2009. március
2009. márc. 29. 22:49 - írta Szollosi77
Ami tény: nyertünk és három pontot szereztünk Albániában, hoztuk a papírformát, ami nem nagy siker, de – ismerve a magyar válogatott hullámzó szereplést az elmúlt években – feltétlenül dicséretes teljesítmény. Ráadásul a mai futballban olykor nagyon nehéz hozni az efféle kötelező győzelmeket, vagyis a piros pont mindenképpen jár a kapitánynak és a csapatnak is. És persze a győztes gólt szerző Torghelle Sándornak, akivel az albán védelem előzékenyebb volt mint például augsburgi csapattársai: ők az idén eddig még nem hozták kihagyhatatlan gólhelyzetbe a magyar „gólvágót”.
Több internetes hozzászólást is olvastam azóta, amely Sanyit követeli miniszterelnöknek, s ez legalább annyira a töretlen népszerűségű csatár kulcsfontosságú pillanatokban szerzett válogatott góljainak szól, mint annak a komikus kormányfő-keresésnek, amihez hasonlót korábban mindig akkor éltünk át, amikor szövetségi kapitányt keresett az MLSZ a magyar válogatott kispadjára: aki épeszű és ad magára, nem vállalja, aki meg vállalja, az vállalhatatlan…
A legutóbb sikerült egy olyan „madarat” találni, aki afféle profiként csak a feladattal foglalkozik, s nem igen vesz tudomást az azzal járó hagyományos problémákról. Úgy, mint a magyar sajtó és a szurkolók türelmetlensége, a magyar sportolók mentális gyengesége, a vezetők elmebaja, a szakma irigysége, s úgy összességében a magyar futball kilátástalan és egyre kilátástalanabb helyzete. Erwin Koeman csak jött minden különösebb eredmény és népszerűség nélkül, és munkához látott.
Az eddigi meccsek annyit mindenképpen bizonyítottak, hogy nem produkál rosszabb eredményeket, mint közvetlen elődei, igaz, az nehéz is volna. Bravúrt még nem értünk el vele, de eddig mindig hoztuk a papírformát (mint annak idején a selejtező-csoportból továbbjutást kiharcoló Csank Jánossal): kikaptunk odakint a svédektől, döntetlent játszottunk itthon a dánokkal, oda-vissza megvertük az albánokat és legyőztük kint Máltát. Amikor nyertünk, rosszul játszottunk, amikor meg jól, akkor kikaptunk, szóval még csak teljes sem lehetett a szurkolók öröme egy alkalommal sem.
Erwin Koeman akkor emelkedik majd ki a szerencsét próbáló és végül elbukó magyar kapitányok sorából, s a csapat akkor lépi át az árnyékát, ha a sorsoláskor előttünk rangsorolt Portugália, Dánia, Svédország hármasból legalább egyet megelőzünk majd a csoportban. Szóval még csak azt sem követelem, hogy legyünk másodikok vagy elsők és jussunk tovább, csak annyit, hogy határozottan és egyértelműen lépjünk előrébb. Mutassunk fel legalább egy-két egyértelmű bravúrt tétmeccsen. Ez már óriási előrelépés volna. Mivel azonban az említett ellenfelekkel szemben kisorsolt hat meccsből eddig kettőből egyet sem nyertünk meg, a bravúrra még várnunk kell. És ez még akkor is így van, ha most mindenki arról beszél, hogy az albánoknak még senki sem rúgott gólt, és Tiranában senki sem tudott előttünk nyerni. Ez nagyon szép, de ettől még le kell győznünk Dániát, Svédországot vagy Portugáliát, ha legalább harmadikok akarunk lenni. És erre bizony a tegnapi játék sem nyújt garanciát. Egyelőre nem.
Azt viszont szögezzük le gyorsan, hogy már csak a Himnuszt kifütyülő albán szurkolók és az Európában példátlan módon a kispad mellett őrködő egyenruhás rendőr láttán is mindenképpen jól esett magyar győzelmet ünnepelni… Egy pillanatra meg mintha azt is láttuk volna, hogy a helyi karhatalom ütlegeli a hosszú utazásért mindenképpen tiszteletet érdemlő magyar drukkereket…
Az albánok egyébként olyan meccsen kaptak ki szerencsétlen módon 1-0-ra, amilyeneket mi szoktunk játszani, az úgynevezett „sorsdöntő” pillanatokban. Bénák vagyunk, görcsölünk, helyzeteket ki-kialakítunk, de nem jön be semmi. Ne ezek most ők voltak – szerencsére…
De nézzük a visszhangokból kiszűrhető véleményeket két csokorba gyűjtve. Azokét, akik ujjonganak, és azokét, akik bírálják a csapatot. Mindkét érvrendszerben van igazság, sőt minden vélemény igaznak tűnhet. De hogy kinek is van igaza, az akkor derül majd ki, amikor a portugálokat meg a svédeket fogadjuk a Puskás-stadionban.
