2009. jan. 30. 11:55 - írta Szollosi77 Nagy szenzáció volt, amikor Priskin Tamás Győrből a Premier League-be szerződött, és nagy öröm a magyar szurkolóknak, amikor ezt követően olyan önbizalma lett, hogy szinte minden meccsen gólt szerzett a válogatottban. Eleinte egészen parádés statisztikát produkált (öt meccsen lőtt gólt zsinórban, ami előtte csak Puskás Ferencnek és Bene Ferencnek sikerült), aztán – bár válogatottságainak száma még növekedett – egyre kevesebbszer talált a hálóba.
Csapata kiesett az élvonalból, néhány meccsre kölcsön is adták a felvidéki születésű tehetséges fiút, aki kissé eltűnt a szemünk elől. Utolsó emlékezetes megmozdulása talán az volt, amikor büntetőt harcolt ki a magyar válogatottnak az olaszok ellen. Magyarán: megetette az aranylabdás Fabio Cannavarót.

Az elmúlt napokban újra jobbnál jobb híreket kapunk Priskin Tamás felől: duplázott a Watfordban, majd ismét meghívót kapott a válogatottba, vagyis Lothar Matthäus és Várhidi Péter után talán Erwin Koeman is lát benne fantáziát (Bozsik Péternél nem volt válogatott egyszer sem).

A még mindig csak 23 éves csatár két egészen remek gólt lőtt kedden a Burnleynek, s a másodikat a forduló egyik legszebbjeként emlegették. Számunkra azért is lehet érdekes ez a találat, mert szembetűnő a hasonlóság azzal a híres góllal, amelyet a legendás Bene Ferenc lőtt a brazil válogatott hálójába az 1966-os angliai vb-n. Érdekes, és Priskinre nézve hízelgő, hogy a neve már másodszor került – joggal – összefüggésbe a legendás gólkirályéval, s hogy mindkét gól Angliában esett.





A két videót egymás mellé téve – hála a blog fantasztikus műfajának, erre lehetőségünk van – láthatjuk, hogy bár Bene két pazar csellel tör be a tizenhatoson belülre, míg Priskinnek az ötös sarkáig láthatóan szabad az útja, ezen a ponton, vagyis a két magyar csatár az öt és feles jobb sarkánál gyakorlatilag egyforma játékhelyzetbe kerül 43 év különbséggel, s ezt a szituációt nagyjából egyformán oldják meg. Lövőcsellel csapják be a rájuk támadó védőket, akik belevetődnek a labda képzelt útjába, miközbenPriskin és Bene is jobbal visszaveszi, és a kapu közepe felé tolja a labdát, megszabadulva az „eltévedt” ellenfelektől.

Itt aztán különböző – ám egyaránt látványos és eredményes – befejezést választ Bene és Priskin: előbbi visszalövi a labdát a szétzilált védők között a rövid (bal) sarokra, míg Tamás megoldása talán még szebb: ballal príma tekeréssel helyezi a labdát pontosan a túlsó kapufa mellé a megrökönyödött (és a labdáért könyörgő) csapattársak és a tehetetlen ellenfelek szeme láttára.

A részletekben tehát jó néhány különbség van, ám a két, kapu előtti szituáció és a két csel hasonlósága szembetűnő, ezért mindenképpen érdemes egymás mellé téve vetni egy pillantást a két gólra.

Még akkor is, ha a legnagyobb különbség persze az, hogy az egyik az angol másodosztályban, míg a másik a vb-ken akkor már 12 éve veretlen brazil válogatott ellen esett egy világbajnoki csoportmeccs második percében…

Szöllősi György

2009. jan. 28. 11:13 - írta Szollosi77 A téma több okból aktuális. Egyrészt azért, mert a 21 éves játékos a múlt héten öt nap alatt három bajnoki gólt lőtt a Real Madrid Castillában (ilyen magyar légiósteljesítményre Détári Lajos és Kiprich József óta nem emlékszem), de azért is, mert egyre erősebb az a vita, amelyet például az NSO regisztrált olvasói folytatnak arról: vajon mennyit érnek ezek a gólok, vajon mit jelent a spanyol harmadosztályban játszani?

