2008. júl. 31. 9:37 - írta Szollosi77

Ha MTK-drukker lennék, most nagyon szomorú és bosszús lennék.

Elgondolkodnék azon, hogy miközben mindenütt azt hallom és olvasom tíz éve, hogy nálunk működik a legprofibb klubmodell, hogy fantasztikus jövőt építünk, hogy az utánpótlásunk világszínvonalú, hogy tervszerű építkezés zajlik a klubomnál, hogy mi vagyunk a legstabilabb csapat a legbiztosabb anyagi háttérrel, nos, eközben azt kell látnom, hogy az a Fenerbahce, amelyet alig tíz éve az akkor még csak a tervszerű építkezés elején járó kedvenc csapatom legyőzött Isztambulban, most macska-egér játékot játszik a világszínvonalú utánpótlásunkból felépített együttesünkkel, és amolyan edzőmeccs-hangulatban győz le bennünket fájóan könnyedén.

És ha MTK-drukker lennék, azt sem érteném, hogy miért olvasok mindenütt bátor helytállásról, meg tisztes eredményről, miközben a tévében mégiscsak azt láttam, hogy a játékosaink nemigen jártak az ellenfél tizenhatosán belül a kilencven perc alatt, hogy a párharcok nyolcvan százalékát elveszítettük, s hogy a Fener a második félidőben szinte percenként szórakozta el a helyzeteit.

Kicsit vigasztalna, hogy csak peches gólokkal, a védőkön megpattanó labdák révén tudták bevenni a kapunkat, ahogyan sok tudósítás nem győzi hangsúlyozni, de elgondolkoznék azon, vajon az ellenfél két kapufája nem a mi szerencsénket jelzi-e, s hogy vajon miért nem rúgtunk inkább mi két „peches” gólt…

Eszembe jutna az is, hogy a mi „csikócsapatunkat” megelőzően utoljára a hetvenes évek közepén emlegettek így egy együttest Magyarországon, de akkor a Ferencváros a KEK döntőjébe jutott, mint ilyen. Persze, elvileg még mi is eljuthatunk a BL-be, csak először is itthon hármat kell rúgnunk a Fenerbahcénak.

Elmerengenék ugyanakkor azon is, hogy a sokszor bizonyított Garami mester miért nem vághat neki a nemzetközi kupasorozatnak egyszer egy igazán jó csapattal, s miért kell folyton a nulláról kezdenie az építkezést.

Igen, ez mind-mind eszembe jutna, ha MTK-drukker lennék. De mindegy is, mert nem vagyok az…

 

Szöllősi György

2008. júl. 28. 17:05 - írta Szollosi77

Nem ismerem Jámbor János urat, és természetesen nem áll szándékomban személyesen sértegetni, sem megkérdőjelezni, hogy arra költi a pénzét, amire akarja, pusztán a jelenség ellen kelek ki, amelyet az ő be- majd kiszállása is illusztrál a magyar futballban.

Nagyon nehéz megérteni azokat az embereket, akik pénzt áldoznak a magyar profi futballra: ha tisztességes üzletként akarják kezelni a befektetésüket, akkor biztosak lehetnek abban, hogy a pénzük sohasem térül meg, a feneketlen zsákba beöntött milliókért viszont kapnak cserébe sok-sok társadalmi megvetést, rengeteg idegeskedést, a kritikus esetekben a kapufáról kifelé pattanó labdákat, folyton az ő csapatuk ellen tévedő játékvezetőket, s egy sor nagyképű félanalfabéta futballistát, akik elképesztően drágák, ha meg kell őket vásárolni, de a kutyának sem kellenek, ha azután meg akar szabadulni tőlük a tulajdonos, aki egyébként örülhet, ha egyáltalán visszaköszönnek neki az öltözőfolyosón a futball kevély szereplői, akik amúgy az ő (jobb esetben) kemény munkával megkeresett pénzéből olyan okosak.

Szóval, aki ma profi csapatot vesz magának Magyarországon, az nem cselekszik sokkal ésszerűbben, mintha egy játékautomatába dobálná bele a pénzét, igaz, ugyanakkora összegekért az több szórakozást ígér ellenszenves játékosok nélkül. A magyar futballbefektetőknél azonban csak azok az üzletemberek viselkednek abszurdabb módon, akik előbb beleölnek egy csomó pénzt a fociba, majd évek múltán sértődötten kiszállnak a sportból anélkül, hogy utólag bármilyen értelmes indokot fel tudnának hozni amellett, hogy mire volt jó ez az egész. (Szemben azzal a típussal, amely nagyon is racionális módon betesz a kasszába egy kicsit, majd kivesz sokat, és már megy is, ezt a forgatókönyvet is jól ismerjük. Csak sajnos azt nem, amely egyébként a környező országokban sem ismeretlen, vagyis hogy valaki sok áldozatot hozva felfuttat egy csapatot, aztán élvezi a befektetés gyümölcseit mondjuk a Bajnokok Ligájában.)

