2009. aug. 25. 10:24 - írta Szollosi77

Akkoriban, amikor igazi szurkoló lehettem volna, éppen véget ért a magyar futballsikerek időszaka. Szepesi György MLSZ-elnöksége idején ifi Eb-t nyertünk, UEFA-kupa-döntőben volt a Videoton, a világranglistán a 3. helyen állt a válogatottunk, mégpedig legjobb európaiként, Mezey Györgyöt pedig az év edzőjének választotta a World Soccer. De ebből az egészből én már csak arra emlékszem, hogy megvertük a brazilokat 3–0-ra a Stadionban („Itt a húsvét, itt a nyúl, magyar–brazil 3–0!”), aztán kezdetét vette egy rémálom. Szovjet meccs, jövő-menő szövetségi kapitányok, egyre kilátástalanabb válogatott, arcpirító eredmények Jenei Imrétől Puskás Ferencen át Lothar Matthäusig mindenkivel – lehetett itt bárki a kapitány, döntetlen Liechtensteinben, vereség Izlandon, Máltán, 1–12 a jugoszlávok ellen, vereség Moldovától, Észtországtól, és a sor hosszan folytatható Rabotnicskivel, Vaduzzal, Rieddel, Dinamo Zagrebbel és másokkal. Abból a generációból jövök, amelynek egyik tagja azzal az őszinte életérzéssel érkezett a katonaság pszichikai alkalmassági vizsgálatára, hogy 1986 ama forró napja óta nem tud magához térni és felszabadultan mosolyogni, amióta válogatottunk Irapuatóban (őrület, hogy ezt a helységnevet például már én sem fogom soha elfelejteni) 6–0-s, váratlan, tragikus vereséget szenvedett a Szovjetuniótól. Hülye vicc így megúszni a hadsereget, de bejött, és nem is volt teljesen kamu.

Akkor voltunk a leglelkesebbek, amikor a magyar foci minden addiginál reménytelenebbül szétesett, napról napra kilátástalanabb lett, mi pedig (nem voltunk már sokan) nap mint nap megvettük a Sportot, és leírhatatlan éhséget éreztünk egy-egy válogatott meccs beharangozójának olvasásakor; mindenáron azt akartuk – és tudtuk – kiolvasni a sorok közül, hogy na most, na, most aztán tényleg, az nem lehet, hogy most sem…

De lehetett, újra és újra lehetett, és másnap álmosan, szomorúan, megalázva kellett megint iskolába menni, ahol a sok okos már nevetve mondta: azt hitted, hogy nyerhetnek ezek a szerencsétlenek? Mit akarsz ezzel a szánalmas magyar focival?... Igen, azt hittem, hogy nyerhetnek, és igen, én megint úgy láttam, hogy igenis szépen játszottunk, csak nem volt szerencsénk annál a kapufánál, meg túl korán kaptuk a gólt, és sok volt a sérült, stb., stb.

Addig-addig hittünk és bíztunk, addig kergettünk egy illúziót, míg kezdtünk magunk is belefásulni. Végül oda jutottunk, hogy valódi, nagy futballsikernek éltük meg Puhl Sándor vébédöntőjét, jobb híján egy bíró lett a mi futballsztárunk. Nem valamelyik csapatnak, hanem neki, Sanyinak indultam szurkolni Münchenbe, a ’97-es BL-döntőre…

Majd ha Eb-t rendezünk! – gondoltuk, akkor kénytelenek leszünk jó válogatottat csinálni. Nem rendeztünk Eb-t, sőt az első, sikerrel kecsegtető pályázattól tíz év alatt eljutottunk odáig, hogy 0, azaz nulla szavazatot kapott az UEFA végrehajtó bizottságában a magyar kandidálás, s közben még csak egy stadiont sem építettünk (az első két pályázatban még lelkesen dolgoztam, a harmadikon már csak mosolyogni tudtam).

