Képes volt ez az ország 43 éven át beszélni arról, hogy ilyen meg olyan jó meccs volt, meg hogy milyen csodálatos gólokat lőttünk, anélkül, hogy valaki egyszer felvetette volna: „Kérem szépen, nem kellene végre megnézni azt a meccset?”

És itt nem arról van szó, hogy van egy érdekes sportesemény, amelyet a magyarországi televíziózás megszületése előtt játszottak, így aztán inkább rádiós élményeinkből rakjuk össze az emlékképeinket, hanem arról, hogy minden idők talán leghíresebb futballmeccsét éppen azok elől sikerült eltitkolni, akiket elvileg a legjobban kellett volna, hogy érdekeljen: a magyar szurkolók elől.

Továbbmegyek: hogyan létezik az, hogy évtizedek teltek el anélkül, hogy valamelyik edző egy soros szövetségi értekezleten, továbbképzésen, edzőbizottsági ülésen, TF-szimpóziumon felvetette volna:

„Elvtársak, nem kellene végre megnéznünk azt a meccset, amely a világsajtó szerint forradalmasította a labdarúgást?”

Létezik. Vagy a negédes nosztalgiázás ment, vagy a szemérmes szocialista maszatolás, hiszen a messzi múltba kellett száműzni a csapatot (amelynek mondjuk „normális” történelmi folyamatok mellett még 58-ban vagy 62-ben is világbajnoknak kellett volna lennie), szenvelegve Aranycsapatnak nevezni egy szakmai csúcsteljesítményt vagy fölényeskedve Futbóliának csúfolni a hazát és roppant hőseit ostoba focistáknak beállítani olyan kínosan buta filmekben, mint mondjuk az 1956-os Csodacsatár.

Nem, kérem, nem az a baj, hogy még mindig a 6:3 a téma, sokkal inkább az, hogy még mindig nem dolgoztuk fel ennek a sorsfordító meccsnek az üzenetét.

Hát ahhoz legalább meg kellett volna nézni, nem?

És ha a 6:3 üzenetéről beszélek, akkor itt és most, az NSO blogjában természetesen csakis a szakmai vonatkozást értem ez alatt, jóllehet volna mit elmondani az „Évszázad mérkőzésének” futballon túlmutató jelentőségéről is. Ezt a hálás témát azonban kihagyom (maradjon a hatvanadik évfordulóra is valami), és nézzük a 6:3-at, mint futballmeccset.

Barátságos mérkőzést nagyobb médiafelhajtás még nem kísért a futball történetében. A körülmények szerencsésen játszottak össze abban, hogy az egész világ nagy izgalommal várja a meccset. A magyarok 24 találkozó óta nem kaptak ki, megnyerték az olimpiát, az Európa-bajnokságot (azaz annak elődjét, a Gerö-Svehla-kupát), lesöpörtek minden komoly csapatot, amely az útjukba került. Az angolok eközben a feltalálók, a tanítómesterek büszke pozíciójából figyelték, hogy saját otthonukban immár kilencven éve képtelen legyőzni őket bármely, a kontinensről érkező trónkövetelő csapat.

És akkor jött a magyar–angol, amely a Sztálin halála után pár tized fokot enyhülő „nemzetközi helyzetben” azt is jelentette, két világrend csap majd össze, mert most már legalább a sportban létrejöhet egy angol–magyar mérkőzés. De maradjunk a focinál.

Ilyen előzmények után nem egyszerűen nyerni, de hatot lőni Angliának olyan válasz volt a kételyekre, amelyről valóságshow-s forgatókönyvírók csak álmodoznak. Kevesen tudják (hiszen mifelénk nagyon sokan nem látták ezt a meccset…), hogy az első félórában öt gólt lőttünk a Wembley-ben (az összesen így négygólos Hidegkuti Nándor egyik teljesen szabályos gólját nem adta meg a játékvezető 0–1-nél), amire soha sem volt és nem is lesz példa az angol futball történetében (persze, az idegenbeli 7–1-es vereségre sem, de most ezt is hagyjuk – bár jó lett volna megnézni azt az összecsapást is…).