Ha már elkezdték, az ember azt gondolná, hogy legalább kivárják, amíg üzletileg megtérül a dolog, vagy nyernek egy-két nemzetközi meccset, de nem: küszködnek évekig, edzőket neveznek és rúgnak ki, belátják, hogy kell a drága ciprusi edzőtábor és a még drágább szerb légiós, majd a rossz szereplés után elfogadják a magyarázatot, hogy csaltak a bírók, szemetek az újságírók és sérüléshullám tizedelte a csapatot, aztán belevágnak az újabb és újabb idényekbe, mígnem egyszer csak megzakkannak és minden üzleti ésszerűséget sutba vágva elmenekülnek a magyar futballból.

Ezzel persze többnyire nagyobb kárt okoznak az adott klubnak, mintha eleve be sem szálltak volna, mert amikor sokan már megszokják a biztonságot és a havi fizetést, netán az életüket teszik fel a csapat sikerére, akkor egyszer csak megint bizonytalanná válik minden. Sok-sok elvetélt befektetést lehetne sorolni az elmúlt két évtizedből Stadler József pusztai szellemstadionjától kezdve Várszegi Gábor sehova sem vezető Fradi-kalandján és Bíró Péter kétévente új városba költöztetett NB II.es csapatain át az OTP és a MOL két évig sem tartó hosszú távú utánpótlás-nevelési programjáig, de ezt megteszik helyettem Önök, kedves olvasók, akik mind-mind ismernek ilyen sztorikat a saját környezetükből is.

Szóval minden tisztelet Jámbor úrnak, hogy eddig is kibírta az egyébként nehezen kibírható hazai futballközeget (igaz, MLSZ-elnökségi tagként a hírek szerint sok fejfájást nem okozott magának a szövetség ügyeivel, mert az ülésekre elvétve járt csak be), s talán ma már ő is tudja, hogy azokra kellett volna hallgatnia, akik eleve óva intették az effajta befektetéstől.

Ha pedig a kiszállás olyan kultúrált, zökkenőmentes és jól eltervezett, hogy még a fizetéseket is állja a távozó tulajdonos az új befektető megérkezéséig, akkor csak azt nem értem, miként lehetséges, hogy az első forduló rajtja után három, a Vasas első meccse előtt egy nappal jutott eszébe Jámbor úrnak megcsömörleni a futballtól.

Ha ezek után hirtelen vevő is támadna a csapatra, az lenne csak az igazi abszurdum.

Szöllősi György

2008. júl. 25. 13:46 - írta Szollosi77

Szóval 1968 óta tényleg nem indultak tőlünk egyszerre ennyien Csehország felé, mint ahányan szerdán útra keltek Plzenbe. Ha úgy tetszik, az is U19-es rendezvény volt: a Varsói Szerződés sorkatonái vonultak fel Csehszlovákiában, megcsúfolva a szabadság és a demokrácia eszményeit.
Azóta hál’Istennek nagyot fordult a világ, még akkor is, ha teljesen érthetetlen, hogy miért kell az Európai Unióban teljességgel szokatlan és érthetetlen módon rendőröknek átvizsgálni és ellenőrizni egy jóravaló szurkolókkal teli autóbuszt, amint ezt a Nemzeti Sport egyik járművével a cseh vagy szlovák (ki tudja, éppen melyik országban voltunk, hiszen határok már nincsenek) rendőrök megtették.

Az első kellemes meglepetés még hajnalban Csongrádi Feri megpillantása volt: a Videoton legendás párizsi győzelmének hőse is ott ült a lap által indított egyik buszon, hiszen hogyan is mondhatott volna ellent Márknak, tízéves kisfiának, aki mindenáron ott akart lenni Németh Krisztiánék Eb-elődöntőjén.