Pedig hányszor, de hányszor hittük el, hogy most aztán sikerülhet! Nevessenek ki, de amikor 4–2-re nyertünk Írországban, barátságos meccsen, akkor egy haverommal a Váci utcában rohangáltunk magyar zászlóval ünnepelve, mert azt hittük, él még a régi hagyomány: nagy győzelmek után összegyűlni és énekelve végigvonulni a Belvároson. Hülyének néztek minket, ahogy két év múlva is, amikor a Fradi Grasshoppers ellen aratott győzelme után pezsgővel rohantunk a Ferenciek terére csatlakozni a népünnepélyhez, amely csak a mi képzeletünkben létezett, mert néhány fáradt csövesen kívül senki sem tartózkodott az aluljáróban… (a Fradi aztán máig európai rekordnak számító kapott gólmennyiséggel, további győzelem nélkül búcsúzott a csoportkör végén). Hittünk Verebes József lehengerlő stílusának is, hiába verték hülyére a Mágus válogatottját, akármerre is indult Európában…

Amikor Kovács úr ingerülten taszigál Újpesten, hogy miket is írok drága csapatának bukaresti vergődéséről, és Szima úr udvariasan számon kéri, hogy miért gondolom és írom a klubját rosszabbnak a Real Madridnál, akkor tudniok kell azt is, hogy harmadmagammal teljesen ismeretlen nyaralókba és vállalati üdülőkbe csöngettem be én is ’93 nyarán, hátha valahol megengedik néznünk az Izland-Magyarország tét nélküli vb-selejtezőt, amelyet amúgy szánalmas módon elvesztettünk; tudniuk kell arról is, hogy egy csónak ellopásával tudtunk kilógni a cserkésztáborból éjszakánként, hogy parti házak ablakain kiszűrődő fényekből a tévében zajló vb-meccs eredményére következtessünk; nem baj, ha megtudják, hogy elsős gimnazistaként nyilvános fülkéből hívogattuk Détári Lajost, Petry Zsoltot, Jenei Imrét a válogatott szállásán, a Hotel Olimpiában, meg az MLSZ-ben, hogy mondjanak valamit a másnapi esélyekről („Gyerekek, aludni kellene már…”), nem baj, ha tudomással bírnak arról is, hogy apámmal levelet írattam az igazgatónak, hogy „Kérem fiamat a második óra után elengedni Zsiborás Gábor temetésére”…; továbbá közlöm azt is, hogy amikor Détári Lajos a Ferencvároshoz szerződött, az olyan sokkolóan csodálatos érzés volt, hogy  onnantól minden edzőmeccsre, edzésre menni kellett, s persze ezek Varga Zoltán érkezésekor is kötelező programnak számítottak… Ezek talán szánni való ostobaságok, semmint hőstettek, ám azt talán bizonyítják, hogy lelkesedtünk úgy a fociért, mint a mai klubtulajdonosaink, a drukkerlét természetes abszurditásai, de a lelkes és minden szurkolónál szurkolóbb tulajdonosoknak mondom: tökéletesen értem és értjük sok tízezren az érzéseiket. Bár annak idején nem volt sok kockáztatni valónk, azt a keveset mind odaadtuk volna egy kis magyar futballsikerért, és sok szurkoló van ezzel ugyanígy.

Öröm és siker helyett azonban mindig a csalódás jött, a káröröm, a kiábrándulás, a fájó pofonok. Egy idő után az történt, ami ilyenkor törvényszerű: már semmiben sem tudtunk hinni. És igazunk lett! Nem lehetett olyan alacsony elvárásokat támasztani a magyar foci iránt, amelyeket ne tudott volna alulmúlni. De a kísértések nem maradtak el. Majd a Bozsik-program! (lassan egy generáció nő fel azóta, hogy megszüntették, mielőtt igazán elkezdődött volna); Majd Lothar!; Majd a Dunaferr!; Majd Demján Sándor!; Majd Gyárfás Tamás!; Majd a Kovács Attila!; Majd az olimpiai csapat!; Majd az MTK!... Emlékeznek? Megannyi pocsék, ócska becsapás, miközben egyre mélyebbre csúsztunk a mocsárba.

Pofonok, pofonok, futószalagon immár több mint két évtizede, alig érezhető simogatásokkal tizenöt évenként egyszer.

„A magyar futball legfontosabb meccse az elmúlt tizenöt évben” – mondtuk az UEFA embereinek hétfőn, a meccsrendezést előkészítő, első értekezleten.

Csodálkoztak, hiszen ez csupán a rájátszás a BL-be jutásért. Pedig bizony, másfél évtizede nem jártunk ilyen közel a csoportkörhöz. Nekünk ez a siker, higgyék csak el… Illetve az lenne, ha bejutnánk…

Na, talán most!

