2009. dec. 18. 12:33 - írta Szollosi77 Roppant sikert ért el a magyar U20-as labdarúgó-válogatott az egyiptomi vb-bronzérmével: az év legjobb magyar csapata címet érdemelte ki jó háromszáz sportújságíró szavazata alapján. Az együttes edzője, Egervári Sándor pedig első lett a szövetségi kapitányok versenyében.

Mit jelent mindez?

Először is azt, hogy egynegyed évszázad után tudott olyat mutatni a magyar futball, ami ilyesfajta elismerést ért, vagyis a szakemberek többre értékelik az ifi vb-bronzot mondjuk a Fradi vagy a Debrecen BL-be jutásánál, vagy az 1996-os atlantai olimpiai részvétel kiharcolásánál. Jelenti egyszersmind azt is – ezt rögtön tegyük hozzá –, hogy a magyar sport képtelen volt felmutatni olyan csapatdiadalt egész évben (a második a női kajak négyes, a harmadik a férfi öttusacsapat lett), amely versenyre kelhetne az ifisták sikerével.

Ismerjük be azt is, hogy ilyesfajta választásokon ifjúsági együttesek nem hogy nyerni, de a jelöltek között szerepelni sem szoktak, ahogyan a szövetségi kapitányok versenyében sem végez az élen normális körülmények között olyasvalaki, aki nem is szövetségi kapitány (hanem egy korosztályos csapat szövetségi edzője). Ezek a szempontok persze nem csökkentik, hanem növelik az U20-as magyar válogatott és Egervári Sándor elsőségének értékét, ugyanakkor azt is jelzik, hogy milyen eszeveszett módon éhezünk a futballsikerekre.

Meg persze arra az imént már hivatkozott tényre, miszerint a magyar sport egyre kevesebb, az elődökéhez méltó eredményt produkál.

Ha végignézzük az elmúlt 51 év győzteseinek listáját, akkor láthatjuk, hogy olyan nagyszerű futballcsapatoknak, mint az 1968-as olimpiai aranyérmes, az 1972-es ötkarikás ezüstérmes, az 1960-as olimpiai bronzérmes, az 1972-es Európa-bajnoki 4. helyezett labdarúgó-válogatottunk, esélyük sem volt nyerni az Év csapata-választásokon. Nem nyerhetett az UEFA-kupa-győztes Ferencváros, az UEFA-kupa-döntős Újpest vagy Videoton, a BL-elődöntős Győr vagy éppenséggel az 1984-ben Európa-bajnok ifjúsági válogatott sem. Nem részesült tehát ilyen elismerésben Kocsis Lajos, Bene Ferenc és Farkas János, hogy csak pár nevet említsünk.

Nyert viszont Koman Vladimir, Debreceni András és a többiek. Korábban összesen kétszer lett első labdarúgócsapat a szavazáson: 1964-ben a felnőttválogatott (amikor nem csak olimpiai győzelmet, hanem Eb-bronzot is fel tudott mutatni a magyar futball), illetve 1985-ben a Détári Lajos és Kiprich József nevével feleleveníthető legjobbjaink, akik – a világranglista harmadik helyére érve – Európából elsőként harcolták ki a vb-részvétel jogát.

Az edzők közül eddig – Egervári Sándor előtt – egyedüli futballszakemberként Mezey György kapta meg az év legjobbjának járó elismerést, 1985-ben, amikor először díjazták a trénereket. Nem volt tehát az Év edzője Magyarországon sem Baróti Lajos, sem Kovács Ferenc, sem dr. Lakat Károly, sem Novák Dezső, sem Mészáros József, hogy csupán néhányat megnevezzünk az arra érdemesek közül.

Az idén amúgy a Nemzeti Sport különdíját is futballcsapat és futballedző vehette át: a Debrecen és Herczeg András. A BL-be jutás különleges kategória a magyar labdarúgásban (megkockáztatom: ha nincsenek az U20-asok, a Loki is felfért volna a dobogóra a csapatok versenyében), s Herczeg nagy edzői sikere emellett szerintem az, hogy aztán együttesét a BL-vesszőfutás ellenére egyben tartotta, s annak a tavaszra minden esélye megmaradt akár a bajnokság, akár a kupa megnyerésére.