Együtt utazni megannyi NS-előfizetővel! Ez igen, ez jó móka, elvégre ezek az emberek olvassák évek óta a cikkeimet, nyilván mindenki régi ismerőseként üdvözöl majd – ábrándoztam előzetesen –, mint olyan barátot, akivel rendszerint együtt tölti a napindító kávé idejét. Ilyen lélekkel vártam tehát a találkozást, aztán, úgy vettem észre, hogy gyakorlatilag senki sem ismert meg az utasok közül… Sebaj, mert legalább nem is szitkozódtak a nyájas olvasók, mondván, „miért csak a Fradiról írtok állandóan?!” vagy „Miért nem lehet a Fradiról is írni néha?!” – és hasonlók.

(A Nemzeti Sport három busza hajnalban indult az esős Budapestről…)

(…és délután érkezett meg a napos Plzenbe)

Elképesztő különben, hogy mennyire szereti a magyar ember a futballt. Évtizedes megaláztatások után megint elég volt néhány megnyert meccs, egy szerethető csapat, hogy mindenki megőrüljön, hajnalban keljen, szabadságot vegyen ki, autóba üljön… Az MLSZ ezúttal jó ütemben és szimpatikus, ízléses mértékben használta ki az ügyben rejlő marketinglehetőséget: elnöki utasításra kétezer ingyenjegyet és ajándékpólót biztosított a kiutazó drukkereknek, akik lecsapták a feladott labdát, és szerda délután körülbelül éppen kétezren meg is érkeztek Plzenbe.

 

(Bognár György és Tamás Rita, a sportkörökben jól ismert pár: előbbi ötvenszeres válogatott futballista, edző kedvese pedig az egyik bulvárlap szerkesztője, volt Nemzeti Sportos sportújságíró kollégánk)

(UEFA, női U19…)

Az egész akció lebonyolítója Telegdy Attila, a szövetség marketingese volt, aki mindenképpen megérdemli, hogy ehelyütt kétezer szurkoló nevében köszönjük meg, hogy annak rendje és módja szerint magyar sátor létesült a stadion mellett, s ott udvariasan és jól megszervezett módon várták jeggyel és trikóval a magyar foci eltántoríthatatlan szerelmeseit. Hivatásos és „mezei” szurkolók százai sétálgattak, söröztek a plzeni Viktoria pályája körül, azzal a jóleső érzéssel, hogy olyan magyar csapatot buzdíthatnak, amely sikeres, esélyes és kategóriájában európai szintű.

(Telegdy Attila, akinek a pólókat és az MLSZ-sátrat köszönhettük)

A győzelem persze, ahogyan a legnagyobb nekibuzdulások alkalmával ez már-már törvényszerű, nem sikerült, de szégyenkezni semmi esetre sem kellett a Sisa-csapat miatt. Sőt! Ezúttal nem mese: a semleges nézők, az elfogulatlan UEFA-sok nem győzték dicsérni a „kitűnő” magyar csapatot, s egymás után gratuláltak a vesztes fél edzőjének, Sisa Tibornak az egész Eb-n nyújtott szerepléshez.

(Ifisztárok: Koman Vladimir autogramot oszt a rajongóknak a mérkőzés után)

Ezzel együtt azt állítom, hogy még ez az ifiválogatott sem képes mondjuk a német, spanyol, olasz hármasból egynél többet megverni egy tornán, de az is tény például, hogy a spanyol korosztályos csapat legyőzése hatalmas, kontinensszerte nagy visszhangot kiváltó esemény volt.

Számomra mindenesetre az lett a plzeni túra legemlékezetesebb mondata, amikor Sisa Tibor az utolsó percben lőtt Gosztonyi-kapufát firtató újságírói kérdésre válaszolva úgy fogalmazott: „Kár ezen bosszankodni, bizonyára így kellett történnie, s ez a momentum is hozzájárul ahhoz, hogy ezek a fiúk még inkább megerősödjenek, még jobban megállják a helyüket az előttük álló nagy feladatok során.” Mert, tegyük hozzá, ennek az egésznek az a tétje, hogy sok hasonlóan rangos nagy feladat várjon még rájuk a következő tizenöt évben. S ha ezekre olyan pozitív hozzáállással készülnek, mint edzőjük, akkor akár sikeresek is lehetnek.

S ha már dicsértem az MLSZ-t, hadd mondjam el azt is, hogy két további ötletem is lett volna a fiúk motiválására. Egyrészt nem értem, hogy miért csak az első hat helyre és a dobogóra tűztek ki prémiumot, főként az után, hogy a csapat biztos érmesként a négy közé jutott: a húszmilliós jutalmat döntőbe jutás esetén meg lehetett volna duplázni, s ezt előre bejelenteni.