Ezt mondjuk megint. Legutóbb egy gyönyörű rigai estén mondtuk, hogy na, ha holnap nyerünk…. Nincs már meg, amit akkor Gellei Imre kérésére összeírtam a témáról, a játékosok felkészítésének segítésére, arról, hogy ne utólag sajnálkozzanak az újabb elszalasztott nagy lehetőségen, hanem tessék itt és most megverni a letteket. Ha nyertünk volna, továbbjutottunk volna az Eb-selejtezőcsoportból, ezen az egy mérkőzésen múlott, ám végül a lettek voltak ott Portugáliában, nekünk pedig maradt megint az önsajnálat. Pedig akkor szinte biztos voltam a sikerben. Nem csak én, mindenki, s ha megpedzettem volna, hogy na, na, még nem nyertük meg a meccset, talán engem mondanak kishitűnek.

Mit mondjunk akkor most? Most, amikor már a győzelem sem kell, elég az iksz, és itthon játszunk, az utóbbi évek alighanem leglelkesebb magyar közönsége előtt, amely mindennél többre értékeli a Debrecen eddigi menetelését, s a szófiai bátor, győzelemre törő és győzelmet eredményező játékot, azt, hogy az öt kupameccsén a Loki eddig egyszer sem állt kiesésre, egyetlen percig sem! Most, amikor tényleg az van a levegőben: ennek meg kell lennie, ezt a Loki be fogja húzni!

Talán nem mindenki tudja, de ma már a rájátszás meccseit is az UEFA rendezi, történjék bármi, a Bajnokok Ligája megérkezett a Puskás-stadionba. A díszlet, a lebonyolítási rend, minden a BL-nek megfelelő. Tucatnyi UEFA-s szakember dolgozik a Stadionban vasárnap óta azért, hogy kedd este minden rendben legyen, a BL megszokott színvonalán. A sorozat tizenhét éve megy, s Európa egyik legnagyobb hagyományú arénájában most lesz először BL-meccs. De lesz, s ez már maga a csoda, s a tét most az, hogy lesz-e további három.

Nem tudom, mi volt a levegőben tegnap este az edzés idején, de valamiért Jorn Holmark, az UEFA helyszíni sajtófőnöke, majd Németh Ferenc stadionigazgató is úgy érezte, hogy muszáj rögtönzött beszédet tartva néhány szót szólnia a tréning után a Loki játékosaihoz, és meghatottan sok sikert kívánni a fiúknak.

Amikor Bodnár Lacit megöleltem, ígéretét vettem, hogy továbbjutás esetén elmondja a sajtónak a titkát, a szófiai káprázatos bombagól titkát, amit nekem már elárult…

Bodnár már játszott a BL-ben, a Dinamo Kijev színeiben az Old Traffordon is fellépett, mégis, mégis, ez a debreceni BL-szereplés egészen más lenne a mátészalkai illetőségű fiúnak. Szilágyi Sándor, a debreceniek igazgatója jó párszor volt Puhl Sándor partjelzője a Bajnokok Ligájában a sorozat első éveiben, de szerintem az összes nemzetközi meccsét odaadná ezért az egy győzelemért (egy csúnya góllal egy nullra szeretne nyerni, mint tegnap megtudtam tőle). És Képíró János, aki már az NB II-ből feljutó DVSC kezdeti sikereit is átélte, most biztonsági igazgatóként a Puskás-stadion teljes biztosítását gyakorolja és UEFA-meetingeken ül naponta, nos ő is azok közé tartozik, akiknek mindene a Loki, s akiket családtagként fogad el szurkoló, játékos és ellenfél egyaránt. Leandro tagnap elmondta, hogy neki megadatott játszani a Libertadores-kupa elődöntőjében, ami BL-feeling Dél-Amerikában, de ha most bejut a csapat a csoportkörbe, az lesz élete legnagyobb sikere. Neki, az immár magyar állampolgár brazilnak, aki már debreceni is lett… Egy Pro Urbe-díj-várományos debreceni, aki ma a Loki csapatkapitánya lesz a pályán… És persze gondoljuk csak el, milyen izgalmas most Szima Gábor élete: a szerencsejáték-iparban is érdekelt tulajdonos számára ma este kétmilliárdot dobhat a gép… Persze nem igazságos így beszélni, hiszen nem lutriról, hanem sokéves építkezésről van szó. Megannyi erőfeszítés és áldozat most gyümölcsözhet.

Szép és jó dolog az Európa-ligában szerepelni, de most, tizennégy év után, a BL kapujában megint mindenki azt mondja: most, igen, most, sikerülnie kell!

