. Az MLSZ korábbi elnöke volt ő, aki az UEFA-ban 18 éven át alelnök volt, és számos bizottságot szolgált, de talán a leginkább a Kupagyőztesek Európa-kupája megalkotójaként ismert. Óriási megbecsülésnek örvendő futballvezető volt, akinek halála nagy veszteség a futballcsalád számára. Őszinte részvétünket küldjük a családjának!"

Nyilván Önök, kedves sportrajongó olvasók sem mind tudják, hogy 1972 júliusától 1973 márciusáig magyar ember, Barcs Sándor volt az UEFA, az Európai Labdarúgó-szövetség első embere. A svájci Gustav Wiederkehr halála után mint első alelnök gyakorolta az ügyvezető elnöki teendőket az olasz Artemio Franchi megválasztásáig.

Igaz, nem mondhatni, hogy ez a magyar futball óriási megtisztelését jelentette, hiszen speciel 1972-ben (még ha az év végi kabaréban Hofi Géza a bányába küldte is dolgozni a futballistákat) nyertünk egy olimpiai ezüstérmet, egy Európa-bajnoki 4. helyet, és a Ferencváros a legjobb négy közé jutott az UEFA-kupában (korábban török, görög, német és jugoszláv ellenfelét is kiejtette, s az elődöntőben összesítésben 4–3-as eredménnyel búcsúztatta a Fradit a Wolverhampton).

No, de most Barcs Sándorról van szó, aki ellentmondásos megítélésű személyisége ellenére a huszadik század második felének egyik legsikeresebb magyar hivatalnoka volt. A teljesség igénye nélkül: majdnem ötven éven át volt országgyűlési képviselő, huszonöt éven át az Elnöki Tanács tagja, harminc éven át az MTI vezérigazgatója, kilenc évig a MÚOSZ elnöke, két éven át a Magyar Rádió elnöke, s hogy a hobbijáról is ejtsünk pár szót, hiszen ezért kerül a halálhíre az NSO hasábjaira, 13 éven át az MLSZ elnöke (1950–1963), 18 éven át az UEFA alelnöke (1960–1978), 1972-től 1976-ig a FIFA vezetőségének tagja, két évig alelnöke volt, és a 74-es vb szervezőbizottságába is bekerült. A háború előtt hat éven át dolgozott a Nemzeti Sport rovatvezetőjeként (1933–1938), de már 1929-től, tizenhét éves korától jelentek meg írásai a sportlapban.

A politikát kisgazdaként kezdte, Bajcsy-Zsilinszky Endre titkára is volt, osztrák állami kitüntetést kapott zsidók világháborús bújtatásáért, Nagyváradon újságíróskodott legendás idők nagy hírlapíróival, 1948-tól aztán kétségtelenül betagozódott a diktatúrába, folyamatosan vezető pozíciókban ülve, a legjobb esetben is azért, mert kellett egy afféle polgári fizimiskájú, de lojális káder a legkülönfélébb posztokra, s persze egy olyan, akinek nem okoz gondot angolul, németül vagy franciául társalogni…

És mindeközben Barcs vagy ötvenéves koráig aktívan focizott a BLSZ I-ben, amelynek korabeli színvonala nem vagy nem sokkal maradt el a mai NB I-étől.

Hátborzongató, hogy amikor például a magyarok 99.99 százaléka nem is álmodhatott külföldi utazásról, akkor Barcs az MLSZ elnökeként nemcsak hogy jelen volt a 6:3-as legendás angol–magyaron, hanem simán megengedhette magának, hogy a nagy meccs előestéjén beszálljon egy kicsit edzeni a válogatott játékosok közé. Fennmaradt a BBC edzésriportja, amelyen Barcs két kapura lövés között, az aktuális válogatott melegítőben feszítve könnyedén nyilatkozik az angol tévének, majd tolmácsol egy kicsit a BBC-riporter és Puskás között.