A másik, a csapatszellemre jótékonyan ható intézkedés az lehetett volna, ha az MLSZ a vb-részvétel kiharcolása után kijelenti: a siker kovácsa, Sisa Tibor vezetheti az együttest a jövő évi egyiptomi világbajnokságon is. Erre nézvést ugyanis azóta sincs biztosnak tekinthető információ. Kérdésemre maga az edző azt válaszolta, hogy természetesen nagyon szívesen vinné tovább a csapatot, de szerinte erre nem lesz lehetősége, mert ő a mindenkori U19-es korosztály edzőjének szerződött, s nem is várja el, hogy ő legyen Komanék főnöke a vb-n.

Ennyit hát az utólagos okoskodásból, és bár az eszünkkel tudjuk, hogy a fák nem nőnek az égig, mostantól kezdjünk el arra készülni, hogy jövő nyáron az MLSZ-nek Egyiptomba kell majd különgépeket indítania és ajándékpólókat szállítania…

(A lefújás után a magyar szurkolók elénekelték a Himnuszt és vastapssal köszönték meg az ifiválogatott bravúros szereplését )

Bizonyára akkor is sokan leszünk ott olyanok, akik gyerekkoruk óta várnak arra a csapatra, arra a bizonyos meccsre. Arra, amelyről titokban mindannyian álmodunk, s amikor felvillan az esélye annak, hogy „Na talán most!”, akkor nem engedhetjük meg magunknak, hogy kihagyjuk az alkalmat, mert hátha éppen most szalasztjuk el életünk mérkőzését…

Ezért kellett Plzenbe is elindulni, és ezért kell már most gyűjteni a pénzt a kairói repülőjegyre…

2008. júl. 23. 0:10 - írta Szollosi77

Ha már úgy alakult, hogy ebben a blogban jelent meg először a hír, miszerint Szombathelyen játszik az Arsenal (még a Hali honlapja is innen idézte csodálkozva az információt), s azóta az akkor megmosolygott bejelentés (Wengertől sikerült megtudnom a dolgot még az Eb alatt) valóság lett, úgy illik, hogy néhány sorban megemlékezzünk az eseményről.

 

 

Nos, az NSO hozzászólásait böngészve igencsak felemás a kép. Sokan azt mondják, igazi gálameccs volt a kedd esti mérkőzés. Rendben, de mások joggal vetik fel, hogy a legnagyobb sztár talán Kenesei Krisztián volt a pályán, a stadionban lévők közül pedig kétségtelenül Illés Béla a legjobb játékos…

 

 

Egyesek azt sérelmezik, hogy az Arsenal U19 edzőmeccsén vajon miként lehetett 25 ezer forintot elkérni a lelátó egyes székeiért (csak tájékoztatásul: a meccset szervező ügynökség személyi összetétele mutat némi átfedést azzal a csoporttal, amelyik három esztendeje úgy hozta Budapestre a Real Madridot „Puskás Ferenc gyógykezelésének támogatására játszani”, hogy előzőleg elfelejtette megkérdezni Öcsi bácsi családját, egyáltalán szükség van-e bármilyen támogatásra a gyógykezeléshez, akarják-e ezt a meccset ilyen megalázó apropóból, utólag pedig el akarta felejteni, hogy milyen céllal is szervezte a meccset…)

 

 

 

Vannak ugyanakkor, akik életre szóló élményről beszélnek, meg arról, hogy a Haladás megleckéztette a londoni sztárcsapatot. Tény, hogy a lelátó megtelt, ebből a szempontból tehát igenis volt létjogosultsága a meccsnek, de az is tény, hogy – amint sok hozzászóló megjegyezte – ez a Rohonci úti közönség nem az volt, amely félelmetes hangulatot szokott teremteni Szombathelyen. Mi több, sok magyart láttak zöld-fehér helyett vörös Arsenal-dresszben a szektorokban…

 

 

 

Szerintem a dolog odáig oké, hogy nagy szám, ha az Arsenal nálunk játszik edzőmeccset. Kevésbé, ha ezért fizetni kell, még kevésbé, ha az edzőmeccset gálameccsnek igyekszünk beállítani. Ha viszont már fizetni kell érte, akkor azt ne nézzük el tapsikolva, hogy az Arsenal valamirevaló sztárok nélkül jön, még csak egy interjúra sem hajlandó szóba állni a helyi médiával (miközben játékosai a saját csatornának mosolyogva elemzik a meccset háttérben a szombathelyi paneltömbökkel), Arsene Wenger pedig akkorát ásít bele a kamerába, amekkorát nem szokás egy „életre szóló élményként” emlegetett álommérkőzésen premier plánban ásítani.

