2009. november
Már csak azért is, mert tényleg orcátlanság, ha a játékosok így csinálnak bohócot a csapatra sokat áldozó, a hobbija kedvéért állandóan az USA és Magyarország között repkedő, a Honvédnak hosszú vergődés után stabil hátteret teremtő klubelnökből. Ilyesmit, a belső vizsgálatról szóló hírt azonban nem láttam a közleményt idéző hírekben. Azt azonban igen, hogy a klub „kíváncsian várja a fejleményeket”. Na, azt elhisszük, mint a szomszéd a Szökés befejező epizódját. De ha egy csapat a történelem legnagyobb szabású bundabotrányában rögtön az első körben érintetté válik, és a neve megjelenik az egész világon mint a csalók egyike, akkor a kíváncsiság talán kicsit kevés.
Persze, persze… amíg nincsenek bizonyítékok. S ha vannak? Mert ez sokkal valószínűbb. Amikor ugyanis a bochumi ügyészség és az UEFA konkrét csapatokat nevez meg, nem hiszem, hogy csak úgy, találomra dobálóznak a nevekkel.
De sebaj, egyelőre mindenki mondogassa csak, hogy „tűzbe mennék a játékosaimért”, meg, hogy „a magyar játékvezető-kollégákról véletlenül sem feltételeznék ilyet”, és adja az ég, hogy igazuk legyen. A szájról szájra terjedő történetek, és az egyre gyorsabb ütemben kibomló nemzetközi bundaügy hírei alapján azonban nem úgy tűnik, hogy ebben a pillanatban helyénvaló a sértődött, visszautasító magatartás.
Nagyon félek tőle, hogy hamarosan nem az lesz a kérdés, hogy ki volt benne az elmúlt évek csalásaiban, hanem az: ki nem volt benne…
Szöllősi György
Sok mindenről nem marad emlékezetes a Liverpool 2009-es pesti vendégszereplése. A Debrecen – bár minden esélye megvolt rá – nem tudta megdönteni a hazai pályán kapott gólok BL-rekordját (a kapott gólok abszolút csúcsa még meg lehet), az éppen nálunk a kiesés sorsára jutó Liverpool pedig nem tudott annyira kedvetlenül és óvatosan játszani, hogy ne nyerjen azért teljesen simán.
Ötödször jött Budapestre a Liverpool, ám az első négy pesti meccs volt annyira régen, hogy büszkén emlegessük: eddig nem nyert még nálunk a legendás angol csapat. Eddig. Mert amint azt a telt házas hazai BL-vereségek alkalmával már megszokhattuk, a három pont sorsa az első negyedórában eldőlt, s kimondhatjuk, hogy a több százmillió forintot a jegyekre költő közönség ennél azért többet érdemelt volna. Nem is feltétlenül a mai meccsen, de mégis, a hazai pályán elért 3-9-es gólkülönbség gyengécske teljesítményt jelent összességében.
És már el is felejthetnénk a meccset, ha nem nyilatkozta volna az NSO-n Erwin Koeman szövetségi kapitány, hogy „sokkal többet kellene támadnia a Debrecennek…”
Azt hiszem, erre a szituációra illik a magyar mondás: „Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű…”
Szöllősi György
A sportújságírónak Szerbiába kellett utaznia, hogy bepillanthasson abba a kockás iskolai füzetbe, amelyben a megvásárolt meccsek sorakoztak, precízen rögzítve a vételárat és az adott mérkőzés megszerzéséért felelős helyi összekötő nevét, ami többnyire csak egy becenév vagy egy-egy keresztnév volt. A felsorolt mérkőzések számos bajnokságot érintettek, köztük a magyar NB I-et is.
Több, korábban általunk is furcsának talált meccsről „derült ki”, hogy manipulálták az eredményt. A szerbiai bejelentő el akarta adni a sztorit, hogy lejárasson és besározzon egy jól ismert magyar futballistát, aki egy alkalommal becsapta őt, mert sem a megbeszélt eredményt nem intézte el, sem pedig az előre felvett pénzt nem fizette vissza (pontosabban a dupláját, mert a legújabbkori tippmixcsalások ügyében állítólag ez a szabály).