Tíz éve lehetett, amikor egy angol stábnak vittem nyilatkozni Barcsot, aki útközben az autóban udvarolt kicsit a csinos tolmács hölgynek, majd bevallotta, hogy így 87 évesen egyre többet felejt, most például egy napja azon gondolkodik, miként mondják azt angolul, hogy zokni…

Az UEFA amúgy azzal az örökbecsű idézettel fejezi be az uefa.com egy teljes napja vezető híreként olvasható nekrológját, amely Barcs Sándor híres meghatározása, s egyetlen mondatban magyarázza meg az utánpótlásképzés lényegét s azt a sokak által megválaszolhatatlannak hitt kérdést, amelynek megfejtésére Végh Antalnak például több könyv is kevés volt (Miért beteg a magyar futball? Stb…):  „Egy ország futballjának a színvonalát a futballozó gyerekek száma határozza meg, szorozva az általuk a játékkal eltöltött idővel." Ennyi, és nem több. Tessék végiggondolni.

Barcs az UEFA alig öt élő tiszteletbeli tagjának egyike volt, ami azt jelenti, hogy rendre kapta a meghívókat minden UEFA-kongresszusra, BL-döntőre, Európa-bajnokságra, mindig fenntartott helye, szobája, széke volt, de jó tizenöt éve nem utazott már.

Amikor négy éve Budapesten rendezték az UEFA kongresszusát, felcsillant a remény, hogy talán Barcs is ott lesz a tanácskozás helyszínén. Hiába várták. Aznap délután felhívtam a Nemzeti Sportból, s egy szellemileg tökéletesen friss beszélgetőpartnert találtam a vonal végén. Sanyi bácsi a nehezen engedelmeskedő lábai miatt nem vállalta az utat, de, mint mondta, a meccseket folyamatosan nézi, naprakész a fociban. Még bő egy éve, 96. születésnapján is hallottam nyilatkozni a rádióban, összeszedetten, értelmesen. Néhány esztendeje, jóval kilencven fölött is joggal dicsekedett remek egészégi állapotával, a titok, mint mondta, az édesanyjától származik: reggelizz úgy, mint egy király, ebédelj, mint egy polgár, és vacsorázz úgy, mint egy koldus. Ennek köszönheti, mondta, hogy minden tekintetben aktív, ha értjük, mire gondol…

Állítólag annak a mindössze négy-öt embernek az egyike volt (tudtam ma meg életrajzírójától, Dlusztus Imre kollégámtól), aki tegeződött Kádár Jánossal.

Szabályszerű nekrológ és az életmű teljes bemutatása helyett ezt a pár szót mindenképpen le akartam írni, hozzátéve, hogy sorsszerű, szívszorító, röhejes, egyben hallatlanul érdekes, ahogy a magyar sajtó Barcs halálát közvetítette.

Kezdjük ott, hogy az MTI, amelynek három évtizeden át volt a főnöke, egynapos késéssel számolt be a haláláról (nem feltétlenül a hírügynökség hibájából, de akkor is…), ami a mai internetes világban olyan, mintha Barcs korában december 28-án jelentette volna a távirati iroda az Évszázad mérkőzésének eredményét.

Folytassuk ott, hogy a két legnagyobb magyar hírportál egészen egyszerűen nem tartotta érdemesnek közölni Barcs halálhírét (nem nekrológot, fotót, ilyesmit, magát a hírt sem!), s amikor már arra gondoltam, hogy talán az én értékítéletemmel, hírérzékenységemmel lehet a baj, akkor láttam meg az UEFA reagálását, Platini nyilatkozatát.

És egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy Barcs Sándor jó ember volt vagy tisztességes, mert ilyesfajta minősítéshez nem venném a bátorságot, annyira nem is ismertem őt, és politikai szerepvállalása kétségtelenül súlyos erkölcsi aggályokat vet fel. De könyörgöm: ez az ember először is megélt 97 évet, másodszor MÚOSZ-elnök, MTI-elnök, a Magyar Rádió elnöke, MLSZ-elnök és UEFA-elnök volt.

