2008. október
A harmadosztályban szerepel, de a Real Madrid név szinte minden előnyét élvezi a nagy klub B-csapata, a Real Madrid Castilla, amelynek szereplését egyre nagyobb érdeklődéssel figyelik a magyar drukkerek is.
Naná, hiszen nálunk nagy sikernek számít, hogy van olyan csatárunk, aki folyamatosan kezdő, folyamatosan eredményes és nyugati profiklubban szerepel, még akkor is, ha ez egyelőre a spanyol harmadosztályt jelenti. Szalai Ádám, az U21-ből éppen most "kiöregedett" középcsatár ugyanis itt szerepel, s bár ha jól látom, ma 0-0-t játszott a csapat idegenben, egy hete, amikor kint jártam Ádámék meccsén, 4-0 győzött a Castilla, s a második gólt a magyar támadó szerezte.
A fiatal realosok feladata, hogy visszajussanak a másodosztályba, ahonnan pár éve kipottyant a csapat, s ahova azóta is képtelen visszaverekedni magát, ami a klub hagyományai miatt ciki, ám a feljutás cseppet sem könnyű feladat, ha azt nézzük, hogy négy csoport négy-négy csapata játszik egyenes kieséses rájátszást a feljutó helyekért.
Szalaiék még mai döntetlenjükkel is elsők, de három csapat lohol a nyomukban, s nagyon oda kell figyelniük, ha nem akarnak megint lecsúszni a play-off-ról, ahogyan tavaly, egyetlen hellyel. Ismét amondó vagyok, hogy helyettem beszéljenek inkább a képek, de annyit előrebocsátok, hogy akivel csak beszéltem, elmondta, hogy Szalait képesnek tartja az első osztályban futballozni, ha nem is rögtön a Real Madridban, mert abba a csapatba, Van Nistelrooy és társai közé bejutni szinte lehetetlen...
A parkolóból a bejárathoz vezet az út, itt kell átvenni a
tiszteletjegyeket
Merre van a Castilla otthona a bázison belül?
Erre, itt a bejárat a játékosoknak
Itt meg a nézőknek
A nagy Alfredo szobra, mellette Tóth-Zele József, a az Atlético Madrid
korábbi játékosa, a Real Madrid korábbi ifjúsági edzője
A szobrot erről a fotóról mintázták: rajta Alfredo gólöröme a Vasas
elleni BEK-elődöntőn...
Harmadosztály ide vagy oda, a tévés kocsik felsorakoztak a meccs előtt
A horizonton épül az új kollégium a bentlakóknak. Pont, mint Felcsúton...
Hurrá, Szalai a kezdőben kapott helyet...
Itt még a chips márkája is Real Madrid
Ennyi fotós olykor egy NB I-es meccsen sincs
Az első számú csatár, az egyedüli ék: Szalai Ádám (11)
Állandó őrizetben...
Nézzük csak, kik vannak itt... Ott hátul a jobb
szélen, az bizony a
nagy, Puskás-féle Real legendás védője, Santamaría
Aztán Ramón Calderón elnök is megnézte a meccset
(elöl, jobbra)...
És később Pepe és Marcelo, a nagycsapat
szupersztárjai is megjelentek a
lelátón (a hátsó sorban nézzék a két légióst, középtájt), meg is őrültek a
kissrácok, integettek, kiabáltak, és rohantak autogramot kérni a menők felé
De aztán mindenki arra figyelt, hogy Szalai lő...
És már lehet is őt ünnepelni...
A fölényes győzelem után Ádám is osztogathatta az
autogramokat a
parkolóban. Itt éppen egy 11-es mezt dedikál. (Amint elmesélte, a posztja
alapján a 9-es szám "járna" neki - ez volt egykor Di Stéfanóé
amúgy... -, de
az ő kedvence a 11-es, így ezt kérte, amikor Stuttgartból Madridba
érkezett, és meg is kapta. Még esetleg az érdekelne, mi lesz, ha egyszer a
10-est lesz "kénytelen" felvenni valamilyen oknál fogva. Azt a
bizonyos Real-
10-est...)
Szalai Ádám a meccs után, Real-melegítőben. Ezúttal
a barátnője és az
öccse szurkolt neki a helyszínen szerettei közül
. Ádám az újabb fölényes győzelem, no és az újabb
gól (ez volt neki a
hetedik a bajnokságban, amivel holtversenyben első a góllövőlistán) után
egymás után adta a telefoninterjúkat a magyar sajtóorgánumoknak
És a slusszpoén: Szalai Ádám Puskás-pólóban.