Kollégám többször találkozott a leleplezésre készülő férfival, bizonyítékok hiányában azonban kénytelen volt egyre csak halogatni a vádak, a nevekkel, konkrét mérkőzésekkel alátámasztott történetek közzétételét. A titokzatos bejelentő, akinek a nevét sem lehetett tudni, aztán egyszer csak nem válaszolt többé a telefonokra, nyomtalanul eltűnt. Azok a félalvilági magyarországi figurák pedig, akikre olykor-olykor, mint partnereire hivatkozott, letagadták, hogy valaha is ismerték volna.
Megírni a történetet lehetetlen volt, bizonyítékok hiányában csak rajtaveszteni lehetett volna, ám a konkrét sztorik az alkudozni próbáló, cserében agyba-főbe vert NB I-es játékosról, az életveszélyesen megfenyegetett családtagokról, a második félidőben megfordított, emlékezetes meccsekről nagyon is hihetővé tették a kockás füzet tartalmát azoknak, akiknek a tudomásukra jutott az ügy. Kollégám nem tehetett mást, mint próbálta felhívni a figyelmét azoknak, akik esetleg tehettek (volna) valamit az ügyben. Papírlapjaival MLSZ- és ligavezetőket is felkeresett, klubvezetők szobáinak mélyén suttogott el elcsaltnak vélt párosításokat az elmúlt évekből, s olyan is volt, hogy az NB I-es edző maga hívta be az öltözőbe, mondván, segítsen neki, nem tud-e valamit erről vagy arról a gyanús mérkőzésről.
Németországban aztán lebukott néhány játékos, börtönbe került egy játékvezető, és tudni lehetett, ez csak a jéghegy csúcsa. Ha már Németországban, a legjobban szabályozott és legtisztább viszonyok között működő bajnokságban is rendőrségi ügy lett a bundákból, ha már ott is másodosztályú magyar játékost kergettek a verőlegények a nyílt utcán, akkor nagyon nagy a baj. Egy időben azonban elhalkultak a hírek, lassanként mi is elfelejtettük a borzongó, iszonyodó izgalommal hallgatott történeteket, s csak egy-egy gyanús eredmény, egy-egy kósza hír kapcsán sóhajtottak fel a futball szereplői a bennfentesek jól ismert hangsúlyával: hja, kérem, tippmixmeccs volt az is…
De sokáig minden homályban maradt, a baráti beszélgetésekben elmondott „tuti” fülesek jellegüknél fogva soha sem kerültek nyilvánosságra.
Most azonban megint a németek borítottak. Szisztematikus munkával felgöngyölítettek egy (szokás szerint nagy részben délszláv) bűnszervezetet, amely Európa-szerte manipulálta a meccseket a BL-től egészen az ifjúsági (!) mérkőzésekig. És a mintegy kétszáz meccs 6-7 százaléka magyar vonatkozású.
Az említett sportújságíró kollégát a napokban a Bild, a Kicker munkatársai keresik információkért, fogadóirodák vezetői kérnek tőle találkozót. Pedig ő már öt éve mondja, hirdeti, emlegeti, hogy mocskos dolgok mennek itt a háttérben. Mostanáig ez nem nagyon érdekelt senkit, ám a legfrissebb hírek fényében (amelyek szerint az egyik érintett magyar klub az Újpest) most mindenki mindent tudni akar. Legújabban Finnországban bukott le egy közvetítő, aki egy magyar kapust akart megvesztegetni.
Bevallom, a mostani hírek cseppet sem lepnek meg mindazok után, amit az elmúlt években hallani lehetett.
De egyvalami nem hagy nyugodni: mi történhetett azzal a számtanfüzettel, merre lehetnek most a teleírt kockás lapok?...