Meg persze a Nemzeti Sport rovatvezetője, még a Horthy-rendszerben. Lehet elemezni a munkásságát, mérlegelni a személyiségét, megítélni a tetteit, de egy ilyen életről tudomást sem venni (amikor egy mellnagyobbítás címlapsztori lehet), azért kicsit durva.

Szöllősi György

2010. jan. 1. 16:09 - írta Szollosi77

Jó néhány fénykép összegyűlt decemberből, amelyeket alapvetően Önöknek készítettem, csak eddig valahogy nem sikerült felpakolni őket a blogba, valamint van pár elvarratlan szál, amelyek az igencsak mozgalmas (blog)esztendő során sokfelé tekeredtek, s most jó lenne rendbe szedni és elkötni őket (a bejegyzés az óév utolsó napján készült).

Fulham: Gera Zoltán

Alapvetően más célú londoni utam alkalmával decemberben természetesen igyekeztem módot keríteni arra, hogy összefussak a magyar válogatott méltatlanul kiebrudalt csapatkapitányával, Gera Zoltánnal. A Fulham edzőpályáján készítettem pár fotót, amelyek arra talán alkalmasak, hogy éreztessék egy ilyen sajátos, régi londoni egyesület hangulatát. Meghallgattam Roy Hodgson sajtótájékoztatóját is, amelyen (aligha csak azért, mert néhány magyar is ott volt) külön dicsérte Zolit, aki, mint mondta, ma már bármikor bevethető, a csapat erősségei közé tartozik. Talán emlékeznek, a rutinos edző már Gera megszerzésekor is nyilatkozott ennek a blognak; akkor, másfél éve videoüzenetet rögzítettem vele valamelyik bécsi Eb-meccsen. Azóta, hogy Zolival Londonban találkoztunk, együtt ebédeltünk és a játékos elmesélte a válogatottal való szakításának szomorú részleteit, nagy örömmel olvasom, látom, hogy Gera ragyogóan helytáll Premier League-csapatában. Az ő gólja is kellett a Fulham győzelméhez és remek továbbjutásához az Európa-ligában, a minap meg a Chelsea-nek lőtt olyan gólt, amellyel hetven percig vezetett a Fulham idegenben a világhírű ellenféllel szemben. Ráadásul megint sajátos, „gerás” mozdulattal, félfordulattal, elvetődve talált a hálóba, s eszembe jutottak tréfának szánt, ám nagyon is megvalósulni látszó szavai: „még ollózok három-négy gólt, és akkor látni fogják, hogy nem volt véletlen a Manchesternek rúgott tavaszi gólom…”  Ne feledjük, Zoli lőtt már ollózós gólt a Fradiban és a válogatottban is, de Angliában úgyszintén számos bravúros, akrobatikus mozdulatát tartják nyilván.

Ha már ott voltunk, felhasználtuk az alkalmat arra, hogy Gera Zoltáné lehessen a 6:3 DVD tízezredik példánya, mégpedig abból az apropóból, hogy az Aranycsapat a nagy meccs előtt éppen a Fulham pályáján edzett, amit a BBC riportja is megörökít, s ez extraként ugyancsak látható a DVD-n.

 

Edzéslesen… A tréningre rendszerint nem engedik be a sajtót vagy a szurkolókat, ezt a fotót is a kerítésen kívülről készítettem

Mint Angliában minden: az, ami. És ezt rendszerint egyértelműen fel is tüntetik...