 

 

Úgy fest, hogy ami az Arsenalnak az év legunalmasabb, legjellegtelenebb tréningmeccse valahol Európa szélén, az a magyar futballban az év mérkőzése. És ezzel élő közvetítésben ilyen nyers módon szembesülni legalábbis fájó tapasztalat…

 

 

Szöllősi György

 

2008. júl. 18. 17:32 - írta Szollosi77

Nagyon szívesen írnék az U19-esekről, hamarosan meg is teszem, sőt, szerintem sok magyar drukkerrel együtt én is útra kelek, hogy a helyszínen szurkoljak a németek ellen vagy aztán az elődöntőben, de most egy másik világhírű U19-esről kell írnom…

 

Peléről, aki most már persze U68-as, de alig tizennyolc évesen lett egykor világhírű…

 

S hogy miért kell? Nos, a háromszoros világbajnok brazil futballgéniusz a héten interjút adott a könyvem alapján készülő dokumentumfilm stábjának Londonban. Pelé pedig ugyebár –Maradona mellett – az egyik olyan futballista, akit mi, a legelvakultabb Puskás-rajongók is hajlandóak vagyunk egy polcra helyezni Öcsi bácsival, amikor az örök vita zajlik: ki is volt minden idők legnagyobb futballjátékosa.

 

Egy polcra, de azért egy kicsivel Puskás mögé…

 

Nos, a film rendezője, Almási Tamás egy rövid kis részt is odaajándékozott a friss felvételből ezen blog olvasóinak, így most első kézből oszthatom meg önökkel, amint Pelé arról beszél (a maga bájos, de jól érthető) angolságával, hogy emlékei szerint egyszer játszott Puskás Ferenc ellen, méghozzá a Santos színeiben, Madridban, pár évvel az ő első világbajnoksága, az 1958-as svédországi vb után.

 

(Két lelkes hatvanas a futballpályákról: Pelé, aki a háromszoros világbajnokok között a legjobb angolos, és Almási Tamás, aki a sikeres filmrendezők között talán a legjobb futballista…)

 

Pelé a felvételen elmondja, miként hallotta a rádióban és futballista édesapjától állandóan Puskás nevét, aki az 1954-es vb legnagyobb egyénisége volt, de akit arcról egyáltalán nem ismert, nem lévén televízió akkoriban (meg feltételezhetően túl sok újság sem az Arantes do Nascimento családban…) Így aztán amikor azon a bizonyos meccsen szembetalálkoztak, csodálkozva esett le neki, hogy ez tehát az a Puskás, akiről az apja annyit mesélt, és aki a németek ellen játszott az 54-es vb-döntőn.

 

 

 

 

Pelének a felvételen hallható többi, Puskásról szóló mondata egyelőre titok, s az alkotók kérését illik tiszteletben tartani, csak annyit hadd kotyogjak még ki, hogy a brazil fenomén megrázó mondatokban beszél többek között arról, miért nem volt itt két éve Öcsi bácsi temetésén.

 

 

(A Puskásfilm angol változatban a „The Real Puskás” munkacímet viseli. Pelé a stábot és a nézőket köszönti ezzel a saját kezűleg papírra vetett szöveggel)

 

Aki a film készítését figyelemmel kísérte, tudja, hogy olyan hírességeket szólaltatott meg a stáb, mint Franz Beckenbauer, Alfredo di Stéfano, Michel Platini, Sir Alex Ferguson, s most Pelé, de azok, akik látták már a csaknem véglegesre csiszolt anyagot – magam egyelőre nem tartozom közéjük –, állítják, hogy nem elsősorban világsztároktól, hanem Öcsi bácsi egyéniségétől lesz hátborzongatóan szép a film.

 

Egyes athéni, madridi vagy gyerekkori kispesti barátok olykor érdekesebb, emberibb gondolatokat fogalmaznak meg a valaha élt legismertebb magyar emberről, mint a hírességek. De megszólalnak a filmben a rokonok éppen úgy, mint az utca emberei különböző világvárosokból… A nyilatkozók nagy részét magam is jól ismerem, órákat beszélgettem velük, de elképesztő izgalommal várom a világból összeszedett archív filmrészleteket. Puskás angol vagy spanyol nyilatkozatait vagy éppen a Panathinaikosz menetelését bemutató filmrészleteket az őrjöngő tömeggel, az edzőként (is) ünnepelt magyar szupersztárral.