(Folyt. köv.)
Szöllősi György
A mögöttünk hagyott viharos évszázadban kevés hagyomány tudott nálunk folyamatos lenni, alig-alig volt stabil pontja az életünknek. Az egyik legrégebbi és töretlen hagyomány az Év Sportolója-választás, amelyet az idén sorrendben 52. alkalommal rendez meg a Magyar Sportújságírók Szövetsége, s ez (Közép-Európában) még akkor is ritka és elismerésre méltó jelenség, ha olykor politikai szempontok is beárnyékolták a szavazást (mert ne gondolják, hogy az ötvenes-hatvanas évek fordulójának két legfénylőbb és legnépszerűbb magyar sportolójának, Papp Lászlónak és Puskás Ferencnek, az úgynevezett profiknak volt esélyük szavazatot kapni a hajdani voksolásokon).
S
ha már a sajtó előszeretettel jelenteti meg a különféle külföldi év
végi szavazások jelöltlistáit, eredményeit, okkal lehetünk büszkék
arra, hogy Boskovics Jenő és más alapító atyák jóvoltából nekünk is van
ilyen nagy múltú szavazásunk, olyan győztesekkel mint Balczó András,
Egerszegi Krisztina, Albert Flórián, Körmöczy Zsuzsa vagy éppen Mezey
György, hiszen 1985 óta az edzőknek is adnak díjat.
Ma persze
nem haboznánk beírni az első helyre azt a magyar futballistát, aki a
BL-döntőn négy gólt lőtt, de ma ilyen nincs, ma a siker az, ha
valamelyik magyar játékos a jobbak közé sorolt bajnokságban a meccsek
többségén kezdő.
De
legyünk igazságosak: profi ökölvívó világbajnokunk több is volt az
idén, ha nem is olyan hatású sportemberekről van szó, mint az imént
említett Papp Laci, aki persze nagyon magasra tette a lécet.
Ma
már olyan jellegű problémák okozzák a vitát, hogy akkor most
választható-e az év magyar edzőjének az, aki nem magyar, csak magyar
sportoló(ka)t juttatott világbajnoki, Európa-bajnoki aranyhoz, meg az,
hogy a tenisz-világranglistáján elfoglalt 30. hely többet jelent-e egy
kajak vb-aranynál (ha engem kérdeznek, a válasz mindkét kérdésre igen).
Nálam a Premier League, a világ legerősebb bajnoksága kapusposztjainak
egyikét többször meg- és visszaszerezni az erre ácsingózó több millió
futballkapus közül nagyobb szó, mint a sokkal kisebb konkurenciát
jelentő vízipóló vagy öttusamezőnyben világbajnoknak lenni, de tudom,
hogy sokan éppen ellenkezőleg vélekednek, és tisztelni kell az ő,
szintén komoly érvekkel alátámasztható véleményüket is.
A viták
sohasem fognak elülni, de nem is kell, hogy egyetértés legyen, ettől
izgalmas és érdekes mindig egy ilyen szavazás. A magyar sportújságírók
több százan, szervezetten szavaznak az idén is (november 28. a
határidő!), hogy aztán a Sportcsillagok Gálaestjén, december 17-én a
Syma-csarnokban (a Duna Tv most is élőben közvetít) kiderüljön, hogy a
különféle kategóriákban (női, férfi Év sportolója, az Év csapata, az Év
edzője, az Év szövetségi kapitánya, illetve a fogyatékkal élő sportolók
kitüntetései) ki lett 2009-ben a legjobb. Avagy kit választottak a
kollégák a legjobbnak…
A szavazólapot magam is leadtam, s ezúton
megosztom Önökkel is, hogy az egyes kategóriákban kikre voksoltam (lásd
alább). Hogy elfogult vagyok a futballistákkal? Naná…
Szöllősi György
„Aki azt mondja, hogy nem érdemeltünk volna győzelmet, az nem magyar...” (Dzs. Balázs)
A mai meccs után vajon lehet kritikával illetni a csapatot a nemzeti hovatartozás megkérdőjelezése nélkül? Most, hogy nem meccsekben, hanem lassan szezonokban mérhető az az időtartam, amíg a magyar válogatott nem veszélyezteti az ellenfelek kapuját?...