Kívánjuk, hogy - ha nem is
feltétlenül több százszor, mint Öcsi bácsinak, de legalább néhányszor - neki
is megadasson a góllövés a Real Madridban...
(Folyt. köv.)
Hiába családi a nyaralás, s hiába húzódik a foci miatt nyár óta, azért természetesen sikerült egy kis futballt csempészni a spanyol napokba.
Elsőként hadd adjak némi ízelítőt a Real Madrid edzőbázisán látottakból. Tudni kell, hogy korábban a stadion mögött volt néhány tréningpályája a királyi klubnak, de a területet az előző elnök, az építkezési vállalkozó Florentino Pérez horribilis pénzért eladta (ma már négy felhőkarcoló áll a pályák helyén, ebből körülbelül másfél a volt elnöké), s a tágasabb területre és nagyobb nyugalomra vágyó futballistáknak hatalmas területet vásárolt a klub Madrid új negyedében a vásárváros és a repülőtér mellett.
Mára tíz pálya készült el itt, plusz az Alfredo Di Stéfano Stadion, amely a Real Madrid Castilla otthona végtelen számú öltözővel, edzőteremmel, irodával és orvosi szobával. Az első csapat szintén itt készül és él a hétköznapokon, noha a nagyok menedzsmentje a realmadrid.com szerkesztőségével együtt továbbra is a Bernabéu Stadionban székel.
A Real által megvásárolt terület húsz százalékát építették be eddig, de már áll a kollégiumépület váza és az építkezésnek még sokáig nem lesz vége. Külön kis város a Real edzőközpontja, amelynek egyik központi terét Puskás Ferencről tervezi elnevezni Ramón Calderón elnök, aki ugyanide mellszobrot is ígért a klub legendás csatárának.
A következő napokban visszatérünk még ide a klub magyar „alkalmazottja”, Szalai Ádám jóvoltából, de addig is, kérem, nézzék a képeket, amelyet a legtöbben még aligha láthattak. Az utánpótlásrészleg egyik vezetője, a korábbi kitűnő játékos, Ricardo Gallego és Tóth-Zele József, a Real korábbi ifiedzője kísértek körbe a létesítményben. Kivételesen a fotózásra is engedélyt kaptam.
Egy belső, műfüves gyakorlópálya az ifistáknak: fallabda lábbal
edzésszerelést a nagyobb kluboknál. Ma már alig vannak ilyenek. Kis ablak a Realnál sincs, de a szisztéma hasonló, csak a méretek mások: itt
kapják meg a felszerelést a különféle utánpótláscsapatok játékosai
Ez nem Réka-szekrénysor, hanem a játékosok saját kis szekrényei
Egy ificsapat öltözője…
...és zuhanyzója
Falra kifüggesztett szabályzat a büntetésekről („Sanción”):
„késés az edzésről – az első öt perc 5 euró, aztán percenként 5 euró”, és
így tovább… (Természetesen még mindig az ifiknél, és nem a profiknál
vagyunk.)
Itt a virágok is a klubszínekhez alkalmazkodnak...
Itt kell lemosni a cipőket az öltözőbe lépés előtt. Nem ördöngösség, a
futballpályák velejárója világszerte, nálunk mégis sokhelyütt hiányzik. A
takarító nénik és az anyukák hányszor, de hányszor szentségelnek a cipőkről
az öltözőben levert, vagy éppen hazáig cipelt sár miatt…
Itt még a csatornafedélen is ez a felirat: Real Madrid C. F.
Itt kapnak ebédet a jövő futballistái
Akármerre mész, itt minden a futballról és a Real
Madrid fényűzéséről
szól
Hopp, ez már az első csapat háza tája… A fiúk Torinóba utaztak
BL-meccsre, de a közeli reptérre indulás előtt itt találkozott az együttes, s a
legtöbben itt szokták hagyni a kocsit. Könnyű kitalálni, melyik márka
szponzorálja a klubot.
A felirat: Real Madrid – első csapat. Az ajtó előtt a szigorú őr senkit
sem enged a sztárok közelébe. Elképesztő a szervezettség és a rend, itt
tényleg nincsenek kivételek. Spanyolország lévén csodálkozhatnánk ezen,
de azt mondják, a Real Madrid klubkultúrájához, amelyet még a legendás
Santiago Bernabéu elnök honosított meg, hozzátartozik a precízség és a
könyörtelen szigor. Tanúsíthatom, így van. Ezúttal a csapat itthon sem volt,
de mivel egy-két lábadozó sérült kezelésen vagy erőnléti edzésen vett részt,
vigyáznunk kellett, nehogy megzavarjuk őket.