Tehát… Érdekes vélemények a haladóktól és a maradiaktól, avagy miért szép a futball…
1. a) Koeman volt elég bátor, és kihagyta a mostanában gyengébb formában lévő Gerát, erre szükség volt a győzelemhez, de még így is odafigyelt arra, hogy becserélje a Fulham támadóját, és így gyarapítsa a válogatottságai számát, ami az ő esetében fontos dolog, hiszen akár még a százat is elérheti.
1. b) Koeman érthetetlen módon kihagyta a magyar csapat kapitányát és legjobbját, Gera Zoltánt, akivel már az első félidőben gólokkal vezethettünk volna, ráadásul még meg is alázta azzal, hogy a rendes játékidő letelte után, időhúzó cserének küldte pályára.
2. a) A kapitánynak volt bátorsága ahhoz, hogy kihagyjon további néhány, a sajtó által sztárolt, de a csapat együttes teljesítménye szempontjából kevésbé hasznos játékost, Dzsudzsákot, Gyepest, Priskint, Fülöpöt, és az eredmény őt igazolta. Babos magabiztosan, ha kellett, bravúrokat bemutatva védett, Torghelle győztes gólt lőtt, Rudolf helytállt, a tartalékos védelem gólt sem kapott. Ráadásul Koeman már a máltaiak elleni meccsre gondolt, s modern, rotációs rendszert megvalósítva, pihentette néhány sztárját.
2. b) Koeman a padon ültette Dzsudzsákot, Gyepest, Fülöpöt, Priskint, miközben náluk szerényebb képességű játékosok sora volt a pályán Bodortól Torghelléig Vanczáktól Rudolfig, s így veszélyeztette a csapat sima, fölényes győzelmét. A csapatot csak a szerencse mentette be a görcsös albánok egyenlítő góljától.
3. a) Toghelle góljával megint egyedül döntötte el a meccset, továbbá majdnem kiharcolt egy tizenegyest, és összehozott magának még egy ziccert. Hiába kritizálják, nagyon érzi a kaput és mindig életveszélyesen helyezkedik. Koeman a meccs előtt a Nemzeti Sport kérdésére határozottan vágta rá: Torghelle nála az első számú csatár, ez nem is kérdés. Neki van igaza!
3. b) Érthetetlen, hogy Priskin és Szalai hétről hétre nyújtott produkciója után még mindig egy olyan játékos a magyar válogatott első számú csatára, aki másodosztályú német csapatában elvétve rúg csak gólt, s korábban Angliában és Görögországban egész szezonok teltek el az életében anélkül, hogy akár csak egy edzőmeccsen is gólt lőtt volna, miközben gyűjti a sárga és piros lapokat, állandóan faultol és szemmel láthatóan nem érti a les szabályt. Azt a labdát, amit a védője odafejelt neki, egy óvodás is berúgta volna.
4. a) A megfelelő pillanatokban cserélte be és le embereit a magyar kapitány, taktikusan húzta az időt, pontosan tudta, hogy mit miért csinál, és minden húzása bejött.
4. b) Nem először volt megfigyelhető, hogy Koeman egyszerűen nem hajlandó cserélni, fél a változtatástól, nem használja ki a csapat frissítésében rejlő lehetőségeket. Ha már nem voltak kezdők, legalább 1-0 után be kellett volna küldeni Gerát, Priskint, Dzsudzsákot, és jól megszórni a hazaiakat. Nem pedig rettegve visszavonulni, és felhozni az albánokat, akiket a vezető gól után szétzilálhattunk volna. Időt húzni Albánia ellen? Vicc…
5. a) Koeman elkerülte azt a hibát, hogy rászabadítsa csapatát az albánokra, s a fellazuló védelem gólokat kapjon. Higgadtan játszott a csapat, végig biztonságosan.
5. b) Koeman maga is védekező típusú játékos volt, távol áll tőle a lehengerlő támadófutball. Minden ez eredmény és a biztonságos védekezés, ebből pedig soha sem lesz szemre tetszetős, közönségszórakoztató futball.
6.a) Koeman a nagy, 88-as holland válogatott szakmai örököse, ugyanarra a pompás, szemet gyönyörködtető játékra tanítja meg a magyar válogatottat, s ezt, például a svédek elleni meccsen már láthattuk is.
6. b) Koeman semmilyen komoly edzői sikert nem tud felmutatni, játékosként is csak a nagy holland generáció második vonallába tartozott, miért éppen ő tudná megtanítani a magyarokat focizni?
7. a) Huszti Gera helyén a mezőny egyik legjobbja volt.
7. b) Huszti tényleg jól játszott, de ezt megtette volna a bal oldalon, mondjuk Halmosi helyén is, nem kellett volna Gerát kihagyni, mert ő bármikor egyetlen villanásával eldöntheti a meccset.
8. a) Dárdai még mindig hatalmas értéke ennek a csapatnak, tegnap is fantasztikusan küzdött.
8. b) Igaza volt Lothar Matthäusnak: Dárdainak nincs keresnivalója a magyar válogatottban, és Várhidi Péternek is: jöjjenek a fiatalok!