Erwin Koeman viszont tényleg nem magyar, mégis elérkezett ő is ahhoz a meccshez, amely a hazai kapitányok életében rendre bekövetkezik, s amely után nincs tovább. A jelenleg még hivatalban lévő kapitánynak sikerült egy meglehetősen ígéretes garnitúrát teljesen szétzilálnia, a klubjukban viszonylag sikeres játékosokat is egy kupac szerencsétlenséggé alakítania, amely kupac immár őt is maga alá kell, hogy temesse.
Ezen a ponton Erwin Koemannak mindenképpen fel kellene ajánlania a lemondását, az MLSZ elnökségének pedig feltétlenül fel kellene őt mentenie. A dolgot nehezíti, hogy az az elnökség, amelynek ezt most meg kellene tennie, nemrég közfelkiáltással hosszabbította meg két évvel a holland igen tekintélyes fizetéséről szóló szerződését.
Gellei Imre ilyenkor (némileg persze vállalhatóbb eredménysor, de hasonló végkifejlet után) azt mondta, úgy illik, hogy a következő selejtezősorozat sorsolására már az új kapitány utazzon, és nem várta meg, amíg lejár a szerződése.
Ezt várják most a szurkolók az edzői szakmát másfél évig a mi kárunkon tanulgató, de kudarcot valló Erwin Koemantól is.
És akkor talán nem kell többet Torghelle Sándort a válogatott kezdőcsapatában látnunk, Gera Zoltán viszont újra felhúzhatja a csapatkapitányi karszalagot, ami a rokonszenves holland edzőnek kissé fájó fejlemény lesz, de bőven kárpótolhatja őt mindenért, hogy tényleg nem kell többé NB I-es meccset látogatnia.
Szöllősi György
Először is: a játékosok és a szurkolók is megérdemelték, hogy legyen egy közös ünnepük, amikor valóban egymásra találhatnak az egymástól távol megélt egyiptomi sikerek után. Mert persze ki lehet menni zászlót lengetni a reptérre, de az igazi közös ünnep mégis az, amikor Németh Krisztián és Koman Vladimir, ezek az itthon, élőben eddig alig ünnepelt játékosok gólt rúgnak az olaszoknak, tétmeccsen, a magyar közönség őrjöngése közepette.
Igen, tétmeccsen, s ennek itt most nagy jelentősége van, mert bár kezdünk hozzászokni, hogy az olaszokat minden fronton ütjük-verjük, azért a nagyválogatottunk bravúrjánál, és a korosztály legjobbjaihoz képest alaposan foghíjas (ezért többször le is sajnált) U20-as csapatuk elleni sikernél is többet ért a pénteki győzelem, amikor tényleg a legjobb 21 éven aluli olaszokat múltuk felül. (Bocs, de megint eszembe jut egy párhuzam: amikor Puskásék az olimpiai negyeddöntőben 3–0-ra verték az olaszokat, sokan mondták, hogy oké, de ez az amatőrválogatott, nem a Juve, a Milan meg az Inter legjobbjai játszottak a magyarok ellen. Aztán egy évvel később Rómában már a legerősebb olasz válogatott fogadta a mieinket az Eb elődjének döntőjében, s ők ugyanúgy kaptak egy sima hármast a kor legjobb válogatottjától, a magyartól, mint az olimpiai együttesük.)