Balra az első csapat edzőtermei az üvegen túl, amelyen a nagyok által
használt pályák tükörképe látszik
Edzőterem belülről: az ifiké és a felnőtteké
külön-külön is több száz
négyzetméter
Itt zajlanak a taktikai értekezletek
A csapatok heti programja. Benne az első csapaté:
hétfő, kedd Bajnokok
Ligája, Torino...
A napernyők alatt hűsölhetnek edzés után Pepéék, a profik
kávézójának
terasza
A két pálya (egy füves, egy műfüves) körül lelátó épült, itt
készülnek szigorúan elzártan Bernd Schuster tanítványai. Van még egy
harmadik pálya is, amely csak az övék, illetve külön edzőpályák a kapusoknak
A számtalan jármű, gép, kocsi közül egy, amelyik a Real-edzőbázison
„dolgozik”
Szöllősi György
A magyar futball piros betűs ünnepe volt a szombati nap: tétmérkőzésen nyert a magyar válogatott.
Talán több is ez, mint piros betűs ünnep, hiszen amíg mondjuk munkaszüneti (hétköz)napból van vagy hét a naptárban évente, addig a magyar válogatott az utóbbi időben átlagosan egy vagy két tétmérkőzésen győz háromszázhatvanöt nap alatt. Hazai pályán évente egy győzelmet lehet kalkulálni a statisztikák alapján, vagyis a karácsony várható boldogsága mellett a magyar futballdrukkerek legszebb napja az idén október 11. volt.
Öt esztendőre tekintettem vissza, és megállapítottam (mert, mint már oly sokszor hangsúlyoztam, a számok a futballban nem hazudnak) igen sok tanulságos tényt.
Először is azt, hogy valóban egy évet (szinte napra pontosan) kellett várni arra, hogy a magyar csapat megint tétmeccset nyerjen azóta, hogy tavaly október 13-án idehaza legyőztük Máltát 2–0-ra. Az azt megelőző négy évben további hét tétmérkőzésen sikerült a győzelem Várhidi Péter, Bozsik Péter vagy Lothar Matthäus csapatainak: további két alkalommal legyőztük Máltát, kétszer Izlandot, kétszer Bosznia-Hercegovinát és egyszer Moldovát. Ennyi. Majdnem két egész győzelem az átlag évente, de ha a hazai mérkőzéseket nézzük, megint csak az egy év–egy győzelem átlag jön ki. Olyan csapat, amelyet oda-vissza sikerült legyőzni, csakis Málta, Izland, és Bosznia-Hercegovina volt, de itt is hozzá kell tenni, hogy Máltát csak Matthäus idejében, mert Bozsik Péterrel kikaptunk egyszer La Vallettán. Moldovától kint kaptunk egy hármast, s ha legutóbb sikerült is kétszer legyűrnünk Izlandot, a korábbi években háromszor is kikaptunk a kis sziget csapatától. Most Albánia lehet az, ami a legutóbbi selejtezők idején Bosznia-Hercegovina volt, rosszabb esetben Moldovához hasonlíthatjuk az albánokat, és Tiranában majd jól elintéznek bennünket.
Mint már említettem, húsz éve nem nyertünk Eb- vagy vb-selejtezőn olyan csapat ellen, amely azután továbbjutott a csoportból, leszámítva az egyetlen, Lettország elleni győzelmet 2003-ban.
Így a mostani, Albánia elleni siker egyelőre tökéletesen illeszkedik a megszokott menetrendbe: ilyenkor ősszel mindig nyerünk egy meccset idehaza a csoport valamelyik gyengébb tagja ellen, de valódi esélyünk a továbbjutásra már ilyenkor sem szokott lenni. Nincsen most sem, hiszen a csoport két favoritja, Portugália és Svédország ellen aligha szerzünk majd pontot, győzelmet pedig szinte előre borítékolhatóan nem. A dánok továbbjutása sem kizárható, az azonban igen, hogy az itthoni, bravúrnak mondható, de értéktelen 0–0 után odakint legyőzzük őket. Egyelőre hozzuk a megszokott papírformát, még akkor is, ha maga a játék bíztató, ha a szövetségi kapitány hallatlanul szimpatikus, s ha jó esély is van arra, hogy szerdán megverjük Máltát.