Ki-ki válogassa ki a neki rokonszenves szlogeneket…
Aztán meg készüljünk Málta ellen.
Szöllősi György
Több internetes hozzászólást is olvastam azóta, amely Sanyit követeli miniszterelnöknek, s ez legalább annyira a töretlen népszerűségű csatár kulcsfontosságú pillanatokban szerzett válogatott góljainak szól, mint annak a komikus kormányfő-keresésnek, amihez hasonlót korábban mindig akkor éltünk át, amikor szövetségi kapitányt keresett az MLSZ a magyar válogatott kispadjára: aki épeszű és ad magára, nem vállalja, aki meg vállalja, az vállalhatatlan…
A legutóbb sikerült egy olyan „madarat” találni, aki afféle profiként csak a feladattal foglalkozik, s nem igen vesz tudomást az azzal járó hagyományos problémákról. Úgy, mint a magyar sajtó és a szurkolók türelmetlensége, a magyar sportolók mentális gyengesége, a vezetők elmebaja, a szakma irigysége, s úgy összességében a magyar futball kilátástalan és egyre kilátástalanabb helyzete. Erwin Koeman csak jött minden különösebb eredmény és népszerűség nélkül, és munkához látott.
Az eddigi meccsek annyit mindenképpen bizonyítottak, hogy nem produkál rosszabb eredményeket, mint közvetlen elődei, igaz, az nehéz is volna. Bravúrt még nem értünk el vele, de eddig mindig hoztuk a papírformát (mint annak idején a selejtező-csoportból továbbjutást kiharcoló Csank Jánossal): kikaptunk odakint a svédektől, döntetlent játszottunk itthon a dánokkal, oda-vissza megvertük az albánokat és legyőztük kint Máltát. Amikor nyertünk, rosszul játszottunk, amikor meg jól, akkor kikaptunk, szóval még csak teljes sem lehetett a szurkolók öröme egy alkalommal sem.
Erwin Koeman akkor emelkedik majd ki a szerencsét próbáló és végül elbukó magyar kapitányok sorából, s a csapat akkor lépi át az árnyékát, ha a sorsoláskor előttünk rangsorolt Portugália, Dánia, Svédország hármasból legalább egyet megelőzünk majd a csoportban. Szóval még csak azt sem követelem, hogy legyünk másodikok vagy elsők és jussunk tovább, csak annyit, hogy határozottan és egyértelműen lépjünk előrébb. Mutassunk fel legalább egy-két egyértelmű bravúrt tétmeccsen. Ez már óriási előrelépés volna. Mivel azonban az említett ellenfelekkel szemben kisorsolt hat meccsből eddig kettőből egyet sem nyertünk meg, a bravúrra még várnunk kell. És ez még akkor is így van, ha most mindenki arról beszél, hogy az albánoknak még senki sem rúgott gólt, és Tiranában senki sem tudott előttünk nyerni. Ez nagyon szép, de ettől még le kell győznünk Dániát, Svédországot vagy Portugáliát, ha legalább harmadikok akarunk lenni. És erre bizony a tegnapi játék sem nyújt garanciát. Egyelőre nem.
Azt viszont szögezzük le gyorsan, hogy már csak a Himnuszt kifütyülő albán szurkolók és az Európában példátlan módon a kispad mellett őrködő egyenruhás rendőr láttán is mindenképpen jól esett magyar győzelmet ünnepelni… Egy pillanatra meg mintha azt is láttuk volna, hogy a helyi karhatalom ütlegeli a hosszú utazásért mindenképpen tiszteletet érdemlő magyar drukkereket…
Az albánok egyébként olyan meccsen kaptak ki szerencsétlen módon 1-0-ra, amilyeneket mi szoktunk játszani, az úgynevezett „sorsdöntő” pillanatokban. Bénák vagyunk, görcsölünk, helyzeteket ki-kialakítunk, de nem jön be semmi. Ne ezek most ők voltak – szerencsére…
De nézzük a visszhangokból kiszűrhető véleményeket két csokorba gyűjtve. Azokét, akik ujjonganak, és azokét, akik bírálják a csapatot. Mindkét érvrendszerben van igazság, sőt minden vélemény igaznak tűnhet. De hogy kinek is van igaza, az akkor derül majd ki, amikor a portugálokat meg a svédeket fogadjuk a Puskás-stadionban.
Tehát… Érdekes vélemények a haladóktól és a maradiaktól, avagy miért szép a futball…
1. a) Koeman volt elég bátor, és kihagyta a mostanában gyengébb formában lévő Gerát, erre szükség volt a győzelemhez, de még így is odafigyelt arra, hogy becserélje a Fulham támadóját, és így gyarapítsa a válogatottságai számát, ami az ő esetében fontos dolog, hiszen akár még a százat is elérheti.
1. b) Koeman érthetetlen módon kihagyta a magyar csapat kapitányát és legjobbját, Gera Zoltánt, akivel már az első félidőben gólokkal vezethettünk volna, ráadásul még meg is alázta azzal, hogy a rendes játékidő letelte után, időhúzó cserének küldte pályára.