Hajdú B. István évek óta a Bajnokok Ligája magyar hangja, de Koplárovics Béla góljánál több magyar futballsiker neki sem jutott. A rutinos és népszerű sportriporter ki tudja, hányadszor indult tegnap a BL szokásos, meccsnap előtti sajtótájékoztatójára; ugyanaz a szisztéma, ugyanaz a háttérfal, ugyanazok a közhelyes kérdések és válaszok, mégis mennyire más volt ez a „press conference” a Puskás-stadion Iharos-termében… És mennyire más lenne Pista és a televíziónézők élménye a ma esti magyar továbbjutással az összes eddigi közvetítéshez képest…

A hányatott gyerekkor után talán érthetően kérdezzük félve: most akkor lelkesedjünk, vagy féljünk, hogy a magyar foci megint tréfát űz velünk?

Lelkesedjünk, természetesen.

A jegyeladás mindig jó értékmérő. Olyanra, hogy a meccs előtti napon szinte az összes (32 ezer) jegy elkeljen, nem is tudom, mikor volt utoljára példa Magyarországon, talán tényleg csak a Fradi BL-szereplése idején. Hajrá, Loki, most végre sikerülni fog! Kiverjük a Levszki Szófiát, és a csütörtöki, monacói sorsoláson a világ legjobb csapatai között egy golyóban ott lesz a Debreceni VSC neve is. Aztán jöhetnek ezek a csapatok sorban, a Puskásba. De azok nem megalázó gálameccsek lesznek ám Realnak, Milannak, Arsenalnak, hanem „véres” tétmeccsek egy bármire képes Debrecen ellen!

Mert megérdemeljük. Mert megbűnhődte már e nép a múltat, s jövendőt, immár a futballban is.

Újra hiszünk, és az dübörög majd kedd este debreceniek és nem debreceniek szájából egyaránt elképesztő hangerővel a sokat látott tribünökön, hogy

HAJ-RÁ, LOKI!

2009. aug. 22. 23:35 - írta Szollosi77 Már majdnem elfelejtettem, hogy mennyire idegesítő volt a bájolgás, amit az állami nemtommilyen egészségügyi központ főnökével, bizonyos doktor Szilvásyval folytattak az egyik reggeli tévéműsorban a Massa-ügy kapcsán, amikor megint eszembe juttatták a dolgot: állami kitüntetést vehetett át az úr a nemzeti ünnepen, nyilván a brazil Formula–1-es pilóta meggyógyításáért.

Mielőtt viszolygásom okait felsorolom, véssük kőbe: elmondhatatlanul jó, hogy az autóversenyző gyors és mindenben szakszerű ellátást kapott Magyarországon, hogy megfelelő kórházba, kitűnő orvosok kezébe került, és hogy a körülményekhez képest szerencséje is volt. Természetesen nem sajnálom tőle a kiemelt figyelmet, a hibátlan körülményeket. Éppen ellenkezőleg: ilyet kívánnék mindenkinek, aki hasonló helyzetbe kerül. No, ezzel van itt a baj.

Mert a jópofizás közepette azt elfelejtette megkérdezni a riporter, hogy vajon egy átlagos magyar állampolgár hasonló hatású balesettel esélyes lett volna-e hasonló ellátásra? Aligha. Nem az a baj, hogy létrehozták ezt az elitkórházat a vezető elvtársak, jószerével saját maguk meg a VIP-k részére, hanem azzal, hogy ezzel egyidejűleg a hasonló szintű ellátásból az ország ki van zárva, és a minap is azzal fogadták a baleseti intézetben a háztartási balesetben megsérült ismerősömet, hogy nincsen géz, s ha lenne, akkor sem lenne olló, amivel elvágják (ha meg mégis, lassan már orvos és ápoló sem marad az országban...). Nem ragozom, mert ezeket a rettentő történeteket mindenki ismeri, aki kénytelen volt mostanában kapcsolatba kerülni a magyar kórházakkal, de eközben a Massa-ügy kapcsán hovatovább olyan üzeneteket próbáltak eladni nekünk és a külföldnek, hogy lám, lám, a magyar egészségügy világszínvonalú, minden a legnagyobb rendben.