Ha így adódik, akkor bő ötéves rekord dől majd meg, 2003-ban fordult ugyanis elő először és utoljára a dupla selejtezők rendszerének bevezetése óta, hogy négy nap alatt mindkét tétmeccsét megnyerje a magyar csapat. Akkor Gellei Imrével Lettország, majd San Marino legyőzése sikerült szombat-szerda ritmusban, összesen 8–1-es gólkülönbséggel, úgy, hogy minden sárga lapos tudatosan a San Marino elleni meccs kihagyásával töltötte le az eltiltását. Most a két sárgás Gera Zoltánt nélkülöznünk kellett Albánia ellen, ott lehet majd viszont Máltán a csapatban.
Különleges nap volt a szombati abból a szempontból is, hogy ezúttal a magyar válogatott szövetségi kapitánya pontosan úgy látta a pályán történteket, ahogyan azok lezajlottak. Erwin Koeman azért is annyira szimpatikus, mert nem handabandázik, nem magyarázkodik, nem vádaskodik és nem sopánkodik, hanem elmondja, hogy mit miért csinált, és hogyan sikerült, amit eltervezett.
Szombaton, Albánia ellen például jobb volt az ellenfél az első félidőben. Aztán nagy szerencsénk volt, amikor a vendégek kétszer is a felső lécet találták el messziről, úgy, hogy a kapusunk már verve volt, de ezzel együtt megérdemeltük a győzelmet.
A meccs utáni sajtótájékoztatón Koeman halkan és jókedvűen elmondta azt is, hogy Torghelle Sándor nem Zlatan Ibrahimovic-szintű futballista, hanem egy csatár a Bundesliga második vonalából, de a tőle elvárható maximumot mindig nyújtja, ezúttal különösen is így volt. Külön öröm, hogy az idei első gólját éppen a válogatottban szerezte meg Sanyi, tette hozzá kacagva a magyar kapitány, átérezve annak komikumát, hogy a nemzeti csapat egyetlen csatára egy olyan futballista, aki eddig minden klubjában több sárga lapot kapott, mint ahány gólt lőtt, és aki valóságos csodaként jószerével évek óta több gólt szerez válogatott-, mint klubszinten. De azt is elmondta a kapitány, hogy Juhász Roland kiemelkedően teljesített, és szerinte európai elitklubokban is megállná a helyét az Anderlecht belső védője. Minden szavával egyet lehet érteni. Koeman végül elmondta, hogy ő bizony reálisan nézi a meccseket, és ahogyan a vereségek után nem omlik össze, úgy most az se várja tőle senki, hogy örömtáncot lejtsen. Nem várjuk, viszont a kapitánnyal együtt boldog meglepetéssel csodálkoztunk rá, hogy milyen sokan szurkoltak szombaton a magyar válogatottnak a Puskás Ferenc Stadionban. Ez a – nem is tudom, honnan előkerült – lelkes és hálás közönség igazán megérdemelné, hogy a holland kapitány magyar válogatottja végre felborítsa a sokéves papírformát, és évente ne csak egy-két tétmeccset nyerjen, és ne csak Albánia vagy Málta ellen. Mert soha sem szabad elfelednünk, hogy ebben az országban volt egyszer egy olyan válogatott, amely hat év (!) alatt egyetlen tétmérkőzést veszített el csupán (miközben olimpiát és Európa-bajnokságot nyert): a világbajnoki döntőt… Az a csapat amúgy tizenkettőt rúgott az albánoknak…
Szöllősi György
A kolozsvári CFR első BL-meccsén járva megörökítettem néhány jellemző
pillanatot. Nézzenek körül velem.
(Pillanatkép a CFR ajándékboltjában (1))
(Pillanatkép a CFR ajándékboltjában(2))
(Chelsea-drukkerek Kolozsvár külvárosában)
(Chelsea-szurkolók Kolozsvár belvárosában. A hazaiak (és a
sörcsap-üzemeltetők) több angolra számítottak, mint amennyi végül
Kolozsvárra merészkedett. A brit média riogatása következtében alig ötszáz
Chelsea-drukker szánta rá magát az utazásra)
(Szuper, új stadion, szotyolaárus néni, Dacia: UEFA Champions League,
Cluj, 2008)
( A hazai szurkolók szellemes szóvicce és óriásdrapériája az argentin Juan
Cúlio római duplájára utalva)
(Ez a kép még az edzés után készült: Didier Drogba még makkegészségesen)
(Ellenfelek (egy Chelsea- és egy CFR-játékos), de jó ismerősök. Legalábbis
egymásnak, mert én sajnos nem ismerem őket (húha...) )
(Még több mint huszonnégy óra van hátra a kezdőrúgásig...)