2. a) A kapitánynak volt bátorsága ahhoz, hogy kihagyjon további néhány, a sajtó által sztárolt, de a csapat együttes teljesítménye szempontjából kevésbé hasznos játékost, Dzsudzsákot, Gyepest, Priskint, Fülöpöt, és az eredmény őt igazolta. Babos magabiztosan, ha kellett, bravúrokat bemutatva védett, Torghelle győztes gólt lőtt, Rudolf helytállt, a tartalékos védelem gólt sem kapott. Ráadásul Koeman már a máltaiak elleni meccsre gondolt, s modern, rotációs rendszert megvalósítva, pihentette néhány sztárját.
2. b) Koeman a padon ültette Dzsudzsákot, Gyepest, Fülöpöt, Priskint, miközben náluk szerényebb képességű játékosok sora volt a pályán Bodortól Torghelléig Vanczáktól Rudolfig, s így veszélyeztette a csapat sima, fölényes győzelmét. A csapatot csak a szerencse mentette be a görcsös albánok egyenlítő góljától.
3. a) Toghelle góljával megint egyedül döntötte el a meccset, továbbá majdnem kiharcolt egy tizenegyest, és összehozott magának még egy ziccert. Hiába kritizálják, nagyon érzi a kaput és mindig életveszélyesen helyezkedik. Koeman a meccs előtt a Nemzeti Sport kérdésére határozottan vágta rá: Torghelle nála az első számú csatár, ez nem is kérdés. Neki van igaza!
3. b) Érthetetlen, hogy Priskin és Szalai hétről hétre nyújtott produkciója után még mindig egy olyan játékos a magyar válogatott első számú csatára, aki másodosztályú német csapatában elvétve rúg csak gólt, s korábban Angliában és Görögországban egész szezonok teltek el az életében anélkül, hogy akár csak egy edzőmeccsen is gólt lőtt volna, miközben gyűjti a sárga és piros lapokat, állandóan faultol és szemmel láthatóan nem érti a les szabályt. Azt a labdát, amit a védője odafejelt neki, egy óvodás is berúgta volna.
4. a) A megfelelő pillanatokban cserélte be és le embereit a magyar kapitány, taktikusan húzta az időt, pontosan tudta, hogy mit miért csinál, és minden húzása bejött.
4. b) Nem először volt megfigyelhető, hogy Koeman egyszerűen nem hajlandó cserélni, fél a változtatástól, nem használja ki a csapat frissítésében rejlő lehetőségeket. Ha már nem voltak kezdők, legalább 1-0 után be kellett volna küldeni Gerát, Priskint, Dzsudzsákot, és jól megszórni a hazaiakat. Nem pedig rettegve visszavonulni, és felhozni az albánokat, akiket a vezető gól után szétzilálhattunk volna. Időt húzni Albánia ellen? Vicc…
5. a) Koeman elkerülte azt a hibát, hogy rászabadítsa csapatát az albánokra, s a fellazuló védelem gólokat kapjon. Higgadtan játszott a csapat, végig biztonságosan.
5. b) Koeman maga is védekező típusú játékos volt, távol áll tőle a lehengerlő támadófutball. Minden ez eredmény és a biztonságos védekezés, ebből pedig soha sem lesz szemre tetszetős, közönségszórakoztató futball.
6.a) Koeman a nagy, 88-as holland válogatott szakmai örököse, ugyanarra a pompás, szemet gyönyörködtető játékra tanítja meg a magyar válogatottat, s ezt, például a svédek elleni meccsen már láthattuk is.
6. b) Koeman semmilyen komoly edzői sikert nem tud felmutatni, játékosként is csak a nagy holland generáció második vonallába tartozott, miért éppen ő tudná megtanítani a magyarokat focizni?
7. a) Huszti Gera helyén a mezőny egyik legjobbja volt.
7. b) Huszti tényleg jól játszott, de ezt megtette volna a bal oldalon, mondjuk Halmosi helyén is, nem kellett volna Gerát kihagyni, mert ő bármikor egyetlen villanásával eldöntheti a meccset.
8. a) Dárdai még mindig hatalmas értéke ennek a csapatnak, tegnap is fantasztikusan küzdött.
8. b) Igaza volt Lothar Matthäusnak: Dárdainak nincs keresnivalója a magyar válogatottban, és Várhidi Péternek is: jöjjenek a fiatalok!
Ki-ki válogassa ki a neki rokonszenves szlogeneket…
Aztán meg készüljünk Málta ellen.
Szöllősi György
2009. márc. 28. 7:50 - írta Szollosi77
Igen, elfogult vagyok Zolival, s külön aranyos, hogy ő maga még nem látta a csodagólt felvételről, mert valami sajátos fogadalom miatt egyelőre nem nézhet tévét, ahogyan a blogjában írja. Az ő különös, talányos egyéniségéhez ez tökéletesen passzol, ahogyan a Mancehester Unitednek lőtt pimasz és egyben virtuóz gól is.