És akkor ezen a ponton nem pártpolitizálni kezdek, hanem egy idevágó sporttörténetet hadd osszak meg önökkel. Egy magyar–svéd futballmeccsen történt pár éve (most is vb-selejtező következik a svédekkel a Puskás Stadionban), hogy bizonyos Zlatan Ibrahimovic fejbe rúgta Juhász Rolandot, akit le kellett cserélni, és agyrázkódás gyanúját állapították meg nála a helyszínen, amely – bizonyos szövődmények a plusz sérülések esetén – igen veszélyes is lehet, azonnali kivizsgálást igényel. A jelenlévő mentő és a válogatott orvosa is úgy ítélte meg, hogy rájuk a helyszínen nagyobb szükség van, és minthogy az MLSZ-nek sem volt humánkapacitása arra nézve, hogy a magyar futball egyik legnagyobb értékének számító Juhász Rolandot valaki elkísérje a kórházba, a meccsen jelenlévő barátnőjét és barátját kérték meg arra, ugyan vinnék már el Rolit a Fiumei útra. Magam onnantól váltam szem és fültanúvá, hogy a játékos ügynöke hívott külföldről, mondván, hallotta, mi történt, és Juhász most ott üldögél a váróban, válogatott melegítőben, és tanácstalanul várakozik, félig kábán a sérüléstől. Meccs közben autóba ültem, hogy ha lehet, próbáljak segíteni, de sok esélyem nem volt, mert először mindenáron TAJ-kártyát akartak kérni Rolandtól (vajon Massától is kérték Szilvásy úrék?...), aki egyenesen a pályáról érkezett (a kórház portásai a tévében még nézték a meccset), majd egyórányi várakozás után kiderült, hogy a vizsgálathoz szükséges készülékkel nem is rendelkezik az intézet, menjünk inkább a Péterffy Sándor utcába...

Talán még ma is ott ülnénk ebben a döbbenetes állapotúra rohadt kórházban, a kocsmai verekedések és családi drámák félig-meddig részeg áldozatai között (félreértés ne essék, az ő ellátásuk is elsődleges kötelesség!), ha az ügyeletes orvos, egy iskolatársam a piaristáktól, fel nem ismeri a válogatott futballistát. Szerencsére nem volt komoly a sérülés, de ha komoly lett volna, akkor is ezt az utat kellett volna végigjárnia Juhásznak. Azt látjuk, hogy a magyar válogatott futballistának (aki ugyanúgy biztosított rendezvényen, kiemelt sporteseményen, válogatott meccsen sérült meg) milyen ellátás jár a világhírű brazil autóversenyzőhöz képest, és vajon milyen jár annak, aki nem válogatott, csak mondjuk megyei másodosztályú játékos?...

Nagyon jó, hogy Felipe Massát úgy láttuk el, ahogy, de milyen szép lenne, ha ez a bánásmód nem csak külföldi sztársportolóknak járna Budapesten.

2009. aug. 21. 10:11 - írta Szollosi77

A Madonna-koncertet állítólag azért nem akarták a Kincsem parkba engedni, mert a ricsaj zavarná a lovakat. No most: vajon az senkit sem érdekel, hogy ez a Red Bull-izé meg igencsak zavarja a budapesti polgárokat?

Ha én ünnepnapon lyukakat fúrok a falba, a szomszéd joggal háborodik fel, miért is nem tartom tiszteletben, hogy mások csöndre vágynak.

Ehhez képest ezek a kétségtelenül problémás lelkű pilóták most már negyedik napja zúgnak folyamatosan a ház fölött – kétszer még érdekes volt megmutatni a gyereknek, hogy nézd, ott a repülő, de amikor már nem tud aludni tőle, és minden normális embert halálra idegesít ez a magamutogató, őrületes robaj, akkor kénytelen vagyok azt mondani: a Nemzeti Vágtával csak elvi és ízlésbeli problémáim vannak, de ez a légi parádé egyszerűen felháborító: belemászik az ember életébe, hiszen nem vonhatod ki magad a hatása alól, ha a gépek röppályája alatti kerületek valamelyikében laksz.

Szent István király ünnepét a gyerekkoromban még csak az ostoba és kényelmetlen tömegnyomorral járó tűzijátékkal igyekeztek elrontani (az akkori vízi és légi parádé halk matiné volt a mostani négynapos idegtépéshez képest), de most évek óta ránk erőltetik ezt a szörnyűséges Red Bull Air Race-t is. Valakik biztos nagyon élvezik, mások meg sok pénzt keresnek vele (különben miért is fogadnák a pilótákat a Parlamentben?...), de azért én azt hiszem, hogy a túlnyomó többség szíve szerint betiltaná és gyorsan elfelejtené az egészet.

Ez persze nem jelenti azt, hogy nem leszünk kénytelenek újra és újra elviselni ezt a sporteseménynek álcázott nemtommit.

De csak próbálnék én meg két szöget a falba verni vasárnap délelőtt...

