2009. okt. 31. 14:40 - írta Szollosi77

A Puskás Akadémia delegációjának egyik fontos tárgyalási témájaként szerepelt a papírjainkon a madridi Puskás-szobor ügye. Még Ramón Calderón, az akkori elnök ígérte meg budapesti gyászbeszédében, hogy a királyi klub szobrot állít Panchónak. Nos, az edzőbázison, amelynek még a harmada sincs készen, valóban lesz Puskás-szobor, erősítette meg a Real szándékát Manuel Redondo elnöki kabinetvezető csütörtöki ottjártunkkor: a Disney cég bevonásával alakítják ki és rendezik be a további, körülbelül tízhektáros területet a Real sportvárosában, s itt a különféle terek, utcák, városrészek a klub nagyjainak nevét viselik majd.

Nem akarnak rögtönözni, mondta Redondo úr, a végleges tervek ismeretében helyezik el Öcsi bácsi szobrát a létesítmény egy központi helyén még Florentino Pérez négyéves elnöki mandátuma alatt. Ez az ígéret tehát megnyugtató és felemelő lehet a Puskás-rajongók számára, az a meglepő fordulat azonban egyenesen megható, amelyről most beszámolhatok.

Kiderült ugyanis, hogy a Calderón által ígért szobor már el is készült, és bár az előző elnök nem túl népszerű az új vezérkar körében, az általa készíttetett Puskás-szobrot annál nagyobb becsben tartják.

A magyar rajongók, sőt a média által eddig nem látott, nem mutatott szobor ugyanis a Bernabéu Stadionban a Real Madrid elnökségi tárgyalótermébe került, ahol immár minden pénteken, amikor a világ legsikeresebb futballklubjának vezérkara összeül, jelképesen ott van az elöljárókkal Puskás Ferenc is. A szobrot ezúttal megmutatták nekünk, a fotóját pedig természetesen megosztom Önökkel a váratlan élmény hatása alatt...

És még egy adalék Öcsi bácsinak a futballvilágban és a szurkolók szívében fellelhető, máig ható személyes jelenlétéhez: a madridi stadion egyik huszonéves biztonsági embere a zakónkon látható Puskás Akadémia felirat láttán kérdés nélkül is sietve kifejtette, hogy a FIFA Puskás-díjat alapított, s hogy ez elégtételt jelent amiatt, hogy a forradalom után a nemzetközi szövetség eltiltotta és csaknem ellehetetlenítette Puskást és emigráns társait...

Nem ide tartozik, de ha már láttuk, elmondom ezt is: amint a képen talán kivehető, este, sötétedés után ilyen, erre a célra gyártott szerkezetekkel világítják meg a Bernabéu Stadion gyepszőnyegét a fű gyorsabb regenerálódása érdekében, a hatalmas lelátók által eltakart nappali fényt pótolandó...

 

_{(Jakab János, a Puskás Akadémia technikai igazgatója a Bernabéu Stadion elnökségi üléstermében, Puskás Ferenc új mellszobra mellett)}

 

_{(A füvet megvilágító, gurítható lámpaállványzatok a madridi Bernabéu Stadionban, amelyet Puskás Ferenc egy 1958-ban hazaküldött képeslapon csak úgy aposztrofált: „Üdvözlet az új műhelyből…”)}

 

2009. okt. 23. 19:47 - írta Szollosi77

Három év telt el, amióta dr. Csorba István, egy futballrajongó mérnök teljesen ismeretlenül felkeresett a Nemzeti Sport szerkesztőségében azzal, hogy globális góllövői díjat kellene alapítani az arra legérdemesebb, Puskás Ferenc nevével. Az ötlethez a FIFA támogatását kértük, s ehhez azt az alkalmat használtuk föl, hogy a 2007-es düsseldorfi UEFA-kongresszus egyik díszvendége Puskás Ferencné volt, aki az UEFA Érdemrend Smaragd-fokozatát vette át elhunyt férje nevében Lennart Johanssontól. Johanssonnak az volt az utolsó napja elnökként, mert másnap Michel Platinit választotta utódjául a kongresszus. A Puskás-díj ötletét azonban volt alkalmunk megismertetni a jelenlévő Sepp Blater FIFA-elnökkel, aki az első pillanattól támogatójává vált az elképzelésnek.

A FIFA kijelentette: támogatja a díj létrehozását, de csak abban az esetben, ha az a FIFA saját díja lehet, amelyet minden évben az évzáró nagy futballgálán adnának át. Kezdetben budapesti ceremóniára gondoltunk, de a FIFA egyértelmű kívánságával aligha lett volna értelme vitatkozni, s a nagy játékos özvegye is úgy vélte, jobb és méltóbb kezekben aligha lehetne az ügy.
Tudni kell, hogy az ötletgazda és a család a kezdet kezdetén lemondott mindenfajta jogdíjról, mondván, itt nem üzletről van szó, hanem egy pénzben ki nem fejezhető megtiszteltetésről, amely örök időkre segít fenntartani a labdarúgás talán legnagyobbjának a nevét.
Így aztán már csak azt kellett megvárni, hogy az apparátusok útvesztőiből és a jogászok számítógépeiből végül előkerüljön a véglegesnek tekinthető megállapodás-tervezet, s hogy találjunk egy megfelelő alkalmat, amikor ünnepélyes körülmények között bejelenthető a megállapodás.

Itt el kell mondani, hogy a Magyar Labdarúgó-szövetség nemzetközi igazgatója, dr. Bienerth Gusztáv tette a legtöbbet azért, hogy az ügy egy pillanatra se kerülhessen le a sok más feladattal foglalatoskodó FIFA vezetőinek napirendjéről, s aki a gyakorlatban is mindvégig vezette a tárgyalásokat magyar részről, közvetített a FIFA és a család között. Kisteleki István MLSZ-elnök is kezdettől támogatta a díj megalapításának ügyét, csakúgy, mint Szepesi György, a FIFA örökös tagja, aki kérésünkre többször emlékeztette személyesen Sepp Blattert a Puskás-díj ötletére.
Ez egyszer hadd mondjam el, hogy a lobbizás egy fázisában, tavaly tavasszal az MLSZ kezdeményezésére közéleti emberektől, a kulturális és sportélet vezetőitől, hírességeitől kértünk támogató leveleket a Puskás-díj ügyében. A FIFA-nak címzett elegáns üzenetek sokasága néhány százalékkal ugyancsak hozzájárulhatott ahhoz, hogy valóság lett a budapesti mérnök álmából. Íme, azoknak a névsora, akik első szóra saját kezűleg szignált levelükkel támogatták a kezdeményezést: Orbán Viktor, Dr. Mezey György, Buzánszky Jenő, Albert Flórián, Kisteleki István, Szepesi György, Schmitt Pál, Elbert Gábor (akkori sportszakállamtitkár), Bánki Erik a Parlament Sport-és Turisztikai Bizottságának elnöke), Vizi E. Szilveszter (a Magyar Tudományos Akadémia akkori elnöke, dr. Kovács Tibor (a Nemzeti Múzeum igazgatója), Monok István (a Széchenyi Könyvtár igazgatója), Vass Lajos (az Állami Operaház főigazgatója), Kovács Koko István, Erdei Zsolt, Vince Mátyás (MTI-elnök), Csötönyi Sándor, dr. Eötvös Pál (MÚOSZ), Pajor-Gyulai László (Magyar Sportújságítrók Szövetsége), Joseph Böröcz (Újpest), Domonyai László (MTK), Buzgó József (Nemzeti Sport, főszerkesztő), Gajda Péter (kispesti polgármester),  Gyurcsány Ferenc (akkori miniszterelnök), Bajnai Gordon (akkori sportért felelős miniszter), dr. Baán László (Szépművészeti Múzeum), Bihari Mihály (az Alkotmánybíróság elnöke), Grosics Gyula, Talmácsi Gábor, Palotai Károly.

Néhányan halogatták vagy elmismásolták a segítségnyújtást, és ketten akadtak, akik ilyen vagy olyan indokkal, de nemet mondtak: Sólyom László köztársasági elnök és Demszky Gábor főpolgármester.

(Az igazság kedvéért megjegyzem, hogy Sólyom László egyébként megrendítő gyászbeszéddel búcsúzott Puskás Ferenctől a Szent István Bazilikában három éve, Demszky Gábor pedig – másodszorra – megszavaztatta a közgyűléssel Puskás díszpolgári címét, s szabályt is változtatott azért, hogy a kispestiek utcát nevezhessenek el Öcsi bácsiról. Igaz, az a bizonyos Stadionok elnevezés még mindig sokak szemét szúrja, főként, hogy a sok furcsa ügyről ismert BKV vezérigazgatója egykor anyagi indokokkal magyarázta, hogy miért nem cserélik le a táblákat Puskás Stadion feliratra…)

Köszönet jár a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémiának is, amely méltóképpen vendégül látta és megszervezte az aláírási ceremóniát: Sepp Blatter kedden Orbán Viktor vendége volt Felcsúton és bejelentette, hogy a FIFA minden évben Puskás-díjjal tünteti ki azt a labdarúgót, aki a legszebb gólt lövi a világon. A világszövetség elnöke és Puskás Ferencné aláírta az erről szóló megállapodást, s az első díjátadásra már az idén december 21-én sor kerül Zürichben a FIFA World Player Gala keretében.