És az angol csapat egészen jó erőkből állt. Ott volt a későbbi aranylabdás Stanley Matthews, a 105 válogatottságig jutó, Wolverhamptonban szobrot kapó Billy Wright (mi csak arra emlékszünk belőle, hogy Puskás cselénél kicsúszott a salakra), vagy éppen Alf Ramsey, aki 11-esből a harmadik angol gólt lőtte, de mégsem ezért marad fent a neve örökre. Hanem azért, mert tizenhárom évvel később, szövetségi kapitányként ő vezette a világbajnoki címig az 1953-ban és 54-ben a magyarok által porig alázott Angliát (a királynő őt is, mint Matthewst, lovaggá ütötte).

Tudniillik Anglia tanult a híres-nevezetes mérkőzésből. Arrafelé sok szakember megnézte a meccs felvételét (hja, a BBC élő egyenesben közvetítette a találkozót, mi több, meg is őrizte a felvételt, nem úgy, mint mi a két, Londonban járt magyar filmes anyagát), és most olyan mellékzöngékre ne figyeljünk oda, hogy maga Franz Beckenbauer nem egyszer nyilatkozta, miszerint gyerekkorában állandóan a 6:3-at nézték a tévében (az NSZK-ban!), mert az a meccs volt a futball netovábbja, maga a tökéletes játék.

Közben idehaza Kutas István már azon töprenkedett, hogy milyen jó volna a lóversenypályán futtatni a labdarúgókat, és egységes teljesítménykényszert vezetni be az ellustult sportágban. Ahelyett, hogy egy jó sörrel a kezében leült volna a filmgyárban megnézni a 6:3-at (ha a magyar verzió akkor megvolt még egyáltalán…), hogy meglássa, hogyan is kell űzni ezt a sportot. Nem, nálunk mindenki okoskodott, moszkvai és egyéb módszerekkel rontott rá a nem is oly rég még világszintű, példamutató magyar futballkultúrára, ahelyett, hogy a komplett sport- és politikai vezetés inkább a disszidens Puskás-őrnagynak könyörgött volna térden állva, hogy tessék szíves lenni hazajönni, mégsem lesz halálos ítélet, csak hadd lássák még a gyerekek közelről kicsit, hogy milyen egy futballhérosz, meg egy csapatkapitány is jól jönne a válogatottnak. Vagy, ha erre már semmiképpen sem voltak képesek, le kellett volna vetíteni néha az 57-ben sugározni kezdő magyar tévében is, hogy Kocsis Sándor hogyan szokott ollózva passzolni a mezőnyben, Bozsik körömpasszai miként gyorsítják fel a játékot, és hogyan lehet Budai szöktetését, mint taktikai elemet a tökélyre csiszolva alkalmazni a legváratlanabb pillanatokban. Ezt ugyanis tőlünk keletre és nyugatra is mindenki megtette. Komplett nemzeti képzési rendszerek épültek a 6:3 új futballjára (tudják, hátravont középcsatár, támadó fedezet, 4-2-4 – de honnan is tudnák, hiszen többségük aligha látta a meccset…) Puskás (aki nálunk csak a második legeredményesebb csatár volt ezen a délutánon, igaz a „kanadai táblázaton” most is első lett) például olyan két gólt lőtt ezen a meccsen, amelyhez csak Diego Maradona 1986-os angolok elleni duplája fogható: a kezezéses gól nálam szuperprodukció, hiszen bejött a kamu, éppúgy, mint Puskásnak a visszahúzós cselnél (persze, emez ráadásul még szabályos is volt), a nagy szóló pedig nagyjából azonos kategóriájú csoda azzal a méltatlanul keveset idézett szabadrúgás-variációval, amelyet az egymást négyéves koruk óta ismerő Bozsik és Puskás mutatott be a negyedik magyar gólnál. Öcsi két gólja között egyébként négy perc telt el, pontosan annyi, mint Maradona két gólja között a mexikói negyeddöntőben. Mindkettőjüknek ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy padlóra küldje az angolokat. Itt 105 ezer néző volt, ott 116 ezer… Ezek ám a nagy meccsek, nem a REAC–Fradi a ligakupában… (Puskás amúgy BL-döntőben is rúgott négy perc alatt kettőt, ott 135 ezer néző volt…)