Szöllősi György

2009. aug. 19. 23:43 - írta Szollosi77 Bár néhány pillanatban úgy tűnt, a Debrecen megnehezíti saját dolgát, végül is nehezen elképzelhető, hogy ne legyen tizennégy év után újra magyar csapat a Bajnokok Ligájában. Avagy: Szent István király ünnepének előestéjén Szófián is keresztülrobogott a Loki.

Hamar bebizonyosodott, hogy tényleg nagyon szerencsés a Loki sorsolása: a Levszki Szófiánál kellemesebb ellenfelet aligha kaphatott volna a magyar bajnok a BL kapujában. A bolgárok nem egyszerűen rosszul játszottak, hanem szinte a pályán sem voltak az első fél órában, amelyben a Loki biztossá tehette volna a továbbjutását. Eleve lagymatagon kezdett a Levszki, de Bodnár László bombagólja után jószerével azt sem tudták a hazaiak – ahogy mondani szokás –, hogy milyen rendezvényen vannak. (Lám, Bodnár hirtelen jött szerződtetése mennyit érhet a Debrecennek, s mennyit érhetett volna mondjuk Gera Zoltánt megtartani 2004-ben a BL-előszobájában Prágában csak a hosszabbításban megbotló Ferencvárosnak…) A Levszki játékosai az első félidő közepén semmilyen ellenállást sem fejtettek ki, a Debrecen azt csinált, amit akart. Azaz azt csinált volna, ha a Loki-játékosok lélektanilag kezelni tudnák a „BL-selejtező rájátszásában idegenben egy nullára vezetünk, és sokkal jobbak vagyunk” lélektani helyzetet, amely bizony nem megszokott lelkiállapot a magyar futballisták életében. Nem tudták kezelni, így előbb elbohóckodták a helyzeteiket, majd hagyták lábra kapni a Levszkit.

Következhetett egy olyan periódus is, amelyben a már-már elszállt Szófia visszakapaszkodott a meccsbe, sőt kis híján megfordította azt. Mindez, a hullámzó játék persze a futball sajátja, nekünk mégis azt üzente, hogy a Loki képtelen egyenletes teljesítményre kilencven percen keresztül, s persze azt is, hogy a Levszkiben még annyi tartás és erő sincsen, mint a magyar bajnokban. Avagy: a Levszki hazai pályán sem tudta rákényszeríteni az akaratát az elsöprő lendülettel érkező Lokomotívra. Kinek-kinek tetszése szerint. Szerintem mondjuk nem is volt akarata a Levszkinek, taktikája meg végképp nem, vagy csak annyira, mint az elmúlt tizennégy évben remélve biztatott magyar bajnokcsapatoknak általában: semmire sem jó, vesztes taktika, hitetlen, széteső játék.

És ez bizonyosan a Debrecen érdeme is, noha a magyar csapat is produkált olyan visszaeséseket és bénázásokat ezen a meccsen, amelyet egy „komoly” ellenfél (a csoportkörben ilyenek várhatók) könyörtelenül megtorol majd.

Ezzel együtt olyan csoda kapujába jutott a Debrecen, amely tíz évben ha egyszer adatik meg magyar csapatnak (olykor egyszer sem, tudjuk…), s ez még akkor is döbbenetesen nagy szó, ha tudjuk, ehhez a BL átszervezése is kellett.

A kérdés csak az, most kinek gratuláljunk a nyerő taktikához? A klubmenedzser Herczeg Andrásnak vagy az UEFA által a meccs elején kiírt összeállításban vezetőedzőnek titulált Zoran Szpisljaknak?

Csak azért vetem fel, mert délután az UEFA helyszíni sajtófőnöke, Margus hívott Szófiából, hogy akkor most ki is az edző. Tudtommal Herczeg, mondtam, bár tény, hogy klubmenedzsernek hívják („brit mintára”, tódítottam), ám Margus szerint minden bizonnyal azért, mert nincs UEFA Pro-licence, ami az NB I-ben (s nem mellesleg a Bajnokok Ligájában) kellene. Hja, ez egy magyar sajátosság, világosítottam fel, hogy ilyenkor a tényleges vezetőedző helyett (aki valójában összeállítja a csapatot, cserél, stb.) a stábból valaki vállalja falból a feladatot, olyasvalaki, akinek megvan a szükséges papírja. A kolléga persze azért érdeklődött, hogy instruálni tudja a közvetítő tévétársaságot, kit is kell mutatni meccs közben mint edzőt. Herczeget, mondtam, ő a főnök, akármit is mondanak a papírok… Mi mást mondhattam volna? Persze nem csoda, ha az UEFA némileg zokon veszi, hogy éppen az ő csúcstornáján, a BL-ben játsszuk ki így az Európai Edzőképző Konvenciót, amelyet az MLSZ is aláírt évekkel ezelőtt. Végül meg is zavarodott a az amúgy olyannyira precíz rendszer, mert a meccs elején Szpisljakot tüntették fel a grafikában vezetőedzőnek, míg a meccs közben a megbeszéltek szerint Herczeget mutatták.