 

 

A film – hiteles szemtanúk jelentése alapján – már most, nyers formájában is gyönyörű és profi, s ha végül minden a helyére kerül, és a világ legszebb futballjelenetei alatt felcsendül Dés László zenéje, akkor…

…, nos akkor sírni fogunk mindannyian.

Szöllősi György

2008. júl. 15. 16:09 - írta Szollosi77 Ma egyáltalán nem kirívó eset, ha valaki hat-nyolc sportcsatornát képes fogni odahaza, s ezekből, ha jól számolom, vagy négy hazai működtetésű televízió. S aztán ott a többi csatorna, amelyek ugyancsak foglalkoznak sporttal, s bizonyára sugároznak érdektelenebb és drágább adásokat is szép számmal, mint amilyen a bolgár–magyar ifi Európa-bajnoki csoportmeccs lett volna.

Ennek tükrében talán joggal kérdezem, hogy mi a csudáért nem közvetítette egyetlen magyar televízió sem azt az eseményt, amely eddig joggal érdemli ki az év meccse titulust a magyar foci idei tétmérkőzései közül. Az előzetes várakozást tekintve is, a végeredmény ismeretében pedig végképp. Minek traktálnak bennünket argentin meg orosz bajnoki közvetítésekkel, ha a magyar ifjúsági válogatott mérkőzését Prágából képtelenek közvetíteni?

Pontosan tudom, hogy a jogokat kizárólagossággal adta el az UEFA egy csatornának, amely fontosabbnak érezte a párhuzamos német–spanyol meccset közvetíteni, meg azt is, hogy alighanem drágább lett volna ezt az ifimeccset megszerezni, mint egy spanyol bajnokit, de szurkolóként ez egyáltalán nem érdekel. Hiszen azt látom, hogy egymást érik a sportadások, egyszerre több meccset nézhet élőben az ember a nap bármely pillanatában, csak éppen azt az egyetlenegyet nem, amelyik úgy igazán érdekes lenne…

Mindannyian tudjuk, hogy egészen másként élünk meg egy végeredményt, ha a saját szemünkkel láttuk, hogyan alakult ki, mint ha olvastuk vagy hallottuk. Közös generációs élménnyé válhat egy-egy meccs, ha közvetíti a televízió. Van nemzedék, amelynek a hatvanhatos magyar–brazil a legnagyobb sportélménye, s aligha lett volna ennyire meghatározó az emlék, ha nem adta volna a tévé a mérkőzést. Persze más kategória, de ki emlékszik például arra, ahogyan az 1996-os atlantai olimpiára kijutó válogatottunk az utolsó pillanatokban fordította meg a meccset Svájcban 0-2-ről 3-2-re? Ha láttuk volna a tévében, s nemcsak a rádió közvetít, talán sokan másként néznének a mai napig Dombi Tiborra vagy Sándor Tamásra.

Vagy ott volt az a 2002-es őszi svéd–magyar. Akkor épp olyan időket éltünk, hogy a sok okos televíziós vezető kitalálta: üzletileg nem éri meg a magyar válogatott meccseit közvetíteni. Így aztán senki sem láthatta idehaza a magyar válogatott játékát, amelyhez hasonlóan tétmérkőzésen talán azóta sem futballozott nemzeti csapatunk. De ezt körülbelül húszan láttuk magyarok. Így aztán hiába mesélem lelkesen azóta is, hogy a svédek a meccs végén örülhettek a szerencsés egyenlítésnek (1–1 lett a vége, úgy, hogy hetvenvalahány percig mi vezettünk), hogy Urbán Flóri milyen heroikusan védekezett, mert nem nagyon ragadt meg a hazai szurkolók fejében a meccs.

Még szerencse, hogy az Eurosporton a nap mérkőzésének választották, s még másnap is hosszú összefoglalókat sugároztak a svéd–magyarról.

Dinnyés Marci, a magyar csapat sajtófőnöke most azt állítja, hogy a hátralévő két csoportmeccsünket már élőben adja az Eurosport Csehországból.