Éppen csak belemelegednék, de a cikk máris elviselhetetlenül terjedelmes lett. Pedig csak azt akartam elmondani, hogy ha már ötvenöt év sokaknak kevés volt rá, még mindig érdemes megnézni azt a bizonyos mérkőzést. 1953-ban ugyebár csak rádión lehetett itthon követni az eseményeket, ami a maga nemében nagy élmény volt, de hallgatni és nézni egy nagy futballmérkőzést legalább akkora különbség, mint nézni vagy csinálni a…

Mint már mondtam, kint volt két magyar filmes a csapattal az angliai út elejétől a végéig, és elképzelhető, hogy jó felvételeket is készítettek, az viszont biztos, hogy ami bekerült végül Az Évszázad mérkőzése című, alig félórás dokumentumfilmbe, az egészen csapnivaló végeredmény. A futballtörténet legnagyobb meccse kapcsán sikerült egy csomó képet készíteni az Eiffel-toronyról, meg az Alpokon átkelő vonatról, de a gólok olyan kaotikusan vannak összevagdosva, ami vérlázító. A hatodik magyar találat előtt például a valóságban azt játszották a játékosaink, hogy „nem pattanhat le a labda”. A fölemelt labdát Kocsis és Bozsik is fejjel játssza meg pattanás nélkül, hogy aztán Puskás egy dekázás után beemelje a tizenhatoson belülre, ahol Hidegkuti még a földre esés előtt kapásból rúgja a hálóba… Ezt a fantasztikus gólt egészen egyszerűen nem láthatták a magyarok 43 évig. A hazai összefoglalókban valami tök más előzmény van bevágva a korabeli magyar filmnek köszönhetően, Szepesi által utólag alámondatva, érdektelen az egész.

Pedig egy világhírű meccsen született magyar gólról van szó! S hogy a gól valódi előzményeit honnan ismerem? Hát persze, hogy felvettem a tévéből 1996 karácsonyán a 6:3-at, hiszen akkor leadták. Némi fáziskéséssel… És akkor is csak azért, mert a briteknek bevillant: lehetne az egykori BBC-felvétel a kormány ajándéka a Honfoglalás millecentenáriumát ünneplő magyaroknak. Ha akkor nincs ez a gesztus és ez az ötlet a nagykövet részéről, talán még ma is ostobán tűrnénk, hogy nem is láttuk még azt a meccset, amelyre oly büszkék vagyunk. Sokan tűrik is. Három éve például lázadva leírtam a könyvemben, hogy miközben Angliában már többször kiadták a 6:3-at DVD-n, VHS-kazettán, nálunk még mindig nem, pedig elvileg nekünk érdekesebb a dolog… De annyi eszem nem volt, hogy változtassak a helyzeten. Ehhez Kollarik Tamás barátom kellett, aki tavaly ilyenkor a válogatott fehérvári edzéséről hazafelé jövet feltette a leglogikusabb, mégis csak neki eszébe jutó kérdést: miért nem adjuk ki Magyarországon is a 6:3-at DVD-n?

Tényleg… Miért is ne? Ha már 55 évig nem jutott eszébe senkinek, akkor legalább csináljuk meg mi, hiszen mégiscsak vicc ez a helyzet. Olyan, mintha áradoznánk József Attila költészetéről, fennakadt szemmel elmélkednénk a nyelvezete és a formai bravúrjai nagyszerűségén, miközben a verseit különösebben nem ismernénk, kötete pedig soha meg sem jelent volna… Dalok születtek a 6:3-ról, nagy csinnadrattával megünnepeltük a negyvenedik évfordulót a kongresszusi központban, aztán még játékfilm is készült a meccsről, anélkül, hogy bárki is tudta volna, valójában mi is történet abban a kilencven percben.

Ilyenek vagyunk. Illetve, akinek nem inge, ne vegye magára: mi Tamással kiadtuk a 6:3-at Magyarországon, mától bárki hazaviheti a meccset és levetítheti… Odateheti a korongot a József Attila kötet mellé. Köszönet mindenkinek, aki ezt lehetővé tette.