A meseszerű történet szomorú csattanója, hogy dr. Csorba Istvánnak más csak a feleségét és a leányait köszönthettük kedden Felcsúton: az ötletgazda ugyanis súlyos betegség után október 9-én, tizenegy nappal az ünnepélyes bejelentés előtt elhunyt.

Ez hát a Puskás-díj rövid története, legalábbis eddig, mert a történet jószerével még csak most kezdődik. Évente többször hallunk majd a listákról, a szavazásokról, a díjátadásról.
A legnagyobb köszönet persze Puskás Ferencnek jár, aki káprázatos pályafutásával máig ható példát állított a futball nemzedékeinek örök sora elé. Az ő példája és a játék filozófiája előtt tiszteleg a FIFA – mondta Blatter -, amikor létrehozza a Puskás-díjat.

A felcsúti esemény híre bejárta az egész világot, az Akadémia honlapja kigyűjtött néhány cikket Chicagótól Sanghajig, Kolumbiától Lengyelországig és Egyiptomtól Japánig, amelyek átvették a nagy hírügynökségek jelentéseit. Íme, ezeket önök is láthatják az alábbi linkekre kattintva. Megint egy bizonyság arra, amit sokszor emlegetünk, mégis kevesen hiszik el idehaza: egyedül Puskás Ferenc személye képes arra a mai napig, hogy egy magyarországi hír bekerüljön a világ összes újságjába.

Szöllősi György

 

 

 

 

 

 

(A képekért köszönet Takács Józsefnek, a PFLA fotósának és a FIFA-nak)

 

http://www.chicagotribune.com/sports/sns-ap-soc-fifa-puskas-award,0,5307590.story

http://www.football-media.net/tag/award

http://search.japantimes.co.jp/cgi-bin/sc20091022a2.html#

http://www.wandtv.com/Global/story.asp?S=11346034&nav=menu589_2_1#

http://www.brandonsun.com/story.php?story_id=164608

http://theprophet-nikeshoes.blogspot.com/2009/10/fifa-introduces-puskas-award-honoring.html

http://www.aldia.cr/ad_ee/2009/octubre/21/ovacion2130048.html

http://home.vnn.vn/fifa_gioi_thieu_giai_thuong_ton_vinh_ban_thang_dep-151060480-612426948-1

http://beta.socbay.com/news/detail/fifa-gioi-thieu-giai-thuong-ton-vinh-ban-thang-dep/613782580/150994944/0.html

http://forum.sky.it/post4145170.html

http://www.jornadaonline.com/Deporte/36522-La-FIFA-otorgar%C3%A1-el-''Premio-Pusk%C3%A1s''-

http://www.fussballportal.de/wm-2010/fifa/fifa-verleiht-preis-zu-ehren-von-ferenc-puskas

http://www.blogdedeporte.com/la-fifa-crea-el-premio-ferenc-puskas.htm

http://www.espbr.com/noticias/fifa-vai-premiar-gol-bonito-temporada

http://www.thestar.com/sports/article/712957

http://www.telam.com.ar/vernota.php?tipo=N&idPub=165148&id=320825&dis=1&sec=6

http://www1.kemenegpora.go.id/index.php?option=com_content&view=article&id=3473:puskas-award-untuk-gol-terbaik&catid=19

http://www.correoperu.com.pe/correo/nota.php?txtEdi_id=21&txtSecci_parent=0&txtSecci_id=69&txtNota_id=157667

http://www.bongdaso.com/Art_66665.aspx

http://www.maivoo.com/The_thao/FIFA-gioi-thieu-giai-thuong-ton-vinh-ban-thang-dep/79995.html

http://diariodigital.sapo.pt/news.asp?section_id=126&id_news=416538

http://sports.media.daum.net/nms/today/group2/media/view.do?cate=0&type=c&newsid=1606545&cp=yonhap

http://www.voetbalonline.nl/item/11241/Pusk%C4%AFsprijs-voor-mooiste-treffer-

http://www.detiksport.com/sepakbola/read/2009/10/21/004902/1225293/73/fifa-buat-award-untuk-gol-terbaik

http://www.tvn24.pl/0,1624896,0,6,fifa-nagrodzi-pilkarskich-artystow,wiadomosc.html

http://english.mti.hu/default.asp?menu=1&theme=2&cat=25&newsid=265228

http://www.diariodeavisos.com/diariodeavisos/content/291654/

http://gazetaderibeirao.cosmo.uol.com.br/conteudo/mostra_noticia.asp?noticia=1657798&area=92040&authent=BCFA56E34ADBE663453B18BC04590E

http://www.canalrcn.com/futbolmania/index.php?op=desarrollo&idS=1540&idC=93256

http://www.trouw.nl/nieuws/sport/article2894123.ece/Puskasprijs_voor_mooiste_treffer_van_het_jaar.html

http://noticias.lainformacion.com/deporte/la-fifa-elegira-el-gol-de-ano-y-le-otorgara-el-premio-puskas_jiZBNZ93VWl6KRoTnBQjI5/

http://news.egypt.com/en/200910217853/news/sports/blatter-unveils-fifa-puskas-award.html

http://master.dailychilli.com/sports/444-puskas-goal-of-the-year-award

http://www.shanghaidaily.com/article/?id=417017&type=Sports

 

 

2009. okt. 20. 10:38 - írta Szollosi77 Ilyen eseménydús ősze régóta nem volt a magyar futballnak, s ez már önmagában siker.

Ott vagyunk és egészen decemberig érdekeltnek tekinthetők vagyunk a Bajnokok Ligájában (még ha kicsit kezdi is feszélyezni a szurkolókat és az egymilliós díjat felajánló Nemzeti Sportot, hogy még mindig várat magára az első Loki-gól).

Az utolsó napig versenyben voltunk és szavakkal le sem írható váratlan sikert értünk el U20-as válogatottunk révén az egyiptomi világbajnokságon (még akkor is, ha – nem hazudok! – máris hallottam olyan hangokat, amelyek szerint ez a csapat világbajnok is lehetett volna, ha az MLSZ nem szúrja el a felkészülést a kapkodó, átgondolatlan edzőcserékkel…). A valóság inkább az, hogy bár az MLSZ hajmeresztő módon kísérletezett a csapattal, végül, még az utolsó pillanatban talált egy valódi – és ami az utánpótlásban több –, rutinos edzőt az együttes mellé, aki kulturáltan (leszámítva az olasz meccs néhány momentumát) és a csapatot emberileg, szakmailag jól egyben tartva levezényelte a kispadról a vb-t. Lehet azon fanyalogni, hogy például a Ghána-meccs első félidejében éppenséggel szerencsétlen és rossz taktikával álltunk fel a későbbi világbajnok ellen, amelyről csak a második félidőben derült ki, hogy ha mi támadunk helyette, akkor le tudjuk futballozni, de igazságtalan lenne a magyar futball utóbbi két évtizedének legnagyobb sikere láttán így beszélni. Ne felejtsük el ugyanakkor azt sem, hogy az Egervári-csapat klasszikus értelemben ötvenszázalékos teljesítménnyel lett Európa legjobb és a világ harmadik legjobb csapata: a rendes játékidőben a vb-n két győzelmet, három döntetlent és két vereséget könyvelhetett el az együttes. Igen ám, de a fiúk ereje és a közönségsiker éppen azokban a bizonyos hosszabbításbeli produkciókban rejlett, nem is beszélve a tizenegyesrúgásokról. És ha mondjuk Zlatan Ibrahimovic utolsó percben lőtt góljai kapcsán arra a bizonyos magyar átokra panaszkodunk, akkor vegyük észre azt is, hogy aki mer, az nyer, és aki megérdemli, annak szerencséje is lehet. És ha már azt említettem, hogy Európa legjobbja, a világ harmadik legjobbja lett a magyar csapat, akkor itt is vegyük elő az 1986-os párhuzamot. Az a magyar válogatott, amelynek Egervári Sándor volt az egyik edzője, a csúfosra sikerült ’86-os vb előtti esztendő végén Argentína és Brazília mögött a 3. helyen állt a világranglistán, a kontinens legjobbjaként… Reménykedjünk hát abban, hogy most sikeresebb folytatás következik (és a ’84-es ifi Európa-bajnok magyar csapat sorsánál is sikeresebb), mert abban azért mindenki egyetért, hogy a vb-bronz igazi értéke a játékosok sorsának jövőbeli alakulásában mérhető majd le.