(Itt lakott a Chelsea Kolozsvárott. A város egyetlen ötcsillagos hotelje,
az Opera Plaza, amelyet hermetikusan lezártak a rajongók és a sajtó elől,
amíg az angol sztárok ott tartózkodtak. Annyit sikerült megtudnunk, hogy az
évszázados futballszabály (a vezetők, stábtagok egyágyas, a futballisták
kétágyas szobákban laknak) a Chelsea-nél már nem létezik, itt minden
játékosnak saját szobája van)
(Az a bizonyos új kivetítő, amely egymagában egymillió euróba (250 millió
forintba) került, annyiba, mint egy szerényebb NB I-es csapat éves
költségvetése)
(A vasút, a CFR (KVSC) szimbóluma a stadion sajtó- és játékosbejáratánál)
(Sem kedden, a jól sikerült edzés, sem szerdán, a rosszul sikerült meccs
után nem lehetett különösebb érzelmeket felfedezni a Gépész utcai stadionból
távozó Frank Lampard arcán)
(Madarász Lóránt, a közel félezer fős magyar szurkolói csoport, a KVSC
Galeri vezetője, aki egyben operettszínész. Itt a meccs előtti előkészületek
miatt hullafáradtan, két órával a kezdés előtt)
(Szotyolát, tökmagot tessék! Anélkül a Chelsea sem az igazi)
(Ide tessenek parkolni, ha UEFA-partnereknek érzik magukat... Az Európai
Unió és a Román Köztársaság őrködik autójuk felett...)
(A tulajdonos, Pászkány Árpád autója cégei főhadiszállásának parkolójában. Persze, csak az egyik autója, hiszen éppen a gépkocsibiznisz az egyik
üzletág, amely milliárdossá tette a 37 éves magyar fiatalembert)
(Már huszonnégy óra sincs a kezdőrúgásig...)
(Ez pedig már a csapatok és a média számára fenntartott belső parkoló.
Néha azt hallani a szomszédból: kukurikúúúú!)
(Ezeket a zászlókat pakolták ki két napon át a magyar szurkolók.
Húszezernyi ülőhelyre került fehér vagy bordó zászlócska. Ezekkel szurkolták
ki a kolozsváriak (és a cluj-iak) a bravúros döntetlent a Chelsea ellen. Két
meccs, négy pont az eddigi mérlegük, innen folytatják a Bordeaux ellen...)
Úgy illett, hogy a meccs délelőttjén tisztelgő látogatást tegyünk a Házsongárdi temetőben. Mehettünk volna Dsida Jenő vagy Apáczai Csere János síremlékéhez is, de szakbarbárok lévén, eléggé el nem ítélhető módon természetesen csakis a nagyszerű Kovács István sírját kerestük. A helyzet ahhoz volt hasonló, amikor négy éve Kormanik Zsolt kollégámmal Orth György sírját nyomoztuk Portóban: megint akadt olyan temetői alkalmazott, aki tudta, hogy ki volt a keresett személy.
A felületes kívülálló számára olybá tűnhetett a dolog, hogy a szerdai nappal új színfolt bukkant fel Európa futballtérképén: a kolozsvári CFR. Tény, hogy a történelem során először játszottak itt BL-meccset, de tény az is, hogy az ittenieknek már száz éve sem kellett magyarázni, mi is a futball. Románia legrégebbi sportegyesülete ugyanis a KVSC, amelynek jogutódja most a BL-ben vitézkedik. 1944-ben olyan csapat volt itt (a szintén jogelőd KAC), amely a 3. helyen végzett az akkori magyar bajnokságban. Márpedig az akkori magyar bajnokságban (kérem, ne tessenek nevetni, mert ez az igazság), nagyjából annyi világklasszis futballozott, mint ma a Premier League-ben.