És ha már megnéztük a meccset, akkor el lehet kezdeni vitatkozni olyanokon, hogy a régi játékosok a maiakkal felvennék-e a versenyt, meg beférne-e Puskás a mai válogatottba… Tessék megnyugodni, Puskás ma is megrúgná a meccsenként egy gólját a Real Madridban, azzal pedig manapság is meg lehet élni, még abban a csapatban is. Legföljebb kicsit többet keresne, hazajárhatna a válogatotthoz javítani a 85 meccs/84 gólos átlagát, és ma már talán idehaza is adná a tévé, ha négy gólt rúgna egy BL-döntőn... Tényleg: azt a meccset tetszettek már látni?…

Rendezni végre közös dolgainkat

Ez a mi munkánk és nem is kevés…

Aztán, ha már tudjuk, mit is jelentett a világnak a múlt század mérkőzése, a legendás londoni 6:3, akkor talán majd méltóak leszünk arra, hogy készülni kezdjünk a 21. század nagy mérkőzéseire, amelyeket már a mai futballakadémistáknak kell majd megvívniuk…

Szöllősi György

Újra válogatott meccs volt, nézzük hát megint az oly beszédes és szigorúan minősítő számokat (már csak azért is, mert itthon doctor House és gyerekfürdetés volt műsoron, így csak félig-meddig láthattam a belfasti fellépést).

A legfontosabb adat, hogy sorrendben harmadszor nyert a válogatott, ami még akkor is igen nagy szó, ha legutóbb Madridban őszintén is vidáman kinevettek a spanyolok, amikor előadtam, hogy Albánia és Málta legyőzésével évek óta várt sikert könyveltünk el: kétszer egymás után győzött a nemzeti csapat. Szóval egészen pontosan öt esztendeje nem fordult elő, hogy egymást követő három mérkőzését megnyerje a magyar válogatott. Akkor Gellei Imre vezetésével Luxemburg (5–1), Lettország (3–1) és San Marino (5–0) volt az áldozat, hasonló kategóriájú csapatok, mint most: Albánia (2–0), Málta (1–0) és Észak-Írország (2–0). Ezúttal is két tétmeccs és egy barátságos összecsapás alkotta a sorozatot. Akkor a 13 rúgott gól adott okot büszkeségre, most az, hogy három mérkőzésen még gólt sem kapott a nemzeti csapat. Más kérdés, hogy Gellei Imre korszakára sokan kudarcként emlékeznek (pedig az utolsó selejtezőig versenyben volt csapata a csoportból való továbbjutásért, s egészen hasonlóan kezdett, mint Erwin Koeman válogatottja), míg az új holland kapitányt sokan máris megváltónak kiáltották ki.

Nem vitás, bőven van dicsérnivaló ezen a csapaton. Kezdjük rögtön azzal, hogy Erwin Koeman sokkal kevesebbet kísérletezik, mint legtöbb elődje. Nem avat minden meccsen két-három újoncot, és nincsenek nagy „találmányai”, hanem hamar belátta, hogy azt a kevés jó futballistát, akiket a magyar futball fel tud mutatni, igenis játszatni kell. Nem csinál presztízskérdést abból, hogy kulcsjátékosait Lothar Matthäustól vagy Gellei Imrétől örökölte. A pályán lévő válogatottságok száma mindig fontos mérőszám az adott csapat erejét illetően. Ezért örömteli, hogy végre újra vannak negyven-ötvenszeres válogatottjaink, és Koeman nem a négy-ötszörös válogatottak nálunk különösen népes táborát erősíti újabb kísérletekkel. Gera Zoltán 57-szer, Juhász Roland 42-szer, Bodnár László és Huszti Szabolcs 38-szor volt válogatott, s mindannyiuknak van még jó néhány éve a futballpályán. Ennek (és persze Koeman személyiségének) is része van abban, hogy kívülről nézve is egységes és jó szellemű csapat a magyar válogatott, olyan, amely már ebben a selejtezősorozatban teljesítőképessége csúcsára juthat. Mondom ezt akkor, ha továbbra is állítom, hogy a csapat a tétmeccseken legfeljebb korábbi önmagához képest mutatott kicsit többet, de nagyságrendileg nem javult: bravúrszámba menő eredményt még nem ért el, és továbbra is roppant nehéz elképzelni, hogy a csoport esélyesei, a Portugália, Svédország, Dánia hármas tagjai közül kettőt legalább összesítésben megver. Erre lenne ugyanis szükség minimálisan a továbbjutáshoz, s eddig csak egy hazai döntetlenre futotta Dánia ellen, Stockholmban nem szerzett pontot a csapat, míg Portugália a tapasztalatok alapján a mieink legnehezebb ellenfele lesz, hiába gyengélkedik most látszólag az együttes.