Mindenesetre a sokat szapult MLSZ dicséretére hadd mondjam el azt, hogy a jól motiváló és átlátható premizálási rendszer nagy erénye volt az egyiptomi vb-n a magyar futballvezetőségnek. Nem egy magyar szereplés ment már rá arra világversenyeken, hogy a vezetők mismásoltak a pénzekkel, nem mondták meg, hogy milyen eredményért mekkora összegű prémium jár, vagy éppenséggel megszegték a szavukat, elsíbolták a játékosok pénzét. Az álamatőr és álszent kommunista sportvezetőség „valutázásairól" hosszan lehetne írni, egyszer nyilván fogok is. Emlékezzünk, még a közelmúltban, az atlantai olimpián is azon tanakodtak a játékosok és az MLSZ-vezetők az első meccs előestéjén, hogy akkor most lesz-e pénz, és ha igen, mennyi. A futballtörténetből két konkrét, magyar vonatkozású ellenpéldát tudok mondani, s mindkettő sikertörténet. Amikor Kovács Ferenc a Videotonnal elindult az UEFA-kupában 1984-ben, akkor már a sorozat elején tisztázta a vezetőkkel, hogy mekkora összegeket (hatalmas összegeket) kér az egyes továbbjutásokért. Előre ígéretüket vette, és elmagyarázta nekik, hogy a siker reklámértéke fedezi majd a gyár kiadásait. A játékosoknak tiszta feltételrendszerről beszélhetett: hatalmas munkáért és jó eredményekért cserébe nagy pénzt kereshetnek. Ugyanígy előre kikötötte a szerződésében a prémiumok összegét Puskás Ferenc is, amikor a Panathinaikosz edzője lett. Meglehetősen furcsán néztek rá a görög sportvezetők, amikor Puskás arra kérte őket, állapítsák meg előre a BEK-negyeddöntő, -elődöntő és -finálé jutalmát. De kérésére megtették, s aztán, amikor mindenki bámulatára BL-döntős lett a görög amatőrcsapat, fizethettek.

Valami hasonló történt most az MLSZ-nél is. A játékosok tudták, hogy ha elérik azokat a bizonyos nagy eredményeket, akkor magyar és ifiszinten nagy pénzt kereshetnek. Tiszta, világos és nyilvános volt a szisztéma, mindenki tudta, mi a dolga: a játékosnak hajtani, a szurkolónak izgulni, az MLSZ-nek fizetni. Ezt a pénzt (végül összesen nyolcvanmillió forintot), azt hiszem, senki sem sajnálja a fiúktól.

Amíg azonban az U20-as csapat esete igazi sikertörténet (Both Józsi bácsi már azon a négy évvel ezelőtti nyíregyházi edzőtáborozáson is bizonygatta, hogy ezek a fiúk szupertehetségesek…), addig a nagyválogatott sztorija elkeserítő.

A kapitány, Erwin Koeman, miután tízszeres, hússzoros fizetésért semmivel sem tudott jobb eredményt produkálni, mint magyar kollégái, ámokfutásba kezdett. A dánok elleni búcsúgyőzelem beleillik „a tét nélküli meccsek világbajnokságát a magyar válogatott nyerné" sorozatba, de bár kikaptunk volna inkább, mint hogy elveszítse a csapat az utóbbi évek legjobb magyar futballistáját. Kezdjük ott, hogy Gera Zoltán bizonyosan jobb futballista, mint amilyen Erwin Koeman valaha is volt, s ez önmagában fontos, ha nem is perdöntő érv a Fulham légiósa mellett. Ismerjük ugyebár azt a típust a magyar játékosok között, aki szupertehetséges, nagyon sokat tud, de a mentalitása, a viselkedése és az életmódja alkalmatlanná teszi a nagy sikerekre. Nos, Gera Zoltán biztosan nem az a játékos, aki fittyet hányva az edzői intelmekre hajnalig iszik a night clubban a meccs előtti éjszakán, netán félvállról veszi a meccset, mert másutt jár a feje vagy lusta edzeni. Nem, nem, Gera Zoltán azon ritka magyar játékosok egyike, akiben minden fifika és lezserség megvan a pályán a szakadatlan küzdeni tudás mellett, de sportszerű életmódjára, végtelen elhivatottságára sem lehet panasz a pályán kívül. Összeveszni vele, alapvető kölcsönös tiszteletadás mellett pedig szinte lehetetlen. Saját tapasztalatból is mondom, mert évekig dolgoztunk együtt a válogatottnál abban az időszakban, amikor Zoli felnőtt kerettag lett.

Elképzelni is szörnyű, minek kellett történnie ahhoz, hogy ez a futballt mindennél jobban szerető, folyton mosolyt adó és kapó játékos lemondja a válogatottságot. Higgyék el, Gera Zoltánnak a magyar válogatott legalább százszor annyit jelent, mint Erwin Koemannak, mégis oda jutott, hogy nyilvánosan kijelentse: ebből elég. Szerintem egyszerűen azért, mert a kapitány – magyarul mondva – szórakozott vele, hosszú hónapok óta. Gera ennek a válogatottnak a kapitánya volt, és ma is bármelyik csapattársa elismeri, hogy Zoli a legjobb játékos mindnyájuk közül. Egyedül a kapitány nem volt hajlandó erről tudomást venni, és folyamatosan packázott Gerával, rendszeresen kihagyta őt a csapatból, szisztematikusan rombolva a hitét és az önbizalmát. Közben ő eltiltottként is, csereként is hosszú heteket szánt az életéből a magyar válogatottra, miközben csöndben kellett nyelnie, és asszisztálnia ahhoz, hogy nála gyengébbek vannak a pályán. (Az sem volt semmi, amikor Zolit a Puskás Stadionban az MLSZ egyik alkalmazottja felállította a helyéről a portugálok elleni meccsen, mondván, ne foglalja el a szponzorok helyét, akiknek a pénzét köszönheti… A hivatalos bocsánatkérésről azóta sem hallottunk, s inkább az a csoda, hogy Gera ezek után egyetlen percig is válogatott kerettag maradt, pedig mondjuk a klubjától azért a két óráért is több pénzt kap, amíg otthon a kislányával játszik, mint amennyit a hazai napidíjak jelentenek.) A magyar futballban, amelyben pedig olyannyira meg kellene becsülni minden, nemzetközi szinten életrevaló játékost, rendszeresen kicsináljuk még azokat is, akikre pedig építhetnénk.

A legutóbb Huszti Szabolcs esetében voltam kénytelen idézni Puskás Öcsi fiatal játékosként mondott, az MLSZ akkori vezetőjének címzett kijelentését: „Én még akkor is válogatott futballista leszek, amikor ön már nem lesz MLSZ-elnök." Az illető el akarta tiltani Öcsit a futballtól egy kiállítás miatt, ám természetesen Puskásnak lett igaza, s hamarosan eltörölték a büntetését, megint játszhatott (azt persze ő sem kívánta dr. Ries Istvánnak, hogy a váci börtönben politikai fogolyként elvtársai agyonverjék, ahogyan végül is történt). Szóval… Husztit eltiltotta az MLSZ-elnökség meg Várhidi Péter, s persze, nem kellett nagy előrelátás ahhoz, hogy belássuk: nagyon hamar szüksége lesz megint a magyar focinak Szabolcsra, talán nagyobb, mint Várhidire.

Most is csak azt remélhetjük, hogy Koeman az ostoba taktikájával és az egyre inkább előtörő arroganciájával („Gerának nincs visszaút”) mihamarabb félreáll a mai magyar élfutballistákhoz méltó csapatépítés – és Gera Zoltán – útjából.

Nem visz rá a lélek, hogy elkezdjem itt ecsetelni a személyes ügyem fejleményeit a Lokival kapcsolatban (csak annyit az ügyet követőknek, hogy végül polgári perben kell elégtételt vennem a klub valótlan állításaiért), úgyhogy maradjunk csak annyiban, hogy szurkoljunk együtt azért a bizonyos egymillió forintos, első BL-gólért...

Addig azonban szeretettel várjuk a világfutball első emberét, Sepp Blattert Felcsútra, hogy bejelentse és aláírásával szentesítse a FIFA Puskás-díj megalapítását. A részletekről, a globális góllövői kitüntetés mibenlétéről, az odaítélés szisztémájáról elsőként itt, az NSO-n olvashatnak, kedden 16.30-tól. Ekkor, fél ötkor a FIFA külön engedélyével a díjat megtestesítő trófea képét is megjelenteti a Nemzeti Sport internetes kiadása, a világon elsőként.

Szöllősi György

 

2009. okt. 11. 11:26 - írta Szollosi77 Sorrendben negyedszer szenvedett vereséget tegnap este a magyar labdarúgó-válogatott, amely az utóbbi négy mérkőzésén egy gólt szerzett, miközben hetet kapott. Erwin Koeman csapatának immár nincs esélye arra, hogy továbbjusson a világbajnoki selejtezőcsoportjából, de ha azt nézzük, hogy a sorsoláskor előttünk rangsorolt három együttesből egyet sem sikerült megvernünk (öt meccsből négy vereség és egy döntetlen eddig), akkor beláthatjuk, hogy korábban sem beszélhettünk különösebb esélyekről.