A vitába ezúttal én is beszállok, s egy percig sem gondolom, hogy feltétlenül nekem van igazam, de engedjék meg, hogy elmondjam az érveimet, amelyek alapján úgy gondolom: Szalai Ádám ma a legígéretesebb fiatal játékosunk.
Először is azért gondolom ezt, mert azon kevesek közé tartozik, akik képesek folyamatosan jó teljesítményt nyújtani, nemcsak egy-egy jól sikerült szezonja van, hanem Németország után most Spanyolországban bizonyítja, hogy lehet rá számítani, mi több, fejlődése töretlen.

Mielőtt félreértés esne: Szalai természetesen még nem említhető egy szinten azzal a néhány magyar játékossal, akik már befutott profinak tekinthetők (Gera Zoltán, Dárdai Pál, Huszti Szabolcs, Juhász Roland vagy Hajnal Tamás), ugyanakkor kiemelkedik azon kortársai közül, akiktől a magyar futball csodás felemelkedését várjuk a következő években.

A spanyol harmadosztály persze önmagában nem sejtet klasszis játékost. Szalai azonban nem egyszerűen a spanyol harmadosztályban játszik, hanem a Real Madrid B-csapatában, amely egyrészt „hagyományosan” másodosztályú, s meggyőződésem szerint hamarosan újra az lesz (Szalainak is köszönhetően), másrészt az egyetlen olyan együttes ebben az osztályban, amelyet hétről hétre megnéz a Real Madrid edzője, elnöke, legendás játékosai, vezetői. Márpedig ez hatalmas különbség, ahogyan az is, hogy Szalai bizony igazi profi, beleértve az összes körülményt. Ha ebben az osztályban vannak is amatőr játékosok szép számmal, azokat nem a Real Madrid B csatárai között kell keresni, s egyáltalán: minden körülményt figyelembe véve, magasabb a szint, mint az állítólag profi magyar NB I-ben. És ne feledjük azt sem, hogy ebben a bajnokságban mindenki a Real Madridot akarja megverni, mindenki Szalaiék ellen védekezik a legelszántabban. Egy objektív érv: semmiképpen sem komolytalan csapat az, amelynek eredményeit minden héten közli egy akkora metropolisz, mint Madrid minden napilapja, s amelynek mindennapjairól a helyi sportlap napi egy oldalban számol be.

Ennél is fontosabb azonban a már említett töretlen fejlődés. Mert sok tehetségünk sajnos máris visszafelé lépeget. Milyen boldogok voltunk, amikor Filkor Attila a nagy Interrel készült, majd bemutatkozott a menők között, aztán – ha bevalljuk, ha nem – mennyire elkenődtünk, amikor kölcsönadták őt. Ugyanígy Koman Vladimir és a Sampdoria esetében. S most jött a hír a korábban már az FC Liverpool első csapatában is bemutatkozó Németh Krisztián kölcsönadásáról, aminek voltaképpen örülnünk kellene, mert végre valódi bajnokságban játszhat majd rendszeresen (még ha az másodosztályú is), gyakorlatilag életében először. És mi lett a 2006-os ifi Eb egyik legjobb játékosával, Dudás Ádámmal?

Szalai viszont a német amatőrök közül került a spanyol profik közé, ráadásul azon kevesek egyike, akinek nem 18-19 évesen kellett megküzdenie az idegen környezet okozta sokkal, hanem ezt megtette már évekkel korábban, amikor az igen kemény közeget jelentő német ifisták közé került. A spanyolországi költözés már „rutinból” ment neki, s azóta spanyolul sem lehet eladni őt. Pontosabban nagyon is reméljük, hogy el lehet adni, egy még erősebb csapatba… Azt ugyanis világosan kell látni, hogy a Castillából többnyire nem a világhírű első csapat öltözőjébe vezet az út, sokkal inkább az egyéb első- és másodosztályú együttesekhez, amelyek viszont nagy örömmel vesznek a Real műhelyében edződött, kipróbált játékosokat.