A Koeman-csapat életében továbbra is kulcskérdés lesz, hogy ki rúg gólt, s egyáltalán ki szerepel hosszú távon csatárként a csapatban. Láttunk már olyan megoldást a holland kapitánytól, hogy egyáltalán nem küldött csatárt a pályára, ráadásul hazai meccsen (Dánia ellen), nem is lőtt gólt a csapatunk. Kénytelen-kelletlen kezdőjátékos lett aztán Torghelle Sándorból, aki sokunk sokféle ellenérzése ellenére tegnap megint bizonyította, hogy igenis képes olykor gólt lőni a válogatottban. A német másodosztályban szereplő csatár rajongótábora a németeknek a semmiből lőtt 2004-es duplája mellett éppen arra a tényre épül, hogy ő bizony tényleg gólt lő néha olyankor is, amikor erre senki más nem tűnik képesnek. A válogatottban harminc meccsen lőtt tíz gólja ennek ellenére nem megnyugtató statisztika, hiszen a többnyire nem kimondottan csatár poszton szereplő Gera Zoltán is hasonló arányra képes (57 meccs/17 gól), miközben jó néhány gólpasszt is ad. Torghelle gólképessége tehát nem egy világbajnokságra kijutó csapat első számú csatárának statisztikájára emlékeztet, de a nagyobb baj az, hogy mögötte a legkevésbé sem sorakoznak a nemzetközi mezőnyben hozzá hasonlóan gólerős támadók. Sokunk bizodalma nyugszik persze a válogatottban még szűz Szalai Ádámban, aki most először végre kerettag volt, de továbbra is kérdés maradt, hogy a magyar és német ifjúsági bajnokság, az U21-es válogatottak mezőnye és a spanyol harmadosztály után a válogatottban is képes lesz-e ontani a gólokat a 21 éves csatár.

Mindazonáltal elismerés és taps illeti most a magyar válogatottat (az északírek elleni százszázalékos mérleg megtartása is fontos statisztikai tény), mert régóta nem látott magabiztossággal nyert megint, szép gólokat rúgva, és megengedve egyre több szurkolójának, hogy a mind lelkesebb focibarátok egész télen továbbjutásról, negyedik és ötödik győzelemről, portugálverésről és hasonló gyönyörűségekről álmodozhassanak…

Szöllősi György

A magam részéről úgy vagyok vele, hogy soha sem fogok megérteni és tolerálni jószerével semmifajta erőszakot, főként az olyanfélét, ami a hatalom részéről nyilvánul meg és túlerőt érvényesít. Külön ellenszenves persze, ha magyarokat vernek nemzeti hovatartozásuk miatt. De nem tartozom azok közé sem – bár meg tudom érteni őket –, akik úgy vélik, hogy erkölcsi kötelességük Dunaszerdahelyre menni, hogy szlovák rendőrökkel veressék meg magukat. Egyszersmind jól emlékszem arra, hogy a Fradi-szurkolók hajdani pozsonyi megveretése volt az első élményem, amely arról szólt, hogy a kommunizmus után is létezhet rendőri erőszak. A hajdani naivitás az azóta idehaza történtek után természetesen már a múlté...