Sokan berzenkedtek, amikor korábban papírformáról meg statisztikai törvényszerűségekről esett itt szó, a vége mégis az lett, hogy a szurkolók egy része által lesajnált Dánia veretlenül első, és kint van a dél-afrikai vb-n, míg az oly sokszor ugyancsak megmosolygott Portugália (he-he, még Albániát sem tudták megverni…) alighanem második lesz, és ugyancsak továbbjut a csoportból (minket speciel oda-vissza vertek kapott gól nélkül, amint arra számítani lehetett).

A rettegett Málta, amelyet mi nagy elánnal kétszer megvertünk, győzelem nélkül áll a csoport utolsó helyén. A svédek valóban katasztrofálisan szerepeltek az elvárásokhoz és korábbi önmagukhoz képest, de ez nem zavart meg bennünket abban, hogy oda-vissza kikapjunk tőlük is.

A szurkolók nagy része mégis bizakodott, amikor a csalóka sorsolásnak köszönhetően a csoport két leggyengébb csapata, Albánia és Málta ellen két-két meccset nyert a magyar válogatott, s a keresztbeverések is szerencsésen alakultak, no meg jókor jött a nyári szünet, így hónapokig a továbbjutással kecsegtető második helyen állt együttesünk.

Ekkor a felfokozott futball-láz telt házas mérkőzéseket eredményezett (mindannyiszor vereséget szenvedtünk), a „sorsdöntő” selejtezőket nagy kereskedelmi televíziós csatorna, az RTL Klub tűzte műsorára, s az MLSZ elnöksége is annyira belelovallta magát a megelőlegezett sikerekbe, hogy 2012-ig meghosszabbította a holland szövetségi kapitány, Erwin Koeman szerződését.

Nagy baj, hogy közben senki sem vonta felelősségre a kapitányt: az utóbbi évek legjobb játékos-anyagával miért nem képes győzelemre törő taktikát kidolgozni a jelentősebb ellenfelekkel szemben. Nem is az a kérdés, hogy miért nem hozott a csapat legalább egy bravúrt, hanem az, hogy legalább miért nem próbálta ezt meg. Az összeállítás és a taktika esélyt sem kínált a győzelemre a dánok, a svédek vagy a portugálok ellen.

A tegnap esti meccsen sem történt egyéb, mint hogy tisztességgel beleálltunk egy újabb csattanós, megszégyenítő pofonba. Az volt az ember érzése, hogy ha tíz meccset játszunk a portugálokkal, akkor sem nyerünk egyet sem. Egy önmagához képest fantáziátlan, sok hibával játszó, feszült portugál együttesnek tettük meg azt a szívességet, hogy különösebb erőfeszítés nélkül átgyalogolhasson rajtunk. S tette mindezt egy olyan magyar csapat, amely állítólag az életéért küzdött.

Gyepes Gábor kritikus pillanatokban lett főszereplő, de egyáltalán nem értek egyet Knézy Jenővel abban, hogy ő lett volna a fő bűnös. Persze, bántó volt látni, hogy mennyivel lassúbb volt az első gólnál például, mint Simao Sabrosa, és azt is, hogy Babossal miként veszekszenek egy félreértés miatt. De legalább ennyire fájó, hogy lassan évek óta az a Torghelle Sándor játszik csatárt a sokkal szebb napokat látott magyar nemzeti csapatban, aki a válogatott szintet eddig nemigen érte el, hogy olyan futballisták, mint Vanczák Vilmos, Vadócz Krisztián, Buzsáky Ákos vagy Tóth Balázs, akik még nem tudtak magyarázatot adni arra, miért válogatottak, rendszeresen felléphetnek címeres mezben. Persze, a kapitány, Erwin Koeman sem produkált még a szakmájában olyasmit, ami indokolná, hogy egyesek egy ország első futballcsapatát rábízzák. Ami pedig a futballfilozófiájáról kiderült, az elkeserítő.

Gera Zoltán kettőt villant, Dzsudzsák Balázs egyet, Huszti Szabolcs talán egy felet, s a többi néma csend. Juhász Roland a 0–3 ellenére is remek védő, Bodnár Lászlón sem múlna a válogatott sikeresebb szereplése, Babos Gábor jó kapus, de csodára ő sem képes (az első gól előtt kár volt középre ütnie a labdát), Priskin Tamás a korábbi érdemeihez (és Torghelle Sándor teljesítményéhez) képest megalázóan kevés lehetőséget kapott az egész sorozatban, amikor pedig beállt, kapkodott, idegeskedett – tegnap például a neki jutó rövid félóra alatt kétszer kézzel próbálta meg levenni a labdát.

Így szalasztottunk el tehát egy újabb lehetőséget, egy kezdő edző első, tétova lépéseinek támogatásával, az ezzel járó kockázattal s kísérletezéssel, és sorrendben a hatodik világbajnokságot rendezik majd meg nélkülünk.

Nagyon komolyan mondom, hogy erre a teljesítményre a félmillió eurót (évi 140 millió forintot) kereső szövetségi kapitány nélkül, egyáltalán, bármilyen edző nélkül is képes lett volna a magyar válogatott. Na jó, talán Albánia ellen becsúszott volna egy iksz…

2009. okt. 10. 12:20 - írta Szollosi77

„Életem legnagyobb futballélménye volt ez a meccs!”; „El sem hiszem, hogy ez velünk történt!” – ilyen és ezekhez hasonló hozzászólások árasztották el tegnap éjszaka az NSO-t.
Valóban nehéz szavakat találni arra, ami történt, illetve nincs jelző, ami túlzó lenne, hiszen az én generációm életében ilyesmi magyar csapattal még nem történt.

Megverni az olaszokat. Világversenyen. Vb-elődöntőbe jutni. Háromszor szerezni meg a vezetést egy ilyen meccsen. Kiállíttatni három játékost plusz egy edzőt az olasz válogatottból. Vb-gólkirályi címre esélyes magyar csapatkapitányt látni brillírozni. Első – és talán egyetlen – európai csapatként a négy közé jutni. Elképesztő…

Amikor azt mondtuk, hogy a negyeddöntő átléphetetlen határt jelentett Albertéknek 1962-ben és 1966-ban, és természetes módon tartottunk attól, hogy ezen a ponton megint vége lesz, akkor azt mondogattuk, hogy ha legyőznénk az olaszokat, az már tényleg maga lenne a csoda. Íme, megtörtént a csoda. Hosszabbításban kivívni a továbbjutást, a legjobb négy közé jutni világbajnokságon, bizony, honfitársaink közül az a bizonyos Aranycsapat tett ilyet utoljára. Hosszabbításban két gólt lőni egy világbajnokságon? Németh Krisztián előtt Kocsis Sándor volt az utolsó magyar, aki ilyen fegyverténnyel büszkélkedhetett. Ha most csak ifi vb-ről beszélünk, akkor is ezek a párhuzamok kerülnek elő, már csak azért is, mert ifjúsági vagy juniorszinten még csak hasonló eredményt sem értünk el soha (ez persze részint azért van, mert a FIFA csak 1977 óta rendezi meg az U20-as vb-t).

Minthogy tényleg nincs példa az elmúlt évtizedekben hasonló élményre, s az én pályafutásomban bizonyosan nincs. Kicsit belelovallva magam az előbbi gondolatsorba, hadd mondjam rögtön, hogy 1954-ben Brazília és Uruguay ellen (ez utóbbi meccs már az elődöntő volt a címvédő ellen) a magyar válogatott csapatkapitánya, a sérült Puskás Ferenc nélkül kényszerült játszani, s nyert mindkétszer hatalmas csatában 4:2-re. Ezt természetesen azért elevenítem fel, mert nagyon sokan félnek attól: mi lesz a magyar csapattal Koman Vladimir nélkül?

Ahogyan a román válogatott 2000-ben George Hagi nélkül verte meg az angolokat, és jutott tovább az Eb-csoportjából, s ahogyan a magyar U20-as csapat Németh Krisztián nélkül rúgott négyet Dél-Afrikának, úgy igenis megverhető Ghána Koman nélkül. Hiszen olyan csodákat láttunk Csehország és Olaszország ellen (most csak a paksi Szabó János teljesítményét hadd említsem itt a sok csoda közül: „jó versenyző típus”, mondta róla Gellei Imre, amikor még jószerével azt sem tudtam, ki ez a fiú), hogy immár nincs okunk kételkedni akkor sem, ha a magyar válogatott tagjai megnyerik a vb-t. Szerintem Csehországnál és Olaszországnál nehezebb ellenfelek nincsenek ezen a tornán. Persze csapatunk, amely most már magasan a legtöbb sárga lapot kapta a vb-n , s amely nemcsak Komant, de Szekeres Adriánt is nélkülözni kényszerül majd Ghána ellen (54-ben az ideiglenes csapatkapitány, Bozsik József elődöntőbeli játékát csak nagy nehezen lehetett elintézni a FIFA-nál, a brazilok ellen ugyanis kiállították Puskás helyettesét is), lassanként elhasználódhat a sok idegőrlő és fárasztó hosszabbításos csatában. Igen, ez is elképzelhető, csakhogy éppen a mentális erő, a meg nem alkuvás, az ellenfeleket megroppantó akarat az, ami eddig is előrevitte a csapatot, s most négy nap pihenő következik, ami sok mindenre elég lehet.