Akár Spanyolországban, akár külföldön (lásd a német listavezető Hoffenheim érdeklődéséről máris szárnyra kelő híreket). Ez lehet az igazi perspektíva Szalai Ádám előtt, aki alig túl az idény felén, 13 góllal vezeti a házi góllövőlistát.
Mert esetében ez – és csak ez – számít. Ő maga is vallja, amióta az eszét tudja, tőle mindig mindenki csak azt kérdezte, hány gólt rúgott? Mert egy csatárnál csak ez a fontos. És ő bizony mindig mindenütt sok gólt szerzett, beleértve a németországi éveket és a válogatott csapatokat is (azt hiszem, az U21-es csapattól, ahonnan azóta kiöregedett, duplával búcsúzott).

Emlékszem, Gera Zoltánt mennyire féltették az angol élvonaltól, azt mondták, az bizony nem a Pécs és nem is a Fradi, majd „megeszik” őt a kemény bekkek. Zoli azonban kiváló labdarúgó, s körülbelül ugyanazt a gólátlagot hozta ott is, amit előtte Pécsett, az Üllői úton vagy a válogatottban, s az ő statisztikája – tekintve, hogy legalább annyira előkészítő, mint befejező ember – kimondottan pazar.

Valami hasonlót várok Szalaitól is: az egyre keményebb közegben is megállja majd a helyét, azaz gólokat lő. Elnézve alkatát, s főképp góljait, amelyeket gyakran fejjel, s a legtöbbször egy-két érintésből szerez (mert többre sosincs idő), erre meg is van az esély. A jó góllövő csatárnál pedig nincs kelendőbb portéka a hatalmas pénzeket megmozgató futballpiacon. Ha ugyanilyen gólerős tud maradni a másod-, majd az első osztályban és a válogatottban is, akkor megszületett a magyar futball új, korszakos csatáregyénisége.

Ha nem, akkor sem rosszabb, mint az elmúlt húsz év magyar válogatott csatárai. Már most sem, ebben biztos vagyok.



Fanyalgó internetes hozzászólók mellett sok olyan is volt, aki Szalai legutóbbi, csukafejesből elért gólját látva kijelentette: ha ilyet tud ez a fiú, akkor a válogatottban a helye.

Teljesen egyetértek a véleménnyel, még akkor is, ha ez egyelőre sajnos inkább a magyar válogatott jelenlegi és közelmúltbeli csatárait, semmint Szalai Ádámot minősíti.

Szöllősi György

2009. jan. 26. 11:13 - írta Szollosi77

„Ennek, ki dús: megárt a hús;
amaz ennék, de nincsen.
Nekünk jut is, meg bírjuk is,
legyen áldott az Isten!

Tizenkettedik alkalommal hangzott fel Robert Burns asztali áldása skótul és persze Weöres Sándor szívfájdítóan szép fordításában a magyarországi skót elit hagyományos éves bálján szombat este. De hogy kerül ez egy sportblogba?
Úgy, hogy két legendás futballnagyság neve csodát tett: Puskás Ferenc és Sir Alex Ferguson közvetett szerepvállalása milliós adományokat mozdított meg, hogy jusson azoknak is, akiknek nincsen. Hogy is van ez?

Nem szokás külön cikket írni egy dísztárgyról, de amikor olyan hosszú és különleges utat jár be egy alig tíz centiméter átmérőjű (stílszerűen: alig két inch sugarú) kézzel készített vörösréz labda, mint esetünkben, az bizony megér néhány mondatot.