Ezek a játékosok most tényleg az itáliai képzés büszkeségei voltak. „Micsoda futballisták! El vagyok ájulva tőlük" – mondta tegnap a telefonba az olasz edzés után elismerően, abszolút spontán módon (nem nyilatkozatként) Both József, akinek győri szakmai igazgatóként egyfajta házigazda szerepe is volt ezen a meccsen. Milyen érdekes a sors: nemcsak a csapat és a közönség találhatott egymásra ebből az alkalomból, hanem „házhoz mentek" a fiúk egykori mesterükhöz is, aki éveken át dolgozott ezzel a korosztállyal a kezdet kezdetén. „Mindjárt hívom is a Sanyit, hogy elmondjam neki, amit láttam..." – tette hozzá Both, s ebből a kiszólásból is látszik (a Sanyi természetesen Egervári): ritka – hogy azt ne mondjam, a magyar sportra alig jellemző – kollegialitás és összefogás jellemzi a legújabb magyar sikergárdát körülvevő légkört. Egervári nem kisajátítja a nagyszerű eredményeket, hanem rendre emlegeti Bothot és Sisa Tibort, ők meg őszinte szívvel örülnek utódjuk és egykori tanítványaik remeklésének, mi több, végre az MLSZ is keblére ölelte a korábban talán érdemtelenül távozásra bírt edzőket. Csak Wilco van Buurent és Jámbor Lászlót nem hiányolja senki (ők egyébként ennek a selejtezősorozatnak az elején 4–1-re kikaptak a csapattal Walestől)...
Erwin Koemant annál inkább, bár ő most kivételesen igazoltan hiányzott: Belgiumban van a magyar válogatottal, amellyel talán újra nyer majd egy tét nélküli mérkőzést, de nem feledtetheti, hogy magyar kollégái fizetésének a tízszereséért a selejtezőkön semmivel sem ért el jobb eredményt mondjuk Csank Jánosnál vagy Gellei Imrénél, sőt a havi tízmillióért még néhány NB I-es meccset sem képes végignézni (az tényleg nem könnyű, de ennyi pénzért valahogy bele kell hogy férjen).
No, igen, a nagyválogatott. Az NSO azt írta főcímében, hogy az U21-ből páran beférnének a nagyokhoz, mire az egyik kommentelő felháborodva reagált: legfeljebb a nagyválogatottból férnének be páran Komanékhoz... Ez a vélemény persze túlzó, de valóban nem mindegy, hogy akkor most mi is lesz ezzel a csapattal, a legjobb játékosokkal, mert az egész történet valódi tétje az, hogy ezek a fiúk hosszú távon tényleg jobbá teszik-e a magyar futballt, s magát az A-válogatottat.
Alighanem nagy hiba lenne a csapatot egy az egyben átemelni a felnőttek közé, mert abból csak leégés lenne, elmenne a játékosok most amúgy jogos önbizalma. De annál szörnyűbb dolog sem történhet, mint hogy a legjobbakat a szurkolók nyomására behívják a nagyok keretébe, és ott csücsülnek majd a kispadon, miközben a távozásukkal alaposan meggyengül az U21-es keret, amelynek pedig égető szüksége lenne a korosztály menőire, s még akár olimpiai részvételig (bronzig? aranyig?) is menetelhet ez az együttes. Persze amióta megváltozott a lebonyolítási rend, és az U21-es Eb selejtezőit nem a nagyválogatott meccseivel párhuzamosan rendezik (emlékeznek? régen mindig a fiatalok találkozója volt a főpróba az A-csapatok meccse előtt keddenként, s többnyire már ott elment a kedvünk az egésztől...), immár talán az is elképzelhető, hogy a legjobbakat számításba veszi mindkét kapitány (persze, a klubvezetők ettől fognák a fejüket, ráadásul olykor mégis egybeesnek a fellépések, lásd a mostani esetet).
Az ideális forgatókönyv szerint Gulácsi Péterék együtt maradnak a londoni olimpia döntőjéig, s utána Egervári Sándorral együtt elfoglalják a Puskás Ferenc Stadion hazai öltözőjét, addigra talán Erwin Koeman szerződése is lejár, s tán Koman Vladimir is a javunkra dönt az ukrán válogatottal szemben...