Tisztázzunk valamit. Sportújságírónak nem lehet szebb feladata, mint hazája futballsikereiről beszámolni. Ez a műfaj azonban egyszerűen kihalt az elmúlt évtizedekben a magyar médiából, s nem azért, mert ne lettek volna sikerekről álmodozó kollégák. Hanem éppen azért, mert ahányszor felcsillant a remény egy nagy sikerre, mindannyiszor otromba csalódás lett a végeredmény. Ebben a pillanatban azonban örülnünk kell annak, hogy bekövetkezett, amiről titokban mindig is álmodtunk, vagyis tétmeccseken, kitűnő ellenfelekkel szemben, immár rendszeres sikereket ér el magyar csapat, nem véletlen vagy kiszaladt eredményeket, hanem kiharcolt, kiérdemelt győzelmeket.

Ez akkor is igaz, ha látható: mondjuk az olasz bajnokság mezőnye még mindig erősebb, mint az ifjúsági világbajnokságé. Másként hogyan lehetséges, hogy az a Koman, aki immár a teljes mezőny egyik legjobbjává nőtte ki magát (milyen pontos a kifejezés egy U20-as tornán), a Sampdoriában és a Bariban nem tud meghatározó játékossá válni. Sőt többségükben még az U20-as válogatottnak az NB I-ben játszó tagjai sem kihagyhatatlanok saját klubjuk kezdőcsapatából. Netán éppen ezekben a napokban változik meg a helyzet? Az bizonyos, hogy ezek a meccsek pályafutásokat, életeket írhatnak át, változtathatnak meg gyökeresen. A játékosok árát többszörösére növelheti egy-két ilyen győzelem, s nem kérdés, hogy aki hazatér egyik-másik magyar vagy külföldi klubhoz, arra egészen másként néznek majd az öltözőben a többiek egy világbajnoki bronz, netán ezüst- vagy aranyérem után.

De miket is beszélek? Világbajnoki arany? Hihetetlen, hogy valós lehetőségként tudunk számolni ilyen fejleménnyel… Nem kell mást tenni hozzá, mint a soron következő két találkozót megnyerni. S már az is hatalmas siker, hogy soron következő két mérkőzés mindenképpen lesz a mieink számára, hiszen az ifiknél bronzmeccset is rendeznek. A harmadik helyért ugyanúgy Kairóban és ugyanúgy jövő pénteken játszanak, csak három órával a döntő előtt, vagyis immár bizonyos, hogy a torna végéig maradnak a mieink Egyiptomban, s hogy fellépnek a kairói stadionban is. Ez is fantasztikus tény. De egyelőre véletlenül se a bronzmeccsre készüljünk.

Olimpiai aranyérme három is van, világbajnoki aranya azonban még nincs a magyar labdarúgásnak, igaz, bronzérme sem, „csupán” két ezüst. De van itt még valami… Ha már azt a máig világhírű 1954-es felnőtt-tornát emlegettem: az akkori világbajnokot, Nyugat-Németországot a torna elején szinte kinyírta a hazai sajtó, a kapitányt, Sepp Herbergert le akarták váltani. Tudják, miért? Mert a csapat csúfos, megalázó, 8:3-as vereséget szenvedett a csoportjában – a magyaroktól… Ahogyan mi is csúfos, megalázó vereséggel kezdtünk Honduras ellen. Ma már hajlamos vagyok azt gondolni, egyszerűen azért, mert túl kevéssel a rajt előtt érkezett a magyar csapat Egyiptomba, s csak a második meccsre sikerült ráhangolódni a helyi körülményekre. Azóta viszont csak nyerünk. Immár zsinórban negyedszer sikerült ez tegnap este, amikor sok magyar szurkolót élete legszebb élményével ajándékozott meg az U20-as magyar labdarúgó-válogatott.

Bizonyos, hogy ezt a csapatot nem fogják a pokolba kívánni a szurkolók, ha végül „csak” ezüstérmes lesz, mint egykor Grosicsékét. Azt viszont minden kollégám nevében mondhatom, hogy Honduras-meccs ide vagy oda, hajlandóak vagyunk a magyar nyelvben meghonosítani a „kairói csoda” kifejezést…

 

Egyiptomi képeslap hátulján a legendás Aranycsapat tagjainak aláírása

Puskás lapja Kairóból, immár a Real játékosaként

A Honvéd és a válogatott is edzőtáborozott Egyiptomban az ötvenes években. Világsztárok a piramisnál, középen a napszemüveges alak Puskás

Az U20-as csapat mostani edzője, Pisont István ezen a képen Puskás Ferenc magyar válogatottjának tagjaként szerepel. Emlékeznek? Találkozó a Toronyépületnél… (Illés Béla, Márton Gábor és Csábi József is szerepel a képen)

Gulyásleves Szuezben 1.

Az olaszok elleni hosszabbítás előtti pillanatok

Koman Vladimir az Eurosportnak nyilatkozik a pompás győzelem után

Egy önkéntes Németh Krisztiánnal fényképezkedik

Vb-piramis. Reméljük, mi leszünk a csúcsán

 Szuezi gulyásleves 2. Akik örülnek neki: Somogyi Zsolt (NS), Szilágyi László (Puskás-akadémia)

Szöllősi György

 

2009. okt. 9. 10:13 - írta Szollosi77

Szilágyi László, a Puskás-akadémia honlapszerkesztője újabb képsorozatot küldött Egyiptomból, immár Szuezből. A képeket nézve továbbra sem áll fenn a veszély, hogy profi fényképésszé válik, de így is van annyira érdekes egyik-másik felvétel, hogy egy pillantást megér. És ne feledjük: a legújabbkori magyar futball legnagyobb sikerének helyszínére visznek bennünket a fotók, egy kicsit közelebb a „sikerre ítélt” generáció tagjaihoz.

Gólöröm Koman Vladimir hosszabbításban lőtt gólja után

Simon András, Simon Ádám: az ikrek. Mi lenne, ha az eltiltott Ádámot is játszatnánk a tesója igazolásával?... Nem jó, mert akkor András nem játszhatna...

"Személyi igazolvány nem adja a jogot, hogy egy néző ülés." Vagy úgy... De legalább  "magyarul" is ki van írva...

Elmosódott a kép, de mégiscsak ebben a pillanatban jutottunk a legjobb nyolc közé 

A múltkori kérdésre, hogy lesz-e még magyar gólöröm Egyiptomban, íme, itt a szemléletes válasz...

Ez a hivatalos csapatbusz szállítja fiainkat újabb és újabb sikerek felé

Ahogy a hírek szólnak, a helyiek és a szervezők megszerették Alexandriában a magyar küldöttséget és Egervári Sándor szövetségi edzőt. Mi több, egyes elképzelések szerint a magyar edzőről kapta a nevét a város...

 

 

Ő is a mieink segítségére volt

Amikor még csak reménykedtünk a csodában

Szilágyi László és vele egy sorban Virányi Zsolt, a Magyar Rádió tudósítója

A médiaközpont hölgy önkéntese, természetesen csadorban

 

Amikor Gulácsi Péter megfogta az első tizenegyest

Ami az m2 közvetítéséből kimaradt: a hosszabbítás előtti percek 

És ami ugyancsak kimaradt: a hosszabbítás rövid szünete

A magyar csapat a Hiton szálló e termében tartotta a taktikai értekezletét. Tán a vakut kikapcsolhattuk volna...

Ennyi gólt azért nem lőttünk...

Az orvosi központ

Egy alexandriai Lada taxi

Németh Krisztián iszik

A magyar csapat alexandriai öltözője

Dinnyés Márton, az MLSZ sajtósa a bombagólt szerző Kiss Mátét interjúvolja

Magyar szurkolók is voltak a stadionban

Lásd a korábbi megjegyzést a szervezők és a magyar kapitány közötti kölcsönös rokonszenvről (Egervári Sándor amúgy dolgozott már arab országban: Szaúd-Arábiában is volt edző)

Egervári Sándor a hazai sikerek után immár nemzetközi visszhangot kiváltó diadalt aratott az U20-as vb-n

A csomagok elhelyezése a taxiban a buszpályaudvaron

A nyilvános WC-ben az öblítést is megoldották

Ők pedig már a mai ellenfeleink: az Eb-ezüstérmes olasz válogatott tagjai biliárdozással múlatják az időt 

Szöllősi György

2009. okt. 7. 15:40 - írta Szollosi77 Három, azaz három európai válogatott van még versenyben az Egyiptomban zajló U20-as világbajnokságon. Ezek egyike a magyar csapat!

Még inkább hátborzongató, ha sorra vesszük, hogy Olaszország és Németország (azaz a futballtörténet két legsikeresebb európai nemzete) mellett sikerült talpon maradnunk, míg további 50 (!) UEFA-tagállam már korábban (többségük tavaly, Anglia és Spanyolország a minap) elvérzett. A németeknek még ráadásul meg kell vívniuk egy nyolcaddöntőt Nigéria ellen, és csak akkor tartanak majd ott, ahol most Egervári Sándor együttese.