Úgy kezdődött, hogy Steward Miller, egy Argyllban élő skót futballszurkoló Puskás Ferenc halálakor – a magyar játékosért rajongó édesapja emlékének is adózva – Budapestre küldte a fémlabdácskát azzal, hogy a brit követség legyen szíves eljuttatni Puskás Ferencnének. A labda felirata többek között ez volt: „A Skót nép nevében…” Az emléktárgynak aztán világhírű átadója akadt. A Magyar-Skót Társaság úgy rendezte ugyanis a dolgot, hogy a Budapestre látogató Sir Alex Ferguson nyújtsa át ünnepélyesen az özvegynek.

Ez meg is történt a 2007-es edzőkonferencia alkalmával, Puskás Ferencné azonban nem vitte haza az ajándékot, hanem azonnal felajánlotta a Magyar–Skót társaság jótékony céljaira. Így történt, hogy a társaság elnöke, a futballvezetőként is jól ismert Magyar Zoltán kidolgozta és megvalósított egy tervet. A labda vörösfenyő talapzatra került, miután a világhírű skót származású menedzser (aki amúgy a napokban sorra gyűjtötte be a világszervezetektől az Év edzője címet) elfogadta a Magyar által alapított Robert Burns Alapítvány tiszteletbeli elnöki tisztét.

Ekkor az immár trófeaként funkcionáló dísztárgy a „Puskás Ferenc–Sir Alex Ferguson Év Adományozója-díj” nevet kapta, s két éve azt a célt hivatott szolgálni, hogy mindig ahhoz kerüljön, aki az adott évben a legnagyobb felajánlást teszi az alapítvány céljaira, a közép-európai térségben élő hátrányos helyzetű és beteg gyermekek megsegítésére. A kezdeményezés nagyságrendjét mutatja, hogy az első évben 21 millió forintnak megfelelő összeget adtak össze az adományozók, jobbára a budapesti  „Burns Supper” (a minden évben megrendezett hagyományos Burns vacsora, a skótok nemzeti költőjének ünnepe)  alkalmával. És ez a pénz gyógyászati célokat szolgál, többnyire gyermekkórházak a hálás támogatottak. A trófea (eddigi) útjának még nincs vége: Manchesterbe szállították, hogy ott tavaly januárban, a Newcastle elleni bajnoki mérkőzés előtt 75 ezer szurkoló jelenlétében adja át a hazaiak világhírű szakvezetője a 2007-es győztesnek, a budapesti Corinthia Grand Hotel Royal igazgatójának, Adrian Ellisnek.

Ellis úr aztán hazahozta a díjat, hogy hotelje halljában állíthassa ki büszkén.
Most újabb győztese van a jótékonysági díjnak, a Starwood szállodalánc, amelynek európai, afrikai és közép-keleti hoteljei mintegy hatmillió forintot adtak össze a SOTE onkológiai osztálya működtetésére az előző évben. Ebből az apropóból újra maga Sir Alex adta át a díjat a győztes képviselőjének, Adrian Graynek, a budapesti Le Meridien igazgatójának, mégpedig a minap rendezett Manchester United–Wigan bajnoki mérkőzése előtt.



A díj aztán újra Budapestre „repült”, hogy a múlt szombat esti Burns-esten Puskás Ferencné is szimbolikusan átadja azt a győztesnek. Az idei árverésen aztán további milliók gyűltek össze, s a jótékonykodásból Öcsi bácsi özvegye is kivette a részét azzal, hogy a (skótok által igen kedvelt) londoni 6:3 felvételét tartalmazó, Grosics Gyula, Buzánszky Jenő és Szepesi György által aláírt DVD-t ajánlott fel az aukcióra, s egy nagylelkű vásároló 300 eurót, közel százezer forintot adott érte. De maga Sir Alex is elküldte az árverésre dedikált önéletrajzírását és egy általa aláírt MU-mezt.

Ez egyrészt azt jelenti, hogy a máris különleges sorsú trófea tovább vándorol, másrészt pedig azt, s ez a lényeg, hogy két futballnagyság, Puskás és Sir Alex neve révén újabb tízmilliókhoz juthatnak a rászoruló gyerekek.