Azt hiszem, ebben a pillanatban az úgynevezett „közhangulat" (lásd még: sportszerető közvélemény) simán egyetértene azzal a némiképp demagóg óhajjal: „Egervárit kapitánynak!". Pedig mennyire élesen élnek bennem azok a megnyilatkozások, amelyekkel korábban lesöpörték a többszörös magyar bajnok edző jelölését nem csak a szurkolók, de a szakemberek és döntéshozók is.
Több pillanat volt, amikor Egervári már-már szövetségi kapitánynak érezhette magát, aztán mindig kitaláltak helyette valami marketingesebb nevet. Például akkor, amikor Gellei Imre távozása után az edzőbizottság is Egervárit jelölte első helyen a válogatott élére, majd jött az MLSZ elnöksége, és titkos előkészítő tárgyalások után, lesöpörve a szakma kérését, a fizetését magának garantáló, a felesége után költöző, edzői papír nélkül érkező Lothar Matthäus kezébe adta a nemzeti csapatot. Sok pofon után akkor nyúlt Egervári felé a szövetség, amikor nagy volt a baj: egy hónappal az ifi-vb előtt... És ekkor már az MLSZ-t korábban nyíltan bíráló, a kormány és Kisteleki István által ellehetetlenített Bozsik-program mellett többször határozottan kiálló, ellenzéki edzőtestületi elnök megmentőként érkezhetett oda, ahol oly sokszor hallani sem akartak róla.
A külföldiek kontra magyar edzők csatában egyelőre alaposan nyerésre állnak az oly sokszor lesajnált hazai garnitúra vezéregyéniségei, s a fentiek mellett újabb adalék ehhez a kérdéskörhöz a Videoton esete, amely éppen Lothar Matthäus helyett ültette le az utolsó pillanatban a kispadra dr. Mezey Györgyöt, afféle kényszermegoldásként, s lám, a csapat őszi bajnokként várhatja a tavaszt (és a Debrecen sem mondjuk Miroslav Beránekkel, hanem Herczeg Andrással jutott be a BL-be, ahogyan a Fradi Novák Dezsővel és nem Marijan Vlakkal...). Félreértés ne essék, ez nem azt jelenti, hogy egy külföldi tréner ne lehetne sikeres Magyarországon, s hogy a magyar edzők eleve zsenik, csak éppen azt, hogy a fordítottja sem igaz.
De a meccsre visszatérve: legalább annyira sajnálatra méltó, mint amennyire bosszantó, hogy Németh Krisztián megint felemás emlékekkel zárhatta a mérkőzést. Szülővárosában gólt lőtt és keblére öleltethette magát a nyolcezres győri közönséggel, hogy azután újra megsérüljön s ez megint – ki tudja, hányadszor – visszavesse őt a drukkerek tízezrei által lélegzetvisszafojtva figyelt karrierjében. Pedig ha a szurkolók szeretetén múlik, nem ússza meg, hogy előbb-utóbb valahára ne legyen a magyar válogatott sztárcsatára...
Ha pedig Pesten rendezték volna az olaszok elleni meccset, biztos lett volna a telt ház.
De ami a 2–0-t illeti, ez már tényleg valami...
Szöllősi György
A legutóbb ott tartottunk, hogy kiderült: a Real Madrid elnökségi üléstermében, a Bernabéu Stadionban Puskás Ferenc-szobrot helyezett el a klub.
Azóta újabb nemzetközi elismerést hozott Magyarországnak Puskás, aki még három évvel a halála után is többet tesz az országért, mint bármelyik aktív sportolónk: a valladolidi filmfesztiválon a legjobb dokumentumfilmnek járó díjat nyerte el a Puskás Hungary.
A fesztiválon való bemutatkozás híre egyébként már a Real Madrid múlt szombati, Getafe elleni bajnokijára készült programfüzetbe is bekerült, csakúgy, mint a FIFA új Puskás-díjáról szóló tudósítás, a díjról Spanyolországban is mindenki értesült már.