Emberemlékezet óta nem tudok olyan magyar érdekeltségű meccset említeni, mint a tegnap éjszakai alexandriai csata. Hogy milyen volt ez? Tele feszültséggel, fordulatokkal, drámával. No, ilyen azért volt néhány a magyar futball utóbbi két évtizedében, de olyan dráma, amiből mi jöttünk ki győztesen, szinte egy sem. Talán egy Fradi–CSZKA Moszkva kupacsatát tudnék említeni, még gimnazista koromból, amelyben a hosszabbítást követően mi jutottunk tovább tizenegyesekkel (akkor ez még nem volt akkora szó, mint a mai CSZKA ellen lenne), de jelentőségében persze az a meccs sem mérhető a tegnapihoz.

Az a határtalan elkeseredés, amely a Honduras elleni vereséget követte sok szurkoló és – mi tagadás – a sajtó részéről is, pontosan annak a jól ismert, ám megszokhatatlan érzésnek szólt: íme egy tehetséges generáció, amely megint eltűnik a süllyesztőben. Sokat vártunk egy magyar válogatottól, és megint csak a csalódást kapjuk. Mert, ismerjük be, nagyon régen kényeztettek bennünket magyar futballisták a következő erényekkel: vesztett helyzetből talpra állni, a földön fekve sem feladni, fegyelmezetten harcolni, tudásunk alatt játszva is eredményesen futballozni, klasszis válogatottat tétmeccsen legyőzni

A tegnapi meccs sűrítménye volt mindannak, amitől ez a csapat átlépte az árnyékát, túlnőtt megannyi korábbi generáción. Egy esélyesebb, és némileg jobb futballistákból álló ellenféllel szemben (azért nem véletlenül lehetett a döntetlennel és a magyar győzelemmel majdnem kétszer annyi pénzt nyerni, mint a cseh sikerrel lehetett volna) egy percig sem hitték el a fiúk, hogy ki kell kapniuk, és olyan gödörből jöttek vissza többször is, mint amit a csehek fordítása és 2-1-es vezetése, valamint Németh Krisztiánnak a tizenegyeseknél elrontott meccslabdája jelentett. Ezek azok a momentumok, amelyekért a Videoton–Manchester United UEFA-kupa meccsig (1–0, 11-esekkel továbbjutó a Vidi, 1985), de legalábbis a tévé által akkor nem közvetített Svájc–Magyarország (2–1-ről az utolsó percekben 2–3, 1995) olimpiai selejtezőig kell visszamenni az időben.

Hány, de hány úgynevezett „nagy meccset” izgultunk végig világ- és Európa-bajnokságokon, nagy gólokkal, szép fordulatokkal, büntetőkkel. A probléma csak az volt, hogy ezeknek sohasem mi voltunk a főszereplői, pláne nem a nyertesei. Megtanultuk már, hogy miként lehet az utolsó pillanatban kikapni (Japán ellen az olimpián, a svédek ellen a selejtezőkben), miként lehet tizenegyesekkel elbukni egy bravúros továbbjutást (mint a Fradi 2003-ban a dán FC Köbenhavn ellen), de hogy újra és újra talpra állva, töretlen hittel nyerjünk meg egy fontos tétmeccset, no ez a lélekemelő élmény nagyon hiányzott. (Ha megengedik, az 1997-es, finnek elleni továbbjutást érő vb-selejtező említésétől most eltekintek, mint lélekemelő élménytől, főleg a következmények ismeretében).

Ezért, a rengeteg drámai kudarcélmény hatására tört fel belőlem is a „már megint nem sikerült, megint csúnyán becsaptak minket” érzése a magyarok vb-rajtja, a 0–3 után. Mert azt ugyan mindig is tudtam, hogy egyetlen vereség után akár még világbajnokságot is lehet nyerni, de azt is tudni véltem, hogy bárki más igen, de éppenséggel a magyar csapat nem lehet képes ilyesmire.

És mégis… No, világbajnokok még nem vagyunk (és ez továbbra sem elvárható szerintem a csapattól), de csoportelsők lettünk, és a nyolcaddöntőben egy kétségtelenül roppant erős ellenfelet győztünk le (a szó minden értelmében). A tartalékos védelem és a gólokat eredményező védelmi hibák ellenére a hátsó sor igen fegyelmezetten küzdött. Két gólt összehoztak (avagy nem tudtak megakadályozni) a fiúk, de ezerszer mentettek önfeláldozóan, szépen, tisztán, az utolsó pillanatban egymást kisegítve, és közben a társaknak akadt két olyan lövésük, amely egalizálta a hátul kapott gólokat. Túlzás lenne azt állítani, hogy sok kidolgozott helyzetünk volt a meccsen (a cseheknek is legfeljebb valamivel több), de azért Németh Krisztián gurításánál, Gosztonyi András emelésénél kis szerencsével gólt lőhettünk volna. Kiss Máté elképesztő lövése és Koman Vladimir klasszikusokat idéző szabadrúgása pedig immár futballtörténelmi tett, amelyet a csatorna fennállásának alighanem legnézettebb közvetítése során remélhetőleg sok százezren láttak élőben az m2-n. (Vagy majdnem élőben…)

Tartok tőle, hogy most persze az lesz, ami ilyenkor mindig: a közvélemény végre felfedezi magának a csapatot, majd azok is odaülnek a tévé elé az olaszok elleni negyeddöntő alkalmával, akik amúgy nem szoktak focit nézni, majd megint egy vesztes meccs lesz a legnézettebb fociműsor és sokáig meghatározó futballélmény Magyarországon. De ezt persze megint a jól beidegződött tapasztalatok mondatják velem, és miért ne lehetne elverni az olaszokat is? Ahogyan tavaly visszavágtunk a spanyoloknak a két évvel korábbi Eb-vereségért, úgy most visszavághatnák az olaszoknak a tavalyi Eb-elődöntőben elszenvedett kudarcért. S miért ne lehetne egy olyan ificsapatunk, amely ellentétben a korábbi nemzedékekkel (amelyek ahogy közelítettek a felnőttkor felé, úgy halványodtak), korosztályról korosztályra sikeresebb?

De szóljunk még pár szót a tegnapi meccs emlékezetes momentumairól. Volt néhány a játékban és azon kívül is. Vicces és kevésbé vicces pillanatok.

Mivel a meccs Magyarország–Csehország találkozónak volt kiírva, ezért egyértelműnek tűnt, hogy először a „vendégek” himnuszát játsszák majd, valamiért mégis félreértettük a dolgot, és a mieink a látványos nekikészülés és összekapaszkodás után vették észre, hogy nem is Erkel Ferenc szerzeménye szól… „Ez nem is a mi Himnuszunk” – lehetett hallani a meglepett Dudás Ádám szájából. Aztán, mikor mi is sorra kerültünk, a fiúk még énekelték is a Himnuszt, sőt, az U20-as vb tévés gyakorlatának megfelelően a közeliket készítő kamera a hangot is vette, a közvetítés meg továbbította a nézőknek. Szerintem nem okos gyakorlat: ha már a fiúk veszik a fáradtságot és énekelnek (kivéve egy-két játékost), akkor ne cikizzük őket azzal, hogy a nem túl kifinomult énekhangjukat adásba tesszük…

Dudás Ádám hamarosan megint verbális produkcióval hívta fel magára a figyelmet (az igazságosság kedvéért itt jegyezzük meg, hogy hibái ellenére rengeteget dolgozott jobb oldali védőként és sok nagyszerű megoldása volt), amikor a maláj játékvezető arcába kiáltotta: „Ráment a lábára b…meg”. Magyarul bedobást szeretett volna, de ehhez aligha választott sikerre vezető és rokonszenves eszközöket.

Sajnos, „b…meg” volt még vagy tíz a meccsen, ezek közül a legkevésbé szimpatikus az volt, amikor Koman Vladimir, csapattársa, Németh Krisztián elrontott tizenegyese után jól láthatóan, de nem túl kollegiálisan ezt mondta: „Hogy lehet így rúgni b…meg”.
Tény, hogy nem sokkal előtte Koman hibátlanul rúgta a magáét, és a felfokozott hangulatban a dühe is érthető, de hát mégsem illik így leszólni a másikat, főleg a nyilvánosság előtt. Ráadásul a továbbjutás igazi csapatmunka volt: amit Németh elrontott, Gulácsi Péter és a többiek jóvá tették, Koman meg éppenséggel a Németh buktatásáért megítélt szabadrúgásból egyenlített a hosszabbítás során. Jegyezzük meg ugyanakkor, hogy annyi labdát talán senki sem szerzett a meccsen, mint éppen Koman, aki a leginkább sallangmentes, koncentrált futballt nyújtotta, játékban igazi kapitánya volt a magyaroknak. Három góljával egyébként ma még a 4–9. helyen áll a góllövőlistán, de máris a legjobb, még versenyben lévő európai. A vetélytársak közül (a két spanyol fiú például) jó néhányan kiestek, vagy még kieshetnek a versenyből, s még egy két góllal akár a világbajnoki gólkirályi cím is elérhető az ukrajnai születésű fiú számára.