Kívánom, ezek a mérkőzések feledtessék velünk, hogy nem láthattuk a bolgárok elleni győzelmet, de mi van, ha megint a vereségeket láthatjuk majd élő egyenesben? (Ha jól emlékszem, két esztendeje éppen ez volt a helyzet az U17-es Eb-n az akkor még Both József edzette csapattal, amely nagyjából ugyanerre a keretre épült.)

Mindenesetre az összefoglaló alig ötszáz forintért megtekinthető az UEFA honlapján, és angol kommentárral a meccseket is közvetítik élőben. Ez a többnyire nem interneten keresztül tévéző, s különösen angolul nem tudó magyar szurkolóknak sovány vigasz, de jól jelzi a jövőt: a technológia egyszerűsödik, fejlődik, s immár minden egyszerűen közvetíthető lesz. Nem a nagy tévék, hanem a rétegeknek szóló honlapok révén, viszonylag drágán.

De melyikünk sajnálna pár száz forintot azért, hogy végre újra magyar győzelmeket láthassunk?

Szöllősi György

2008. júl. 10. 11:35 - írta Szollosi77 Az MLSZ elnöke bejelentette, hogy a magyar U19-es válogatott tíz- illetve húszmillió forintot kap, amennyiben a legjobb hat vagy a legjobb három között végez a csehországi ifjúsági Európa-bajnokságon. Sokan sokféleképpen kommentálták a bejelentést, de a legtöbben nem gondoltak bele, hogy a futballpremizálásnak milyen hosszú és szomorú története van Magyarországon.

A dolog, ugye, ott kezdődött, hogy a második világháború előtt jelentős profi futball fejlődött ki minálunk, s akkor még a világ élvonalához tartoztunk, nem csak a játékban, de annak szervezésében is. Még a háborút közvetlenül követő rövid profi érában is nagy volt a jó futballista (volt itt néhány akkoriban) becsülete. Tudjuk, a gólkirály Deák Ferenc bérházakat vásárolhatott a jövedelméből, Puskás Öcsi húszévesen új családi házat vett a szüleinek abból a pénzből, amit egyetlen mexikói túrán való részvételért kapott a Ferencvárostól, mint kölcsönjátékos. Jött aztán a kommunizmus és a maszlag az amatőr sportról, amely évtizedekre hamissá és működésképtelenné tette a magyar futballt. A világ legjobb labdarúgói, az Aranycsapat játékosai hivatalosan amatőrök voltak, s a hivatalos jövedelmük is ennek felelt meg.

Csakhogy a dolog fenntarthatatlan volt, mert a játékosok látták, hogy a tudásuk mennyit ér a világban. Jött aztán a kimondva-kimondatlanul engedélyezett csempészés ördögi ötlete. Megengedték a futballistáknak a seftelést: ezzel egy fillérrel sem kerültek többe az államnak, mégis jócskán megnőtt a bevételük, egyszersmind zsarolhatókká váltak mindannyian. Tökéletes szisztéma, csak hát kissé szégyenletes volt, hogy a nemzetközi ismertségű labdarúgók harisnyákat pakoltak százával a vagonokba a külföldi pályaudvarokon, ráadásul az üzleti ügyek alaposan elvonták a figyelmüket a játéktól. Az amatörizmus szlogenje és a seftelések szőnyeg alá söprésének gyakorlata megmaradt 1956 után is, bár csempészni egyre kevésbé érte meg, miközben a nyugati menők fizetései egyre távolodtak a játékban (akkor még) nem rosszabb hazai társaik jövedelmétől. Jött hát az újabb zseniális ötlet: a bunda. A játékosok ráébredetek, hogy nemcsak hivatalosan lehet pénzt kapni a bajnoki pontokért (azt a nyomorult pár száz forintot), hanem sokat érhetnek azok a pontok az ellenfélnek, a vetélytársnak vagy éppen a totójátékosoknak is.