A meccsre ugyanis meghívás kapott a felcsúti Puskás Akadémia Madridban tárgyaló delegációja, és az ott készült néhány fotóval, meg egy-két emlékezetes momentum leírásával még adós vagyok.
Érdekes szituációban érkeztünk, hiszen a Real hétközi 4–0-s kupaveresége (a harmadosztályú Alcorcóntól!) végképp kiverte a biztosítékot a korábbi hetek botladozásai után a Real szurkolóinál, a sajtónál és a vezetőknél. Szombaton mindenáron nyerni kellett, mert ami történt, az a 300 millió eurós játékosvásárlás után gyakorlatilag a világvége.
És ilyen előzmények után a meccs elején tíz emberre fogyatkozott a Real csapata… Na, ez volt az a pillanat, amikor nem lettem volna Manuel Pellegrini vezetőedző helyében. A korábbi csapatainál igen eredményes chilei edző fejében az is megfordulhatott, hogy a világraszóló sikerek, amelyekre a Realhoz szerződött, valaki másra várnak, s ő a meccs után mehet, amerre lát. De hát a nagy klub azért nagy klub, hogy játékosai ilyenkor – visszakapaszkodva a szakadék széléről – nyerjenek. Higuaín duplája, és a Real – időnként – parádés futballja visszaadta a kudarcok ellenére ezúttal is kilencvenezres közönség hitét.
Ha valaki nem tudná, az idei év kulcsfontosságú a Real életében (persze, melyik nem az?): tavasszal lesz a valaha játszott legnagyobb klubmeccsként számon tartott Real Madrid–Eintracht Frankfurt BEK-döntő (7:3) 50. évfordulója. Madrid ebből az alkalomból megkapta a BL-döntő rendezési jogát, de az ünnep persze csak akkor lehet teljes, ha a Real lesz a finálé egyik résztvevője. Ötven éve az volt a kérdés, megnyeri-e a Real sorrendben ötödször is az Európa-kupát, most az a tét, meglesz-e végre a tizedik BL-trófea a történelem legsikeresebb klubjának vitrinjében? Fél évszázada Di Stéfanóék csattanós választ adtak (Don Alfredo három, Puskás ugyebár négy gólt szerzett azon a döntőn), most azért is remegniük kell a madridistáknak, hogy a csapat elérjen a fináléig, és ez cseppet sem lesz könnyű feladat. De Pellegrini képes lehet rá, Kaká és C. Ronaldo pedig valójában csak ebben az esetben szolgálja meg a pénzét.
Madrid után Firenzébe, magyar vonatkozású meccsre indultam. S nem csak azért, mert a Fiorentina magyar szponzora és szurkolója, Zwack Péter hívott, hogy családjával együtt nézzem meg a csapat BL-meccsét, hanem természetesen azért, mert az ellenfél a magyar bajnok, Debrecen volt. Igaz persze, hogy ezúttal nemigen számíthattunk hazafias öntudatunkat tápláló élményre, ha csak nem annak az unicumos üvegnek a látványára gondolok, amely a pálya melletti kocsmában éppen úgy megtalálható volt, mint Firenze és Olaszország többi vendéglátó helyén.
Kezdjük megszokni, hogy amelyik ellenfél komolyan veszi a Lokit, az tíz perc alatt rúg neki három gólt, ez történt most is a második félidő elején, jóllehet Szima Gábor a félidei 1–1-es állásnál eufórikus hangulatban azt találta mondani: „legyünk rá büszkék, hogy magyarok vagyunk”. Ezzel eddig sem volt persze baj, de talán nem pont abból fogunk önbizalmat meríteni, hogy futballbajnokunkat kéthetente jól elverik valahol Európában. A csoportkör kétharmadánál 14 kapott góllal, 0 ponttal a DVSC már a 32 csapatos BL-mezőny egyértelműen legrosszabb csapata, és jó esélye van arra, hogy megdöntse a Ferencváros 14 évvel ezelőtti, sokáig életben maradt európai rekordját, a 19 kapott gólt. A Fradi egykori öt pontjára ugyanakkor kevés a Loki sansza.