Mindezt csak azért írtam le, mert a fülembe csengenek azok a hangok, amelyek szerint Gera „lejárt lemez”, és nem képes stabil tagja lenni a klubcsapatának sem. Ez nem igaz. Nekem sem tetszett, amikor valaki úgy lehetett stabil válogatott, hogy a klubjában jószerével egyáltalán nem játszott. De olyankor egyrészt nem Premier League-csapatokról beszéltünk, másrészt Gera mellőzöttsége messze nem arról szól, hogy nem rúg labdába a Fulhamnél, hanem pusztán arról, hogy vannak előtte a sorban, miközben tökéletesen ismerik és értékelik a magyar játékos teljesítményét, azért is szerződtették, és azért is cserélik be mondjuk az MU ellen. Egy futballcsapat kerete (pláne ezen a szinten) nem tizenegy, hanem legalább húsz-huszonöt emberből áll, és igenis szükség van a tizenkettedik vagy a tizennyolcadik emberre is. Gera Zolit ismerve pedig aligha fogja feladni a küzdelmet (volt ő a Ferencvárosban és a válogatottban is rendszeresen kispados), s mondom még egyszer: ha egyetlen percet sem játszik többé a Premier League-ben (ez persze nem így lesz), akkor is fantasztikus játékos, ragyogó sportsikerekkel. (És hányszor láttunk olyat a román vagy a bolgár válogatottnál, hogy egy helyi sztárt ideig-óráig nem értékelt eléggé a nyugat-európai klubja, saját válogatottjában mégis megkérdőjelezhetetlen helye volt, s a társak is kitartottak mellette!)
Szóval, csak azt akartam mondani, hogy vannak itt olyan játékosok, még ha Bodnár Laci és Juhász Roland nem is játszhat, akik akár egyedül is képesek eldönteni az Albánia elleni meccset. A papírforma szerint a FIFA világranglistáján a 80. helyen álló hazaiak ellen simán nyerhetünk (mi a 46. helyen állunk), sőt inkább az lenne a meglepetés, ha nem nyernénk. A reményeket táplálja az őszi budapesti mérkőzés is, amelyet a magyar csapat nyert meg. Az NSO szavazóinak most a 76 százaléka mondja, hogy nyerünk. Hiába, örök szabály, még ha mindig meg is lepődünk rajta, hogy egy-két jó meccs, egy-egy szép megoldás a mégoly csalódott szurkolókat is újra meg újra visszacsábítja a csapat mellé. Ettől (is) szép a futball, meg az élet, hogy mindig van esély a talpraállásra.
Ha most sorozatban nyerünk két meccset, akkor jó lesz a hangulat a magyar futballban, továbbjutó helyen maradunk (bár nagy valószínűséggel csat átmenetileg) a csoportban, és a legjobban az MLSZ vezetői örülnek majd, hiszen a május 2-ára tervezett nagy telki átadási ceremóniáig már nem játszik tétmeccset a válogatott, s a hat pont jó alap lenne az ünnepléshez.
Ha nem lesz meg a hat pont, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem lépett előre a csapat egy, két vagy három évvel ezelőtti önmagához képest. Ha viszont meglesz, akkor sem mondhatjuk, hogy immár vb-résztvevő csapatunk van. De biztosan ott motoszkál majd az agyunkban, hogy ezek a fiúk bizony képesek lehetnek elkapni Portugáliát vagy Svédországot is. Sőt, talán szeptemberben én is olyasmiket álmodok megint, hogy Cristiano Ronaldo pityeregve ballag le a Puskás-stadion gyepéről…
Szöllősi György
Az egyik internetes hozzászóló azt írja, hogy a héten már kétszer álmodott a meccsel, s mindkétszer mi nyertünk, ezért aztán a valóságban is ennek kell történnie, amit ő alig bír már kivárni…
Elnézést, nem akarok itt cinikuskodni, volt idő, amikor magam is számoltam a perceket a válogatott meccs délelőttjén az iskolában, s kibírhatatlanul hosszúnak tűntek ilyenkor az órák, még ha újra és újra el is olvasta az ember a Nemzeti Sport beharangozóját az elejétől a végéig… De azért mégiscsak túlzás, hogy barátom, a tisztes családapa és sikeres cégvezető naponta küldi az e-maileket a szombati közös meccsnézés-szervezés pillanatnyi állásáról, s az üzenetek tárgya ez: „a Nagy Nap”…
Elvégre Albániában játszik az egyértelműen esélyes csapatunk, amely túlságosan jól nem jöhet ki a meccsből, illetve az Albánia és Málta elleni kettős meccsből.