De ha már az indulatoknál tartottunk, jegyezzük meg azt is, hogy a csapat mestere, az idehaza sokszor a játékvezetőkkel és az ellenfelekkel veszekedő, kellemetlen modorú Egervári Sándor igen fegyelmezetten viselkedett a meccs során, ami bizonyára a játékosoknak felé is nyugalmat, erőt sugárzott. Az pedig, hogy a hosszabbítás és a tizenegyesek közötti végletekig feszült időszakban egy laza mosolyt is megengedett magának, a magyar futballban szintén régen tapasztalt lazaságra, önbizalomra vallott. És ne felejtsük: nem őt, hanem az ellenfél edzőjét kellett a lelátóra száműzni, hiszen Egervári cseh kollégája nem bírta idegekkel a hosszabbítást (éppen a Németh Krisztián megrúgásáért ítélt szabadrúgás miatt pattant el a húr Jakub Dovalilnál, aki jól érezte a veszélyt: Koman egyenlített a jó szögből járó szabadrúgásból).
Ezúttal egyébként a fölösleges sárga lapok is elmaradtak a mieinknél, de így is tény, senki sem kapott több sárga lapot a tornán, mint éppen a magyar válogatott: 14-et.

Egy nüánsz, ami a meccsek komolyságát jelzi: a fiúk hátán ott szerepel a nevük. Ostoba apróságnak tűnik, de ha belegondolunk, hogy a nagyválogatottunknak eddig jó száz év alatt nem járt soha ilyen megtiszteltetés (a selejtezőkön nem kötelező, csak fakultatív felírni a mezre a neveket), s csak akkor járna, ha ők is kijutnának egy világversenyre (az Eb-ken, vb-ken ma már kötelező), akkor láthatjuk, hogy ez sem elhanyagolható tényező. És külön öröm látni, hogy ékezettel, hibátlanul szerepelnek a nevek a magyar mezeken, nem pedig mondjuk úgy, ahogy például a FIFA honlapja még ma is képes volt leírni a három tizenegyest fogó magyar kapus nevét: Gulasci (később javították a betűcserét, bár ékezetet – az uefa.com-mal ellentétben – egyelőre nem használnak).

A meccs finomságai, emlékezetes momentumai közé sorolom Jan Vosahlík őrült laza megoldását, a „Panenkába-módon” rúgott tizenegyest is. Amióta cseh csapatot láttam tizenegyespárbajra kényszerülni, mindig akadt az öt rúgó között olyan, aki megjátszotta ezt a trükköt, s érdekes módon, rendre sikeresen. Ezúttal, a fiatalok között is akadt egy, aki vállalta, hogy életben tartja a nemzeti hagyományt, és a kapus helyére löbböli szemtelenül a labdát, ahogyan a nagy előd, Antonin Panenka tette az 1976-os Európa-bajnokság mindent eldöntő tizenegyesénél a világ akkori talán legjobb kapusával, Sepp Maierrel szemben.
És ha a nemzeti hagyományok, akkor ugyebár tudvalévő, hogy az aradi vértanúk emléknapján játszották ezt a vb-nyolcaddöntőt. Ha nem is Ausztria ellen, de – ami sokkal fontosabb – kishitűségünk, és a vereségre ítéltség gyötrelmes állapota ellen győztek a fiúk ezen a fontos magyar dátumon.

Megható volt látni azt a magyar stábtagot (úgy hiszem, Venczel József masszőr volt az), akit előszeretettel mutatott a kamera a győzelem pillanataiban, s aki szinte eszét vesztve tombolt, úgy ünnepelt.

Ha már a fifa.com párhuzamot vonat a chilei cseh–magyar negyeddöntő és a tegnapi meccs között, miért ne citálhatnánk mi is minduntalan a felnőtt világbajnokságok párhuzamait? Igenis, a 64-es olimpiai döntő és a tegnapi győzelem már elégtételt jelent a 62-es kiesésért. Most pedig ott állunk, a legjobb négy közé kerülés küszöbön, ahol két világbajnok-esélyes magyar felnőtt válogatott is elbukott már korábban. 1962-ben és 1966-ban is a negyeddöntő jelentette a végállomást. Előbbi tornán hiába lettünk csoportelsők Argentína és Anglia előtt, bírói segédlettel megállítottak bennünket a későbbi ezüstérmes csehszlovákok, Angliában pedig hiába vertük meg a címvédő és vb-ken nyolc éve veretlen brazilokat, jött a Szovjetunió elleni peches meccs. Végül hivatalosan az ötödik és a hatodik helyet osztották nekünk. De jó lenne, ha most az érmekért csatáznánk!

Persze, ne feledjük, a négy közé jutás már valóban a csoda kategóriája lenne (az Eb-ezüstérmes olaszok az addig 13–0-s gólkülönbséggel álló fantasztikus spanyolokat búcsúztatták), már a jelenlegi eredmény is világraszóló bravúr. Ahogy az MLSZ elnöke közleményében kis túlzással, de érthető örömmel fogalmaz: a magyar labdarúgás elmúlt évtizedeinek legnagyobb sikerét könyvelhetjük el.

Mi lesz, ha pénteken még ennél is nagyobb sikert kell majd elkönyvelnünk?

Hiszen most már aztán tényleg teljesen falszabadultan játszhatnak a fiúk…

Szöllősi György

2009. okt. 5. 23:13 - írta Szollosi77

Szilágyi László, a felcsúti Puskás Akadémia honlapszerkesztője a helyszínen
kíséri figyelemmel a magyar fiatalok szereplését az U20-as világbajnokságon. Ha
már ott van, készített néhány fotót, amelyeket örömmel osztok meg az NSO
olvasóival. Nem nagy szám fényképek, mondhatják, de ahhoz képest, hogy a magyar
sajtó hivatásos fényképésszel jelenleg nem képviselteti magát Egyiptomban, s
csak a nemzetközi ügynökségek fotói juthatnak el ide, mégiscsak jó látni a
dolgokat egy kicsit magyar szemmel.

A központi akkreditrációs központ, az ajtón egy lakattal...

Közelebbről...

A media officer, a helyi sajtófőnök

Ez meg a sajtóközpont

Rögtönzött sajtótájékoztató avagy nyilatkozat a Nemzeti Sportnak a meccs után:
aki kérdez, Somogyi Zsolt, aki válaszol, Egervári Sándor

A fiúk a magyar Himnuszt - hallgatják...

Szilágyi Laci a jordán állami tévének (pontosabban a csatorna csinos
tudósítójának) nyilatkozik a ragyogó rendezésről

A kairói stadion kívülről - Itt érte el nagy sikereit Hidegkuti Nándor, aki
ötször volt egyiptomi bajnok az al-Ahly-val

Ha a csapatunk gólt lő, a stáb így örül. Készül-e még ilyen kép Egyiptomban?

Ezzel a busszal szállítják a médiát a meccshelyszínek között

2009. okt. 4. 16:11 - írta Szollosi77 Jó rendben, egy generáció lenullázásáról beszélni a Honduras elleni borzalmas meccs után tényleg túlzás volt. De mentségemre szóljon, hogy amikor például az igen sok futballmeccset látott Szepesi Gyuri bácsit kérdeztem az U20-as vb-ről, akkor bevallotta, hogy elkeserítette őt a Honduras elleni meccs, és gondolatban már mindenkit elküldött mindenhova, és lemondásra szólított fel, ő maga is elfeledkezve arról az örök törvényről, hogy egyetlen meccsből nem szabad messzemenő következtetéseket levonni a futballban. A magyar U20-as válogatott azóta két meccsen hat pontot gyűjtött, hat gólt szerzett, és csoportelső lett, vagyis teljesítette az MLSZ által a csapat elé tűzött minimális célt, a továbbjutást a csoportból. És immár Szepesi is inkább arra emlékszik, hogy Gosztonyi András és Szekeres Adrián milyen jól játszott az MTK-ban, amikor legutóbb látta őket a vb előtt.

Ami nem sikerült 1977-ben, 1979-ben, 1985-ben, amikor résztvevői voltunk az ifjúsági világbajnokságnak (az 1985-ös szovjet vb-n például az Eb-győztes csapatunkkal veretlenül végeztünk, de sorsolással Kolumbiával szemben alulmaradtunk, és akkor még csak ketten jutottak tovább a 16 csapatos mezőny négyes csoportjaiból); ami nem sikerült az 1996-os atlantai olimpián (és előtte is csak utoljára 1972-ben), ami a felnőtt vb-ken 1966 óta nem jött össze, az most, Egervári Sándor U20-as magyar válogatottjának sikerült: továbbjutott a csoportjából.

Ez a tény önmagáért beszél, még akkor is, ha az említett esetek mindegyikében lényegesen erősebb csoportellenfelekkel kerültünk szembe (ma már ezzel együtt is nagy szó legyőzni a Dél-Afrikai Köztársaságot és az Egyesült Arab Emirségeket), és ha a csapattal kapcsolatos, korábban felvetett kritikai észrevételek mind helytállóak voltak is.