A meccs legszebb magyar pillanatát Rudolf Gergely produkálta, aki pompás mozdulattal egyenlített, rajta kívül Bodnár Lászlótól lehetett rendszeresen futballt látni. Erejével, magabiztosságával kiemelkedett a magyar csapatból, még akkor is, ha az egyik helyi sportlap szerint ő volt a legrosszabb a pályán, és képtelen volt tartani a mezőny legjobbját, a kétségtelenül nem debreceni nívón futballozó Juan Vargast.
November 24-én a Liverpool jön Budapestre (nem Debrecenbe ugyebár, mert ott nincs megfelelő futballpálya), amelyiknek muszáj nyernie, ha a BL-továbbjutást komolyan veszi, azután pedig a jelenlegi csoportelső Lyon otthonába látogat a DVSC. Nehéz elhinni, hogy a Debrecen, amely már az NB I-ben sem nyer hetek óta, éppen Európa két élcsapata ellen lesz majd sikeres, de a futballban, persze még bármi megtörténhet. Az is, hogy valamelyik nagycsapat nem elégszik majd meg egy-egy háromgólos tízperccel a Loki ellen, hanem végighajtja a mérkőzést…
Persze, persze, amikor a DVSC – jórészt az UEFA új lebonyolítási rendjének köszönhetően – bejutott a BL-csoportkörébe, mindenki azt mondta, ez már akkor is ünnepi esemény, ha innentől minden meccsen kikap a magyar csapat. Naná, de gondolatban ilyenkor rendszerint hozzátesszük, hogy azért minden meccsen biztosan nem kap majd ki… Nos, e pillanatban kevesebb az esélye annak, hogy lesz debreceni pontszerzés, mint annak, hogy nem, ha pedig hat meccsen húsz gól körül kap a Loki, az inkább az átszervezés elleni érv lesz, semmint futballünnep.
A tapasztalatok miatt elfogult vagyok persze, de ha megengedik: ahol a DVSC elöljárói képviselik a hazámat, ott azért különösebb büszkeségre nemigen van ok. Nagyobb baj, hogy hasonlóképpen kell vélekednünk a játékosok teljesítményéről is. Bár most, amikor közelről tanulmányozhattam a Real Madrid elnöki páholyának társaságát egy szimpla bajnokin, és összevethettem például a Debrecen–Levszki Szófia mérkőzés úgynevezett VIP-vendégeivel, azt is meg kell állapítani, hogy nincs nagyobb különbség a pályán, mint a dísztribünön…
"Nagyon fontos személyek" a Real Madrid egyik VIP-termében
A spanyol ifiválogatott tagjai is kijöttek a meccsre – avagy a vaku esete a fényvisszaverős cipőkkel
Ha szívesen kínálják, Madridban is jólesik az ízes falat a vendégeknek
Dr. Kollarik Tamás, Tóth-Zele József és Jakab János a lelátón
Érkezik a csapat a pályára, már ezt a pillanatot is mindenki meg akarja örökíteni
A legnehezebb pillanatokban igen magányos az edző, a Realnál is
A meccs az edzők szemszögéből…
Lass: ez a fantasztikusan ügyes színes bőrű fiú játszik most Puskás egykori mezében
Raúl bemelegítése a pálya szélén
Raúlhoz egy másik (volt?) világklasszis, Ruud van Nistelrooy csatlakozott, és meg kell mondani, hogy a bemelegítő gyakorlatokat nem végezték túl nagy elánnal
Debreceni vezetők a fehér asztalnál…
…és a firenzei lelátón
Unicum, a nap sikeres magyar terméke a szurkolói kocsma polcán…
…és a Zwack-család poharában a meccs után
« 2009. október 2009. december »