Ha ugyanis a két meccsen hat pontot szerez, akkor sem nő az esélye arra, hogy egyszer is legyőzze Svédország, Dánia vagy Portugália csapatát. Ha pedig csak egy döntetlen is becsúszik, már eleve nullázódik az esély a csoportból való továbbjutásra. Jelen pillanatban ugyanis minden optimizmusunk arra épül, hogy a szerencsés sorsolás révén Albániát és Máltát egyszer már megvertük…
Illetve ez így azért nem igaz. Ez csak a válogatott szereplését tekintve igaz, mert ennél többet – azon túl, hogy Erwin Koeman igen rokonszenves fiatalember – a csapat még nem nagyon mutatott fel.
Azt hiszem, az optimizmusunk sokkal inkább abból táplálkozik, hogy a csapat jónéhány játékosa valódi futballsikereket ért el a közelmúltban. Olyan sikereket, amelyekhez korábban hosszú-hosszú ideig nem szokhattunk hozzá. Mindig voltak felvillanások, egy-egy játékos egy-egy sikeres pillanata, de olyan – mondhatni – tömegesen soha sem érkeztek a jó hírek a magyar játékosokról, mint az elmúlt hónapokban. Vegyük Dárdai sokadvirágzását a Hertha remeklésével megerősítve. Aztán Dzsudzsák mesterhármasát, góljait a PSV-ben, Huszti szenzációs átigazolását, Fülöp bravúrjait, s bravúros csapatba kerülését a Sunderlandnél. Ne felejtsük Priskin tucatnyi gólját, a most nem is kerettag Szalai tizenöt bajnoki találatát (a minap 1-2-es állásnál két gólt lőtt a 16-oson kívülről, egyet jobbal, egyet ballal – ilyet magyar játékos az én életemben még nem csinált). Újra formában van Gyepes Gábor, Juhász Rolandot már-már posztja egyik legjobbjának tartják Európában (igen, tudom, hogy most nem játszhat), Hajnal a Bundesliga egyik legjobbja, Halmosiért egy vagyont tett le az asztalra a Hull és így tovább. A felsorolás biztosan így sem teljes, de Gera Zoltánt szándékosan hagytam a végére.
Szinte már fel sem kaptuk a fejünket azon, hogy egy magyar csatár ollózós gólt lő a világ legjobbnak tartott csapatának, a Manchester Unitednek. Tétmeccsen, góljával a győzelmet bebiztosítva. A Gerát az utóbbi hónapokban bírálóknak mondom, hogy ezért az egy villanásért érdemes valakinek elkezdenie focizni. Elképesztő teljesítmény. A gól és a mozdulat akkor is fantasztikus lenne, ha Zoli a pécsi játszótér betonján mutatta volna be (ott, meg a kanapén kezdte gyakorolni valamikor a nyolcvanas években…), de nem, ez nem játszótéri virtuskodás volt, ezt a gólt bajnoki meccsen a Manchester United kapta. Mai hír, hogy az UEFA weblapja a hét góljának választotta Gera félfordulatos lövését Európában.
Erről persze az jut az eszembe, hogy lőtt már Gera Zoli olyan gólt is, ami az Eurosport csatornánál lett a hét legszebb európai gólja, sőt, a tízes listán akkor két találattal is képviseltette magát. Ez 2002 őszén volt, amikor csereként beállva (a válogatottban akkor még 0 gólosként) mesterhármast lőtt San Marino ellen a Megyeri úton.
Igen, elfogult vagyok Zolival, s külön aranyos, hogy ő maga még nem látta a csodagólt felvételről, mert valami sajátos fogadalom miatt egyelőre nem nézhet tévét, ahogyan a blogjában írja. Az ő különös, talányos egyéniségéhez ez tökéletesen passzol, ahogyan a Mancehester Unitednek lőtt pimasz és egyben virtuóz gól is.
Mindezt csak azért írtam le, mert a fülembe csengenek azok a hangok, amelyek szerint Gera „lejárt lemez”, és nem képes stabil tagja lenni a klubcsapatának sem. Ez nem igaz. Nekem sem tetszett, amikor valaki úgy lehetett stabil válogatott, hogy a klubjában jószerével egyáltalán nem játszott. De olyankor egyrészt nem Premier League-csapatokról beszéltünk, másrészt Gera mellőzöttsége messze nem arról szól, hogy nem rúg labdába a Fulhamnél, hanem pusztán arról, hogy vannak előtte a sorban, miközben tökéletesen ismerik és értékelik a magyar játékos teljesítményét, azért is szerződtették, és azért is cserélik be mondjuk az MU ellen. Egy futballcsapat kerete (pláne ezen a szinten) nem tizenegy, hanem legalább húsz-huszonöt emberből áll, és igenis szükség van a tizenkettedik vagy a tizennyolcadik emberre is. Gera Zolit ismerve pedig aligha fogja feladni a küzdelmet (volt ő a Ferencvárosban és a válogatottban is rendszeresen kispados), s mondom még egyszer: ha egyetlen percet sem játszik többé a Premier League-ben (ez persze nem így lesz), akkor is fantasztikus játékos, ragyogó sportsikerekkel. (És hányszor láttunk olyat a román vagy a bolgár válogatottnál, hogy egy helyi sztárt ideig-óráig nem értékelt eléggé a nyugat-európai klubja, saját válogatottjában mégis megkérdőjelezhetetlen helye volt, s a társak is kitartottak mellette!)