A tegnapi győzelem sok kétkedő kérdésre igyekezett választ adni, például arra a legutóbb felvetett dilemmára, hogy számíthatunk-e a korosztály húzóembereinek tartott, külföldön szereplő, de eddig nem remeklő játékosokra. Nos, ezúttal Németh Krisztián, Koman Vladimir és Futács Márkó (pazar indításával, amelyet Némethnek adott az első gól előtt) döntötte el a meccset, és szimbolikus jelentőségű, hogy a csapat két, évek óta emblematikus figurája, Németh és Koman lőtte a magyar válogatott két gólját. Emlékszem, közel négy évvel ezelőtt, amikor ezek a nevek (főleg Komané) még nem voltak annyira ismertek, Both József azt mondta, hogy az ő szerepük a korosztályos csapatban olyan (a maguk szintjén természetesen!), mint Ronaldinhóé és Eto’o-é az akkori Barcelonában. Az akkori kijelentéshez képest mindenképpen csalódást jelentett, amit a két fiú azóta elért, hiszen ha tényleg világklasszisokról lenne szó, akkor ma már előbbre kellene tartaniuk, de kétségtelen, hogy húszévesen még elmondhatják: bármi lehetséges. Détári Lajos 21 éves volt, amikor bemutatkozott a nagyválogatottban (a világklasszisok közül meglehetősen későn, persze a vetélytársak sem voltak akkor akárkik), vagyis könnyen elképzelhető, hogy éppen ez a világbajnokság jelenti majd a nagy kiugrást valamelyik 19-20 esztendős magyar játékosnak.

Az sem lehet a véletlen műve, hogy immár a harmadik világversenyén teljesít a magyar átlagnál lényegesen jobban ez a korosztály, ha azonban csak az európaiakhoz mérjük a mostani teljesítményt, akkor a jelenlegi helyzet még nem előrelépés (a legjobb öt európai csapat között van a magyar, ahogyan tavaly és három éve is), csak az újabb továbbjutás lenne az. Igaz persze, hogy ha „csak” ezt a szintet tartanák a fiúk felnőttként is, azzal alighanem elégedettek lennénk.

A szakemberek azt szokták mondani, hogy az utánpótlás-képzésben nem csak a csapat szereplését kell nézni, hanem azt, hogy egy-egy korosztályos együttesből minél több játékos ragadjon meg a felnőtt elitben. A U20-as vb-k történetének is vannak olyan sztárjai (Diego Maradona, Robert Prosinecki, Lionel Messi), akik bőven beváltották a hozzájuk fűzött reményeket, de olyanok is, akik mondjuk a torna legjobb játékosa címet nyerték meg, mégsem lettek ehhez mérhető nagyságok a felnőtt mezőnyben. Nos, ha ebből a szempontból vizsgáljuk a magyar csapatot, akkor egyelőre azt kell mondanunk, hogy csapatként az elmúlt évtizedek máris legeredményesebb alakulata, még sincs olyan egyéniség a soraiban, akit az ifjúsági sikerek biztosan a klasszisjátékosok közé röpítenek majd.

No, de vissza Egyiptomba…

A tegnapi meccsen megint nyertünk, a siker ugyanúgy megkérdőjelezhetetlenül jogos volt, mint a Dél-Afrikai Köztársaság ellen, mégis, ahogyan akkor, megint maradt a szurkolókban hiányérzet. Érdemes megnézni a meccs statisztikai lapját a FIFA oldalán, a szögletarányt (4:3) és a gólokat leszámítva nem volt olyan tényező (labdabirtoklás, kapura lövések, szabálytalanságok), amelyben számunkra kedvező végeredményt hozott volna ki a statisztika az Egyesült Arab Emirségek ellen. A focit persze gólra játsszák, s lehet 10:90 is a labdabirtoklás aránya a hátralévő meccseken, ha közben világbajnokok leszünk, de mégis figyelmeztető a folytatásra nézve, hogy a csapatunk játékban még egyszer sem nyújtott feledhetetlent. Úgy lettünk csoportelsők, hogy jószerével egyszer sem játszottunk igazán jól. Ebből persze még az is kisülhet, hogy jön végre egy meccs, amelyen felszabadultan, látványosan játszunk, ahogyan ez a csapat valaha sok ilyen meccset produkált, és majd akkor kaphatja fel a fejét sok szakember. A legjobb nyolc közé jutás amúgy is nagy, nemzetközileg jegyzett fegyvertény lenne.

Amilyen szerencsés volt ugyanakkor számunkra a csoportunk sorsolása, annyira nehéz ágra kerültünk most. Mindez azért furcsa, mert csoportelsőként talán némi joggal számíthattunk volna könnyebb ellenfélre azoknál a cseheknél, akik csak gólkülönbséggel maradtak alul a szintén veretlen, csoportelső brazilokkal szemben (tegnap egy félidőn át úgy állt a dolog, hogy a brazilokkal kell játszanunk, aztán az ifjúsági selecao megfordította a meccset az ausztrálok ellen). Ha pedig sikerülne a továbbjutás, akkor a spanyol–olasz mérkőzés győztesével kellene játszanunk, ami szintén nem tűnik könnyű feladatnak. És amíg ez a négy európai csapat egymást fogja gyötörni, addig olyan párosítások vannak más nyolcaddöntőkben, mint Paraguay–Dél-Korea, Egyiptom–Costa-Rica vagy Venezuela–Egyesült Arab Emirségek (utóbbi csapat a mi csoportunkból harmadikként jutott tovább!). A FIFA által folyamatosan favorizált és felhozni próbált afrikai, ázsiai csapatok képviselete létszámban immár vetekszik az európai, dél-amerikai csapatokéval egy ilyen vb-n, de nagy átlagban az európaiak még mindig erősebbek a többieknél. Most a résztvevő hat európai válogatott közül öt ott van a nyolcaddöntőben (egyedül az angolok búcsúztak), de a párosítás úgy alakult, hogy a nyolc között már csak hárman lehetnek (annyian lesznek is szerintem, hiszen két csapat továbbjutása ugyebár törvényszerű, és a németeknek is győzelmet tippelek Nigéria ellen).

Vagyis kedden kiderül, hogy pusztán a sorsolásunk volt szerencsés, vagy ott a helyünk a világ legjobb nyolc (és Európa legjobb két-három!) válogatottja között.
A csoportunkban tapasztalt rapszodikus teljesítményekre jellemző, hogy Honduras, amelytől az első meccsen sima 3–0-s vereséget szenvedtünk, végül utolsó lett a csoportban, míg mi végeztünk az élen. A csehek, akik kedden várnak ránk (vagyis inkább mi rájuk, hiszen a csoportelsőség annyit azért ér, hogy nem kell elmozdulnunk Alexandriából), tavaly ugyancsak az elődöntőig jutottak az U19-es Európa-bajnokságon, amelynek ők voltak a házigazdái. Minket az olaszok, a cseheket a németek győzték le a döntőbe jutásért vívott meccsen.

Ha a felnőtt vb-k történetét nézzük, van miért visszavágnunk a cseheknek, az 1962-es chilei világbajnokság negyeddöntőjében ugyanis a visszaemlékezések szerint csak nagy bírói tévedések árán (Tichy Lajos meg nem adott szabályos gólja, a csehek lesgólja) verte ki a győzelemre is esélyesnek tartott, Albert Flórián, Sándor Károly, Grosics Gyula, Mészöly Kálmán nevével fémjelzett magyar válogatottat a későbbi ezüstérmes Csehszlovákia. Igaz, a tokiói olimpiai döntőben két év múlva mi nyertünk 2:1-re Bene Ferenc és Farkas János góljaival (míg a 62-es vb említet hősei még mind élnek, Farkas és Bene már nincs közöttünk).

A nagyoknál egyébként a csehek és a magyarok is két-két vb-ezüsttel büszkélkedhetnek, bár már a csehek 62-es sikerének is lassan ötven éve.

Végül két szót arról, hogy a Kisteleki István vezette MLSZ-elnökségnek pokoli szerencséje van. A válogatott ideig-óráig tartó sikerességét eredményező kedvező sorsolás, a Debreceni VSC BL-szereplése után most egy újabb magyar futballsiker adódott, amelyhez a szövetségnek jószerével semmi köze sincs, és amely mégis javítja a sportágban uralkodó hangulatot. Mert az kijelenthető, hogy ezen U20-as csapat tagjai, ha fejlődtek is az elmúlt években, azt biztosan nem az MLSZ jóvoltából tették, és a nem éppen peches vb-sorsoláshoz sincs köze a magyar szövetségnek. Mi több, súlyos károkat okozó, kaotikus döntések után veszélyes hazárdjátékba fogott a magyar futball vezérkara, amikor három héttel a világbajnokság kezdete előtt megint edzőt cserélt a korosztályos válogatott élén.

Mégis olybá tűnik, Kistelekiék 19-re újra 2-est húztak…

Szöllősi György