Ezen gondolatok előre bocsátása után azt kell elmondanom, hogy újabb spanyol pillanatokat készültem megosztani Önökkel, az élet azonban közbeszólt, és felvidéki keserű pillanatok következnek. Nem mintha azt gondolnám, hogy mindez főként a fociról szól, de az apropó kétségtelenül a futball.

Magyarországon élő angol barátom kisebb társasággal érkezett a meccsre, amely pikáns csatát ígért a "magyar csapatként" számon tartott, helyi és magyarországi magyarokkal felálló Dunaszerdahely és a nagy fővárosi klub, a Slovan között – a pályán. Persze, naiv, aki azt gondolta, hogy a meccsre érkezőket első sorban a sportélmény érdekelte, mert a balhé kétségtelenül benne volt a levegőben.

Az ilyesmire fogékony újságírónak kötelessége ott lenni a helyszínen, és persze az ilyesmire fogékony szurkoló is hasonlóan vélekedik.

Nos, miután az NSO eddig nem sok képet közölt a szlovák rendőri beavatkozásról, én pedig kaptam egy fotósorozatot, illendő közzétennem ezeket a felvételeket. Meg azt a véleményt is, amelyet az angol ajkú újságírócsapattól hallottam, s amely, lévén tárgyilagos, elfogulatlan szemtanúktól származik, mértékadó lehet. Nos, angol barátom szerint a magyar drukkerek nem dobáltak semmiféle köveket a rendőrökre, azok támadása ki nem provokált roham volt, "brutális, igazságtalan fellépés, amely megrázó és rossz élmény marad minden jóérzésű embernek, aki a szemtanúja volt".

Ezek után jöjjenek Francis Keating ausztrál fotós képei, külön kommentár nélkül. Az mindenesetre kiderül belőlük, hogy voltak súlyos sérültek, hogy a szlovák rendőrök viselnek azonosító számot a sisakjukon (igaz, hátul, mert elöl a sajátos szlovák címer helye van), hogy nem azok utaztak innen Dunaszerdahelyre, akik ésszerű kompromisszumnak tartják a trianoni békeszerződést, s hogy a sok fradista között svédek is lehettek a magyar táborban...

A dolog ott kezdődik, hogy itt a metrómegállót nem "Stadionoknak" hívják, hanem Santiago Bernabéunak. Eközben minálunk a BKV évek (2002) óta képtelen a volt Népstadion névadójáról, Puskás Ferencről elnevezni a metró, troli-, villamos- és buszmegállókat mindenféle nevetséges indokra hivatkozva, hiába szorgalmazza a névcserét az MLSZ, a Nemzeti Sport és megannyi szurkoló.

Illetve volt névcsere: Népstadionról Stadionokra...

De hagyjuk is, most Madridban vagyunk. Itt az a megálló neve: Santiago Bernabéu. Még a stadion szót is kihagyták belőle, mert a lényeg az, hogy tisztelegjenek a Real Madridot naggyá tevő legendás elnök személye előtt, akiről az arénát is elnevezték.

Azt az arénát, amellyel kapcsolatban egy, a stadiont ábrázoló képeslap hátuljára Puskás Ferenc csak annyit írt 1958-ban valamelyik pesti barátnak, hogy "Üdvözlet az új műhelyből..."

Nos, valóban boldog lehet az, akinek megadatott, hogy ez az aréna a munkahelye, s ez a tétel immár jó fél évszázada töretlenül igaz. Az évtizedek során többször átalakított, bővített, modernizált stadion legjellegzetesebb, legérdekesebb helyeit egyébként az öltözőtől az elnöki páholyon át a sajtótájékoztató-teremig bárki bejárhatja a hétköznapokon, amikor nincs itt meccs, hiszen a nagy kultikus stadionokhoz hasonlóan a turistáknak itt is szerveznek úgynevezett stadiontúrát, amikor is egy szűk óra alatt bejárhatják az éppen üresen ásítozó létesítményt.

Erre, a nagyközönség számára is elérhető körútra invitálom most azokat, akik még nem látták ezt az élő múzeumot, s néhány fotó erejéig szívesen vesznek egy szerény ízelítőt. 

A "szentély" kívülről. Mondhatni, semmi különös...

És belülről, üresen...