De miért is mentünk a temetőbe? Azért, hogy fejet hajtsunk minden idők egyik legsikeresebb futballszakembere, a világszerte Stefan Kovácsként ismert Kovács Pista bácsi emléke előtt. A temesvári illetőségű, de élete jelentős részében Kolozsváron élő világpolgár például kétszer nyert BEK-et (a BL elődjét) edzőként, ilyen minőségében az aktív edzők közül nem sokan vehetik fel vele a versenyt. Pista bácsinak két egymást követő évben sikerült a bravúr, mindkétszer a Johan Cruyff fémjelezte Ajaxot vezette sikerre, ráadásul 1972-ben és 73-ban a holland bajnoki címet és 1973-ban az akkor első ízben kiírt európai Szuperkupát is begyűjtötte (a hazai meccsen 6–0 a Milan ellen, nem érdekes…), továbbá az első évben a Holland Kupát és a Világkupát is besöpörte csapatával. Hét trófea két év alatt, abból négy nemzetközi… (Egyes források szerint Kovács kétszeres Szuperkupa-győztes az Ajaxszal, sőt a francia szövetség honlapja szerint háromszoros BEK-győztes, viszont már francia szövetségi kapitányként dolgozott, amikor az első Szuperkupa-döntőt rendezte az UEFA, ami azt jelenti, hogy akkor már vagy nem Kovács volt az edző, vagy párhuzamosan volt az Ajaxnál és a francia válogatottnál – mint később Verebes József Győrben és az MLSZ-nél…) A 73-as, Juventus elleni BEK-győzelem olyannyira biztos, hogy íme egy nyolcperces összefoglaló, amelyben Kovácsot egyszer a kispadon láthatjuk pipázni, a filmecske végén pedig a már Juve-mezben lévő játékosai emelik őt a magasba Cruyff vezényletével, ő maga pedig az Európa-kupát.
Nos, Kovács István edzői pályafutása Kolozsvárról indult, ahol a futballt befejezte (élvonalbeli játékos volt, de mondjuk a testvére, Kovács Miklós jobb volt nála, három világbajnokságon – 1930, 1934, 1938 – szerepelt a román válogatottal). Az Ajaxhoz úgy érkezett, hogy előtte három bajnoki címet és egy Román Kupát nyert a Steauával, de később is megfordult olyan csapatoknál, mint a Panathinaikosz vagy a Monaco, és sokan tudni vélik, amit a lexikonok meg sem említenek, hogy a francia szövetség szakmai igazgatójaként ő rakta le a később a Zidane-féle sikergenerációt eredményező országos utánpótlásprogram alapjait.
Két momentum a páratlan szakmai életút végéről: Kovács romániai pályafutása akkor fejeződött be, amikor 1982-ben elbukta a vb-selejtezőket, gyakorlatilag éppen a mieinkkel szemben (a francia válogatottal azért egyszer megverte a magyart 1975-ben), a klubkarrierje pedig öt évvel később ért véget, amikor a Monaco kispadján a fiatal Arsene Wenger váltotta őt…
Ennyit dióhéjban a magyar futball egyik zsenijéről, akit persze mindenütt Stefanként emleget a szakirodalom, és románként… (Az egyik román honlap szerint 1973-ban a Hollandiába látogató Nicolae Ceausescutól azt kérdezte az Ajax sikereiért hálás Beatrix királynő, hogy vajon mit is adhatna Romániának a fantasztikus Stefan Kovácsért cserébe…)
A CFR–Chelsea meccs napján készült fotón Önök is láthatják, hogy a Házsongárdi temetőben, a családi sírhelyen az 1995-ben elhunyt mesteredző Stefan Kovács Istvánként, édesapja Kovács Istvánként szerepel, ahogyan Pista bácsi ma is Kolozsváron élő fiát szintén nevezik.
Azt mondanom sem kell, hogy nem Kovács István az egyetlen magyar BEK/BL-győztes edző, aki a román bajnokságban is sikereket ért el korábban. Guttmann Béla a Benficával kétszer is megnyerte a BEK-et (míg Kovácsnak Cruyff, neki Eusébio volt a kulcsjátékosa, akit ő is fedezett fel), Jenei Imre, a Steaua BEK-győztes mestere pedig ma is Nagyváradon él, útközben éppen egy autókereskedés óriásplakátján láttuk őt reklámarcként.
Amíg Kovács István ámulatba ejtette Hollandiát, majd képzési rendszert dolgozott ki Franciaországban, addig mára oda jutottunk, hogy mi hozunk ide ismeretlen holland szakembereket magyar ifiválogatottat építeni. Ha pedig BL-meccset akarunk látni, kelet felé indulva találjuk meg legközelebb…
Szöllősi György
« 2008. szeptember 2008. november »