Mégsem mindegy ez, gondoljunk csak bele, ha a Debrecen bejut, ki lesz az, akit az eddigi egyetlen BL-résztvevő magyar edző, Novák Dezső mellett ünnepelnünk kell majd? Elvégre 1995-ből sem Mucha Józsefet emlegetjük… Hogy kicsoda Zoran Szpisljak? Nos, most csak annyit, hogy a délszláv nevű, Angliából szerződtetett szakember a bácskai Topolyán született, vagyis ugyanabban a faluban, ahol dr. Mezey György…

No, egyelőre ennyit a kulisszák mögötti világról, s most mondjunk még köszönetet a Debrecen egyik nagy öregjének (ahogy valamelyik nap olvastam: „legendájának”), Dombi Tibornak, akinek a beállása és gólpassza is kellett a történelmi győzelemhez. Milyen kár és milyen igazságtalan a sorstól, hogy a debreceni futball egyik legnagyobb egyénisége, Sándor Tamás már nem lehetett, nem lehet ott ebben a csapatban.

Most látom, hogy a hozzászólások zöme a tévéközvetítésről, illetve annak láthatatlanságáról szól. Tényleg gáz, hogy most, amikor végre magyar futballsikert lehetne mutatni, az ország nagy részének esélye sincs látni a meccset. Régen azért nem nem láttunk fontos meccseket, mert egy tévé sem volt, akit érdekelt volna egy-egy magyar érdekeltségű nemzetközi találkozó, most meg azért, mert a nagy konkurenciaharcban a legügyesebb, de egyelőre sehol sem fogható csatorna szerezte meg a jogokat.

No, de most aztán mindenki a Puskás-stadionba, hogy kiderüljön, érdemes volt a futballszurkolók gőgjével lesöpörni bizonyos Madonna Louise Ciccone és stábja szemtelen kísérletét a pálya elfoglalására, és tessék újra legendás futballmeccsek helyszínévé tenni az egykori Népstadiont, amely mégiscsak azért jött létre (akkor, amikor még a világ legmodernebb pályájának számított), hogy a magyar foci sikereinek színhelye legyen. Ha pedig BL-meccsek és sikeres vb-selejtezők következnek most, akkor talán arra is lesz ereje a futball-lobbinak, hogy végre méltó, a mai viszonyoknak is megfelelő nemzeti stadion építését csikarja ki a magyar államtól, amelynek a feladata lenne stadiont építeni (újjáépíteni), s amely annyiszor ígérgetett már minden következmény nélkül.

Lám, mire lehet jó egy Boci- és egy Cicó-gól Szófiában.

Szöllősi György

2009. aug. 13. 11:41 - írta Szollosi77

Kezdettől fogva nem teljesen értem, hogy miért jó éppen a románokkal megveretnünk magunkat két „sorsdöntő” vb-selejtező előtt, de szögezzük le, hogy a 0–1-gyel önmagában nincs semmi baj. Még azt is bele lehet magyarázni, hogy a románok játéka talán valamelyest hasonlít a portugálokéra, stílusban és tudásban is, de sok, szerencsésebb edzőpartnert el tudtam volna képzelni a magyar válogatott számára. Mert sem a magyar szurkolók lelkének, sem a játékosok önbizalmának nem tesz jót, hogy az amúgy lenézni szeretett románok (Steaua+válogatott) egy hónapon belül háromszor vernek meg bennünket 5-1-es összesítéssel. (A lenézésről még annyit, hogy a nem minden ok nélkül, de hibás általánosítással primitívnek és bunkónak tartott román sportvezetők, akiket közelről láthattam a VIP-páholyban, lényegesen jobban öltözöttebbek, elegánsabbak, gazdagabbak és persze sikeresebbek magyar kollégáiknál.)