Meg amikor tele van... Előtérben Gulyás Alajos, egy magyar szurkoló
Puskás-pólóban

Alulnézetben az üres lelátók

A szögletet rúgó játékos perspektívája

Amikor a háló is pihenhet, avagy szabadságon a kapu...

A stadion maga egy múzeum. Kezdetnek a szerénytelen (de tényszerű) angol
felirat: A huszadik század legjobb klubja...

Ezt már csak spanyolul írták ki, mert még szerénytelenebb: A történelem
legjobb klubja...

A kiemelt játékos nem más, mint Santiago Bernabéu Real-játékos korában

Egy fotó: az 1960-as BEK-győzelem ünneplése Bernabéuval és Puskással

Az első Világkupa, amelyet többek között Puskás két góljával és két
gólpaszával hódított el a Real. Ebben az UEFA-címeres mezben játszottak a
Real Madrid játékosai, mint Európa képviselői, a BEK győztesei

Aztán jött a többi Világkupa-győzelem is... 

Ja, majdnem elfelejtettem: ez itt e beléptetőrendszer. Itt szükség volt
rá, nálunk - bár az állam megvette már majdnem tíz éve - még mindig nem
szerelték fel, raktárakban ment tönkre... A Bernabéuban az ujjlenyomatot
ismeri fel a gép, és aki "tiszta", bemehet

A turistagyerekek boldogan fényképeszkednek a kispadon

Íme a játékoskijáró, amelyen kisétálni a rendszerint zsúfolásig telt
stadionba hátborzongató élmény lehet 

Íme az Aranylabdák, amelyeket a klub játékosai nyertek. Én kilencnek
számoltam, csakúgy, mint a BEK illetve BL-serlegeket... 

Aki a France Football Aranylabda-szavazásán második lett, az a spanyolok
szerint "ezüstlabdás" (sőt nem csak szerintük, mert egy időben kiadták ezeket
a díjakat is), így aztán a listán ott szerepel Puskás Ferenc neve is, aki
1960-ban különös körülmények között lett második a voksoláson (a France
Football magyar tudósítójánál például csodamód nem fért fel az ötös
listára...) 

Egy hirdetés a közelmúltból: pár száz euróért elutazhat Torinóba a Juve
elleni BL-meccsre (aki elment, szomorkodhatott, mert kikapott a Real)

A Real nemzetközi klub. Néhány nemzeti zászló egy-két nagy egyéniséggel,
köztük a magyar Puskással...

És a részletes felsorolás. Gondolták volna, hogy ennyi magyar fordult
meg a Realban? Ők jobban számon tartják, mint mi. Érdekes, hogy Puskás egyik
nagy elődje a Honvédban is Nemes volt. Nemes (Nehadoma) József. A mieink
fölött a hollandok Van Nistelrooy-jal, alattunk az angolok Beckhammel...

Minden igazolt játékosról egy kis portré. Köztük persze Öcsi bácsiról 

Egy szoborcsoport, amely azt a pillanatot ábrázolja, amikor Alfredo Di
Stéfano, a jelenlegi tiszteletbeli elnök aláírta a szerződését Bernabéu
irodájában. A háttérben a kinagyított szerződés 

A BEK és BL-serlegek. A háttérben többek között Puskás fotója 

Ez a díszpáholy, azon belül is a sötét széksor az elnöké és az elnök
embereié. Itt ül majd például a jövő héten Orbán Viktor és dr. Mezey György,
akik Ramón Calderón elnök meghívására nézik majd meg a helyszínen a
Real-Juventus BL-meccset

Egy tabló, amely Puskás Ferencnek, a huszadik század gólkirályának
dicsőségét hirdeti a Real Madrid stadionjában 

 Ezt az UEFA-kupát (amelynek a talapzata látszik csak a képen) nyerte a
Real 1985-ben, a döntőben két meccsen a Videotont legyőzve

Egy vitrin, amely azt mutatja be, hogy a Real bejárta a világot, és más
kontinensekről milyen emlékekkel, trófeákkal tért haza. A két jelképes utazó
nagykövet a két szélen életnagyságban: Puskás és Zidane