Szóval, csak azt akartam mondani, hogy vannak itt olyan játékosok, még ha Bodnár Laci és Juhász Roland nem is játszhat, akik akár egyedül is képesek eldönteni az Albánia elleni meccset. A papírforma szerint a FIFA világranglistáján a 80. helyen álló hazaiak ellen simán nyerhetünk (mi a 46. helyen állunk), sőt inkább az lenne a meglepetés, ha nem nyernénk. A reményeket táplálja az őszi budapesti mérkőzés is, amelyet a magyar csapat nyert meg. Az NSO szavazóinak most a 76 százaléka mondja, hogy nyerünk. Hiába, örök szabály, még ha mindig meg is lepődünk rajta, hogy egy-két jó meccs, egy-egy szép megoldás a mégoly csalódott szurkolókat is újra meg újra visszacsábítja a csapat mellé. Ettől (is) szép a futball, meg az élet, hogy mindig van esély a talpraállásra.
Ha most sorozatban nyerünk két meccset, akkor jó lesz a hangulat a magyar futballban, továbbjutó helyen maradunk (bár nagy valószínűséggel csat átmenetileg) a csoportban, és a legjobban az MLSZ vezetői örülnek majd, hiszen a május 2-ára tervezett nagy telki átadási ceremóniáig már nem játszik tétmeccset a válogatott, s a hat pont jó alap lenne az ünnepléshez.
Ha nem lesz meg a hat pont, akkor nyugodtan kijelenthetjük, hogy nem lépett előre a csapat egy, két vagy három évvel ezelőtti önmagához képest. Ha viszont meglesz, akkor sem mondhatjuk, hogy immár vb-résztvevő csapatunk van. De biztosan ott motoszkál majd az agyunkban, hogy ezek a fiúk bizony képesek lehetnek elkapni Portugáliát vagy Svédországot is. Sőt, talán szeptemberben én is olyasmiket álmodok megint, hogy Cristiano Ronaldo pityeregve ballag le a Puskás-stadion gyepéről…
Szöllősi György
2009. márc. 12. 12:47 - írta Szollosi77
Idézem az NSO-t:
„Láttam Priskin nagyszerű virágzását – mondta Malky Mackay, a Watford másodedzője Priskin Tamásnak a Notthingam Forest ellen szerzett győztes gólja után, amely már a tizedik bajnoki találata volt az idényben. – Amikor tizenkilenc éves korában idejött Magyarországról, egy szót sem beszélt angolul. Három év alatt hihetetlenül sokat fejlődött, fantasztikus csatár lett belőle, aki valószínűleg a liga legjobb befejezője. Megmutatta, hogy válogatott szintű futballista, első osztályú csapatok ellen lőtt gólokat a kupákban, és az utóbbi időben rendszeresen betalál – folytatta a tréner. – Az egy az egy elleni szituációkban Tamás bárkit képes megverni.”
Priskin gólja a Nottingham Forestnek (0:50-nél)
Mindez most azért különösen érdekes számomra, mert a fülembe cseng Priskin egy korábbi klubedzőjének a mondata a játékos képességeiről. Amikor a felvidéki illetőségű csatár még Magyarországon játszott, csapata meccséről tudósítottam, nyertek, és egy Granát Balázs nevű fiú két gólt szerzett, Priskin pedig a padon ült. Pedig akkor már, úgy emlékszem, túl voltunk azon, hogy Varga Zoltán és Lothar Matthäus is fantáziát látott benne, két – ilyen értelemben legalábbis – meglehetősen hiteles volt futballsztár.
Szóval… A meccs után mondom a csapat edzőjének, hogy milyen kellemes helyzetben van, mert még a padon is olyan játékosok ülnek, mint Priskin, miközben egy új csatárcsillag kettesével rúgja a gólokat. Az illető tréner (nem írom le a nevét, hiszen lehet, hogy kell még vele interjút készítenem, persze nem túl nehéz kitalálni…) erre csak ennyit mondott: „Ne írd meg, de Priskin nálam nem futballista.”
Nos, ez az a mondat, amelyet azóta sem tudok feledni.
Én nem tudom, hogy a „futballista” kategória hol kezdődik és hol végződik, de azt igen, hogy a magyar szinthez viszonyítva nagy siker, ha valakit milliós nagyságrendű (euróban) átigazolási díjért megvásárol egy angol (akkor) első osztályú egyesület, s az illető három év múltán, túl a beilleszkedésen, még mindig csak 22 évesen tizenkét gólnál jár az idényben március elején, még ha csak a másodosztályban is. És az is nagy siker, ha valaki sorrendben öt válogatott meccsen gólt lő, s közben büntetőt harcol ki Olaszország ellen. (Ugye, ott „egy az egyben” Fabio Cannavarót, a friss aranylabdást verte meg, hogy visszautaljunk mostani edzője szavaira, de emlékezetes a Chelsea ellen szerzett vezető gólja is a kupában.)