Fontos leszögezni: a felkészülési meccs eredményétől és az azon tapasztalt játéktól teljesen függetlenül akár meg is verhetjük a portugálokat és a svédeket (nemigen fogjuk), és Erwin Koeman tegnap is ugyanaz a végtelenül profi és rokonszenves egyéniség maradt, akinek megismertük. Alapvetően nem történt semmi más, mint ami várható volt: érvényesült a papírforma. S jó eséllyel ugyanez történik majd az olyannyira várt (a portugálok ellen már minden jegy elfogyott, és nem kizárólag Cristiano Ronaldo miatt) két vb-selejtezőn is: két szoros vagy kevésbé szoros vereség. Legfeljebb egy semmire sem jó iksz. Ne legyen igazam!

Ez a román B-válogatott egyébként nem feltétlenül kellene, hogy jobb legyen a magyar csapatnál, bár tegnap ennyivel mindenképpen jobb volt. Nincs kizárva, hogy a kapitánynak vannak elfogadható érvei, de a lelátóról nézve mindenképpen érthetetlen, hogy sokadszor hagyta ki a kezdőcsapatból a legjobb magyar futballistát, Gera Zoltánt. A játék alapján az sem tűnt indokoltnak, hogy négy olyan labdarúgó kapott helyett a kezdőcsapatban, aki jobbára ugyanazon a poszton tudja a legtöbbet: Dzsudzsák Balázs, Huszti Szabolcs, Halmosi Péter és Bodor Boldizsár. Közülük az első félidőben nemegyszer Halmosinak kellett volna irányítania, ami azért luxus, miközben Gera Zoli a padon csücsül.

Akárki akármit mond (egyes szurkolók mozgalmat indítottak Gyepes mellőzéséért), szerintem Gyepes lehet Juhász méltó párja a védelem közepén, míg Vanczák Vilmos máltai ámokfutása óta sem tudott meggyőzni arról, hogy bármilyen poszton is helye lenne a nemzeti csapatban, pláne a tegnapi, idegen szerepkörében (amíg a bizonyos szintet mindig hozni képes Bodnár László – hogy azt ne mondjam, Fehér Csaba – ugyancsak pados volt). Torghelle Sándorba – most már egyértelmű – szerelmes a holland kapitány, hiszen rúgjon bár fontos gólokat Málta vagy Albánia ellen (amit szerintem riválisai is megtettek volna), az mégiscsak túlzás, hogy mindig minden körülmények között, felkészülési és tétmeccsen, egészségesen vagy sérülten a pályán van, ráadásul egyedüli csatárként, míg a tavaly erős bajnokságokban sok gólt lövő Priskin Tamás és Szalai Ádám alig kap lehetőséget. Rudolf Gergely válogatottbeli karrierje is talány, egyre inkább úgy tűnik, hogy az ő igazi posztja is az, amit magyar szakszóval gólt nem lövő csatárnak nevezhetünk.

A középpályán ezúttal is jó futballisták szerepeltek, de nem először volt érezhető, hogy az összetétellel, a rendszerrel valami baj van. Mert elvileg nem lenne szabad, hogy az a középpálya, amelyen Dárdai Pál, Hajnal Tamás, Huszti Szabolcs és Dzsudzsák Balázs szerepel, egy félidőn át ne csináljon semmi érdemlegeset. Ugyanis ez történt. Mert bizonyos Cristian Chivu egyetlen spontán mozdulatával több futballt mutatott be, mint az egész magyar csapat az első félidőben: felhördült a közönség, amikor a román kapitány a földön ülve, sérülten, felszabadító fejessel csúsztatta a labdát az oldalvonalon túlra. Futballjelenet volt még Gera Zoltán visszahúzós csele, Juhász Roland egy-egy elegáns megmozdulása, s persze Tiberiu Ghioane győztes gólja. Nagyjából ennyi.

Egy internetes hozzászóló szerint látható volt, hogy a nagyon lelkes román tartalékcsapattal szemben alulmotivált magyar sztárok léptek fel, akik nem akartak itt nyerni, és semmi ok a pánikra a vb-selejtezők előtt. Érdekes, mert sokan éppen úgy láttuk, hogy a Cozma-emlékmeccsen a románok nagyon is megelégedtek volna egy elegáns döntetlennel, de hát gólt csak nem rúghatnak helyettünk. Mi meg jószerével kapura tartó lövést sem jegyeztünk.

Na, de figyelem! Hamarosan Zlatan Ibrahimovic és Cristiano Ronaldo megmozdulásai lesznek láthatók a Puskás Ferenc Stadion már most sem túl jó állapotúnak tűnő gyepén. Mi mégis azt reméljük, hogy nem ők, hanem Torghelle góljai, s még előbb a Loki játékosai feledtetik, milyen jó kis Madonna-koncertet lehetett volna itt rendezni.

Szöllősi György