Egy szerény külvárosi csapat edzőközpontja. A bejárat egy konténeren keresztül vezet, de hét (!) kitűnő futballpálya azért itt is akad

A klub parkolójában a mozgássérült szurkolóknak fenntartott kisbusz is ott áll

A főnök, Mohamed Al Fayed képe több helyen kint lóg az edzőbázison. A tulajnak köszönhetik Geráék sok más mellett azt is, hogy 30 százalék kedvezményre jogosultak a világhírű Harrods áruházban…

A jó régi Fulham-pálya. Talán már 1953. november 24-én is így nézett ki, amikor Bozsikék ott edzettek

A tízezredik példány méltó helyen: a legjobb magyar futballista (jobbra :) ) kezében

Egy fontos szoba ajtaja…

Zürich: Puskás-díj

Önök az elsők között olvashattak itt a trófea terveiről, azóta pedig már át is adták az első FIFA Puskás-díjat, s erről, azt hiszem, mindenki értesült az országban, hiszen minden híradóban benne volt, az összes újság beszámolt róla.

Hatalmas öröm ez minden Puskás-rajongónak, akik pedig ott lehettünk a díjátadó televíziós gálán a zürichi kongresszusi központban, aligha felejtjük el azt az estét.

Íme néhány másutt még nem látott kép az eseményről. 

Mit szólnátok, ha holnap lemondanék az MLSZ-elnöki tisztségről?

Tök jó ötlet, igen!

Hallották, hogy a Kisteleki le akar mondani?

A fénykép nem jó minőségű, a két név annál inkább: Puskás, Beckenbauer

Hoppá, egy kakukktojás… Bizony, ez a kép nem Zürichben készült, hanem két nappal a gála előtt Budapesten, pedig a képen látható uraknak (2-es Buzánszky Jenő, 1-es Grosics Gyula és a 12. játékos, Szepesi György) ott lett volna a helyük Svájcban. Az MLSZ elnökének döntése értelmében azonban – hiába tartotta fent számukra a helyet a FIFA – nem utazhattak. Kisteleki István azóta bejelentette a lemondását. Talán éppen ezért? Mert már ez is elegendő indok lenne…

Cristiano Ronaldo, amikor még nem volt Puskás-díjas, „csak” aranylabdás

CR9 a 10-esek 10-esének, Puskás Ferencnek a mezével…

…amelyet aláírásával látott el a Puskás-akadémisták kedvéért

CR9 itt már Puskás-díjasként. Ez nem az átadás pillanata, hanem a gála után készült felvétel, ekkor ugyanis Puskás Ferencné és Cristiano Ronaldo újra és újra összeállt egy-egy képre az őket kérlelő vendégek kedvéért

Szervusz, kolléga… Vagyis Fernando Torres és Cristiano kézfogása a gyülekezés pillanataiban. Jó társaság gyűlt össze a környékünkön: ott látható még Steven Gerrard, Lionel Messi, John Terry, Kaká, Iker Cassilas és más futballnagyságok

Ha tudnád, mennyit kell melóznunk, hogy elsők legyünk az NB I-ben… – talán ezt meséli dr. Mezey György Lothar Matthäusnak, aki a nyáron majdnem a Videoton edzője lett. Aki hallgatja őket: a Vidi nagy drukkere, Orbán Viktor

Orbán Viktor, Puskás Ferencné és George Weah. Az egykori libériai aranylabdás jelentette be, hogy ki nyerte a Puskás-díjat. A beszélgetésből pedig kiderült, hogy Weah Orbán kollégája, ugyanis ellenzéki pártot vezet hazájában, jóllehet az év nagy részét Miamiban tölti…

Nem szeretem a beállított, mesterkélt fotókat. Talán nehezen hihető, de ez nem az. Platinivel akkor ismerkedtünk meg, amikor egyszer meglátogatta Puskás Ferencet a Kútvölgyi úti kórházban. Öcsi bácsi tehát még közöttünk volt, Michel pedig nem volt még az UEFA elnöke – világsztár annál inkább

A délutáni próba pillanatai

Ezt a fűzős focit ajándékozta Puskás Ferencné Sepp Blatternak, méghozá a távollétükben is üdvözletüket küldő Grosics Gyula, Buzánszky Jenő és Szepesi György aláírásával és személyes üzenetével

Két elszánt középpályás: az egyik német aranylabdás, a másik volt miniszterelnök, de mindkettejüknek szívügye a magyar foci

George Weah, Afrika első aranylabdása autogramot kér Puskás Ferenc özvegyétől

A gála utáni vacsora elsőrangú gasztronómiai élmény volt…

Kisteleki: vége. Vége?