Priskin Chelsea elleni gólja
Magyarország–Olaszország 3–1
És ma már azt is tudom, hogy a „ki a futballista és ki nem” kérdés a lehető legszubjektívebb ügy, és csínján kell bánni a hangzatos kijelentésekkel még akkor is, ha mesteredzői címe van annak, aki ilyen kinyilatkoztatásokat tesz.
Továbbmegyek: a futballban talán a legnagyobb tudás éppen azoké, akik képesek meglátni valakiben a tehetséget és az elhivatottságot akkor is, amikor mások – mégoly nagy tudású szakemberek – még csak legyintenek. És talán ez az, amit Lothar Matthäus vagy Varga Zoltán tud (lásd még: Huszti Szabolcs esete). Persze sem játékosként, sem klubvezetőként nem örülnék annak, ha Matthäus vagy Varga lenne az edzőm, mi több, sokkal szívesebben szerződtetném a fent idézett szakembert.
De ez, persze, már egy másik történet…
Addig is: Tamás, cáfolj rá a legyintgetőkre, ha lehet…
Szöllősi György
„Láttam Priskin nagyszerű virágzását – mondta Malky Mackay, a Watford másodedzője Priskin Tamásnak a Notthingam Forest ellen szerzett győztes gólja után, amely már a tizedik bajnoki találata volt az idényben. – Amikor tizenkilenc éves korában idejött Magyarországról, egy szót sem beszélt angolul. Három év alatt hihetetlenül sokat fejlődött, fantasztikus csatár lett belőle, aki valószínűleg a liga legjobb befejezője. Megmutatta, hogy válogatott szintű futballista, első osztályú csapatok ellen lőtt gólokat a kupákban, és az utóbbi időben rendszeresen betalál – folytatta a tréner. – Az egy az egy elleni szituációkban Tamás bárkit képes megverni.”
Mindez most azért különösen érdekes számomra, mert a fülembe cseng Priskin egy korábbi klubedzőjének a mondata a játékos képességeiről. Amikor a felvidéki illetőségű csatár még Magyarországon játszott, csapata meccséről tudósítottam, nyertek, és egy Granát Balázs nevű fiú két gólt szerzett, Priskin pedig a padon ült. Pedig akkor már, úgy emlékszem, túl voltunk azon, hogy Varga Zoltán és Lothar Matthäus is fantáziát látott benne, két – ilyen értelemben legalábbis – meglehetősen hiteles volt futballsztár.
Szóval… A meccs után mondom a csapat edzőjének, hogy milyen kellemes helyzetben van, mert még a padon is olyan játékosok ülnek, mint Priskin, miközben egy új csatárcsillag kettesével rúgja a gólokat. Az illető tréner (nem írom le a nevét, hiszen lehet, hogy kell még vele interjút készítenem, persze nem túl nehéz kitalálni…) erre csak ennyit mondott: „Ne írd meg, de Priskin nálam nem futballista.”
Nos, ez az a mondat, amelyet azóta sem tudok feledni.
Én nem tudom, hogy a „futballista” kategória hol kezdődik és hol végződik, de azt igen, hogy a magyar szinthez viszonyítva nagy siker, ha valakit milliós nagyságrendű (euróban) átigazolási díjért megvásárol egy angol (akkor) első osztályú egyesület, s az illető három év múltán, túl a beilleszkedésen, még mindig csak 22 évesen tizenkét gólnál jár az idényben március elején, még ha csak a másodosztályban is. És az is nagy siker, ha valaki sorrendben öt válogatott meccsen gólt lő, s közben büntetőt harcol ki Olaszország ellen. (Ugye, ott „egy az egyben” Fabio Cannavarót, a friss aranylabdást verte meg, hogy visszautaljunk mostani edzője szavaira, de emlékezetes a Chelsea ellen szerzett vezető gólja is a kupában.)
És ma már azt is tudom, hogy a „ki a futballista és ki nem” kérdés a lehető legszubjektívebb ügy, és csínján kell bánni a hangzatos kijelentésekkel még akkor is, ha mesteredzői címe van annak, aki ilyen kinyilatkoztatásokat tesz.
Továbbmegyek: a futballban talán a legnagyobb tudás éppen azoké, akik képesek meglátni valakiben a tehetséget és az elhivatottságot akkor is, amikor mások – mégoly nagy tudású szakemberek – még csak legyintenek. És talán ez az, amit Lothar Matthäus vagy Varga Zoltán tud (lásd még: Huszti Szabolcs esete). Persze sem játékosként, sem klubvezetőként nem örülnék annak, ha Matthäus vagy Varga lenne az edzőm, mi több, sokkal szívesebben szerződtetném a fent idézett szakembert.
De ez, persze, már egy másik történet…
Addig is: Tamás, cáfolj rá a legyintgetőkre, ha lehet…
Szöllősi György
« 2009. február 2009. május »
Budapesti Bulik a CityWeekendtől