Azt viszont ép ésszel nehéz felfogni, hogy a sportolók egyéni versenyében 52 esztendő alatt egyetlenegy futballista sem lett első helyezett a választáson. Azt tudjuk, hogy a 33 éves Puskás Ferenc négy gólja az 1960-as BEK-döntőben, megtoldva két világkupadöntős találattal (s persze a két cím elhódításával meg az Aranylabda-szavazás 2. helyével) miért nem volt elég a győzelemhez, de arra már nehezebben találnánk magyarázatot, hogy mondjuk Albert Flórián 1967-es Aranylabdája sem ért annyit, hogy idehaza megkaphassa az esztendő legjobb sportolójának járó díjat. Persze ha a korabeli konkurenciát megnézzük, Albertnek 1966-ban Balczó Andrást, 1967-ben Kozma Istvánt kellett volna megelőznie, ha nyerni akar. Így már nem is olyan egyértelmű a helyzet…

Szöllősi György

2009. dec. 1. 12:08 - írta Szollosi77

A hírbe hozott U20-as csapat részben egyezik azzal, amelyik Egyiptomban világraszóló bronzérmet nyert.

Először az Újpest sértődött meg, aztán a Honvéd, majd következett az MLSZ. Hogy még, hogy ők!...

Németh Krisztiánék azt írják mesterkélt nyílt levelükben (mintha bármelyik aláíró tisztában lenne ennek a kifejezésnek a jelentésével), hogy a címeres mezben ők bizony nem ismernek tréfát.

És a nem címeresben igen?! Te jó ég, a kiszivárgott hírek után mondhatnak bármit, minél inkább felháborodnak, annál gyanúsabb az egész, a dörgedelmes levél is pusztán magyarázkodásnak tűnik, még ha esetleg igaz is minden sora.

Ma már tudjuk, hogy olyan, edzők sorsáról határozó meccsek előtt, mint a szerbek (0–8) vagy a Wales elleni (1–4), valakik válogatott játékosokat kerestek meg, hogy a magyar futballisták játsszanak vereségre. A nyilatkozatukat vállalók persze rögtön hozzáteszik, hogy ők azonnal nemet mondtak. Ettől még minden, eddig hírbe hozott meccsen a titokzatos megrendelőknek megfelelő, valószínűtlen eredmény született. A nyilatkozók olykor perememberek. Vagyis aki továbbgondolja a történetet, óhatatlanul arról morfondírozik: igen, ezek a fiúk nemet mondtak, vagy legalábbis, jó ütemben, még időben kiugorva a buliból, ezt hangoztatják most (mert igazán hitelesek úgy lennének ezek a nyilatkozatok, ha az érintettek rögtön, az ominózus meccsek idején szóltak volna a megkeresésről), de akkor biztosan akadnak olyanok is, akik nem mondtak nemet… Lehet, hogy ők vannak többen?

A szerbek elleni meccs Várhidi Péter, a Wales elleni Wilco van Buuren állásába került, pedig a legfrissebb hírek szerint még az is elképzelhető, hogy az eredmények nem a valós különbséget mutatták a csapatok között, csak eszközt jelentettek arra, hogy valakik sok pénzt keressenek. Esetleg néhány fiatal magyar játékos is? Ne legyünk álszentek, sokak fejében forog most ez a rettenetes kérdés.

És sokan eljutnak odáig, hogy ez a keret részben azonos azzal, amelyik a világraszóló világbajnoki bronzérmet nyerte két hónapja Egyiptomban. Lehet, hogy… ? Na nem, ez azért nagyon durva lenne…Pedig beszéltem olyan kollégával, aki máris gyanúsnak vél egy-egy mozdulatot, egy-egy eredményt, s olyannal is, aki már bánja, hogy a magyar U20-as válogatottra szavazott az év csapata választáson. Pedig rájuk, az egyiptomi hősökre szavaztam én is. Akik igazán jól egy meccsen sem játszottak, de sorra aratták meglepetésgyőzelmeiket (és szenvedtek el meglepetésre vereséget a rajton).

Ez hát a bunda, ez a mindent megkérdőjelező, bizalomromboló, a játék örömét elveszejtő fertő, amely ellen együttes erővel kellene harcolni ahelyett, hogy játsszuk a sértődöttet. Mert ez a hozzáállás csak az ügy elkenésében segít. Évekkel ezelőtt magam is tudósítottam olyan NB I-es meccsről, amelyen a lefújás után az egyik klubvezető legyintve mondta, amikor a meccs izgalmait dicsértem: ugyan, ez tippmixmeccs volt… És a napokban beszéltem egy patinás NB I-es klub neves vezetőjével, aki szerint talán nincs is olyan csapat a magyar élvonalban, amelyik így vagy úgy ne lett volna érintett a fogadási csalásokban az elmúlt években.

Miért gondolják még mindig sokan úgy, hogy a visszautasító sértődöttség a megfelelő válasz a most már naponta felbukkanó szörnyű vádakra?

Hány csontváznak kell kiesnie a szekrényből ahhoz, hogy ki lehessen mondani: a gyilkosok köztünk járnak?…

Szöllősi György