A FIFA-gála másnapján Kisteleki István MLSZ-elnök bejelentette, hogy nem tölti ki a mandátumát, hanem a tavasszal leköszön a tisztségéről. Azt mondta, az elhatározás már régi, de nem lett volna elegáns a bundabotrány kellős közepén lemondani. Szerintem egyáltalán nem volt elegáns a Puskás-díj átadása után lemondani sem, mert önző módon így a maga ügyével tematizálta a sporthíreket az MLSZ-elnöke, ráadásul a búcsúlevelében úgy nyilatkozott, hogy többek között ő volt az, aki megalapította a Puskás-díjat, jóllehet az ügyben az érdeme éppen annyi, hogy nem akadályozta meg a díj létrejöttét. Persze a magyar viszonyokat ismerve ez sem kevés, köszönet érte, de például Buzánszkyék utazásának letiltása sok kérdést ébreszt az ügy kapcsán…

Az MLSZ elnöke részletes közleményben taglalta, hogy mit és hogyan tett a magyar futball élén az elmúlt négy évben, sok esetben feladva a magas labdát, más esetekben viszont vitathatatlan sikerekről számolva be. Ígérem, részletesen elemzem majd Kisteleki István állításait, most azonban csak annyit hadd jegyezzek meg, hogy az előzményeket ismerve egy percig sem gondolom, hogy önkéntes visszavonulásról van itt szó, sokkal inkább számító taktikázásról, amelynek a célja éppen hogy nem a hatalom átengedése. Tapasztalatunk az ügyben jócskán lehet abból az időből, amikor Kisteleki naponta nyilatkozta, hogy nem kíván az MLSZ elnöke lenni, miközben lázasan építette majdani elnökségének bástyáit a háttérben, s hogy, hogy nem, végül meg is szerezte az elnöki széket, nem is kicsit erőszakosan.

Szima Gábor, dr. Helmeczy László

Végül nagyon-nagyon röviden két személyes, de a blogbejegyzésekben gyökerező ügyről, csak azért, mert a rendszeres kommentelőknek tartozom annyival, hogy beszámolok a fejleményekről. A DVSC ellen indított pertől elálltam, miután Szima Gábor, a klub tulajdonosa személyesen bocsánatot kért azokért az állításokért, amelyek a BL-ben a klub számára végzett munkám kapcsán az egyesület honlapján megjelentek. Tisztáztunk minden nézeteltérést, én magam is elnézést kértem a klubhoz tartozók önérzetét esetleg sértő állításaimért, a Debrecen pedig felhasználja a Bajnokok Ligája UEFA Media Officereként szerzett szakmai tapasztalataimat. Erről megállapodtunk, s minden magyar drukker közös érdeke lenne, hogy a BL-együttműködés akár már jövőre élesben folytatódhasson…

Egy másik ügyben „alperesként szerepel” a blog: dr. Helmeczy László ügyvéd, az MLSZ alelnöke több esetben is kifogásolta pikírt megjegyzéseimet, amelyekkel a személyét illettem. Minthogy ezek a megjegyzések azokon az igen súlyos vádakon alapultak, amelyeket a Hír Televízió meglehetősen hitelesnek látszó politikai riportjai állítottak, s ebben az ügyben dr. Helmeczy László azóta jogerősen pert nyert, másfajta nézeteltérés pedig nem volt közöttünk, úgy illik, hogy megkövessem őt a gúnyolódásért, s amit szóban már megtettem, ezen a fórumon is megerősítsem: visszavonom az állításaimat, és jó munkát, jó egészséget kívánok az ügyvéd úrnak a magyar és a szabolcsi futball szolgálatában.

Boldog új esztendőt mindannyiuknak!

Szöllősi György