A fizetéskiegészítés tehát megint megvolt, újra állami és titkosszolgálati asszisztenciával, csak éppen a színvonal és az általános morál zuhant egyre mélyebbre. Végül nem lehetett már fenntartani az álszent amatőrelméletet, de mire megint szabad lett a piac, még sok áldozatot szedett az ostobaság. Elkezdték kiengedni a játékosokat és az edzőket nyugatra (évtizedekkel azután, hogy igazán értelme lett volna, amikor még a legnagyobb klubok álmodtak a futballistáinkról), de ez a rendszer is a zsarolásokról, a hatalmaskodásról, az értelmetlen feltételekről, korhatárokról, a visszacsurgatott pénzekről, a megaláztatásokról szólt. 1978-ban megígérték a játékosoknak, hogy az általuk kiharcolt vb-szereplésért járó FIFA-prémiumot megkaphatják, méghozzá dollárban. Megígérték előzetesen, nem tartották be utólag. Kell-e csodálkozni a szereplésünkön? Szepesi György volt az első, aki valóban el tudta intézni, hogy a futballisták valutában jussanak a prémiumhoz, s hogy egyáltalán megkapják. Az ő elnöksége idejére tehető az 1984-es ifjúsági Európa-bajnoki cím (az első, igazán profin menedzselt ifiválogatott volt ez), az 1985-86-os válogatott sikerek, s ekkor tudott Kovács Ferenc, a Videoton vezetőedzője is előre rögzített, milliós nagyságrendű prémiumot kialkudni a játékosainak, akik aztán be is jutottak az UEFA-kupa döntőjébe. Ebben a hangulatban születtek meg a Győr nagy hazai sikerei is, miután Verebes József elérte, hogy az ETO-nál szakítsanak az országosan egységes pontpénzek gyakorlatával, és sikerült többszörösére emeltetnie a prémiumokat. Jött aztán a mexikói fiaskó, és a hírek szerint a futballisták által megszerzett FIFA-prémiumot a többi sportág szöuli, olimpiai felkészülésére fordították…

Az a helyzet, hogy most, amikor már nagyjából piaci alapon működik a profi futball, igencsak elkéstünk, mert a mai labdarúgásunk alig-alig ér valamit. Amikor viszont még sokat ért, mindent megtettünk, hogy lezüllesszük, elértéktelenítsük. Most már ott tartunk, hogy fizethetnénk akármennyit, a játékosaink egy bizonyos szintnél többet sajnos nem tudnak. De még 1996-ban, az atlantai olimpián (az utolsó világversenyen, amelyen részt vett a magyar válogatott) is az okozta a feszültséget, hogy a meccsek közeledtével még mindig nem tudták a futballisták, vajon lesz-e prémium, s ha igen, mennyi. Ez pedig – ne legyünk álszentek – igenis tönkretehet egy csapatot morálisan.

Ha tehát az a kérdés, hogy kapjanak-e jutalmat a mai U19-esek, ha szép eredményt érnek el, a válasz egyértelműen: igen. Az összegeket látva azonban úgy tűnik, túl sokra nem becsüli saját csapatát az MLSZ. Mert ennyi pénzt különösebb teátrális bejelentés nélkül is illett volna odaadni a fiúknak, s ha már külön sajtótájékoztatót szenteltek az ügynek, hát nagyobb összeget is bedobhattak volna (aki már profi a fiúk közül, annak azért, aki pedig még nem, annak azért nem oszt, nem szoroz ez a fejenként nagyjából 500 ezer vagy egymillió forintos összeg). És az is furcsa, hogy a híradások egyike sem szól arról, mennyit fizet az MLSZ az aranyéremért. Alighanem ugyanannyit, mint a bronzért. Kár, mert sohasem szabad előre feladni a lehetőségét akár a győzelemnek is. Hülyeség? Lehet. De annak tűnt az is, amikor Kovács Ferenc a Videotonnál vagy Puskás Ferenc a Panathinaikosznál előre kikötötte, hogy menyit kell kapnia a csapatnak, ha döntőbe jut az UEFA-kupában illetve a BEK-ben. A vezetők akkor is jót mosolyogtak, majd legyintve jóváhagyták a kéréseket – végül fizetniük kellett.
Az U19-es korosztály már nem gyerekekből áll, hanem a profi élet kapujába érkező fiatalokból. Itt már a teljesítmény és az eredmény számít, nem baj, ha egy Eb-n a pénz is motiválja őket.

Ezt az egész kérdéskört azonban a magyar futball legnagyobb klasszikusa, Puskás Ferenc nyolc szóban sokkal frappánsabban összefoglalta: „Kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci…”

De reméljük, hogy Sisa Tibor csapata nem amolyan húszmillió forintos játékot játszik majd Csehországban, hanem annál sokkal jobbat!

Szöllősi György

2008. júl. 8. 13:38 - írta Szollosi77  

Talán hülyén hangzik, de nekem meggyőződésem, hogy abban a pillanatban, amikor Andrej Arsavin úgy nyilatkozott, hogy gyerekkori álma volt a Barcelonában játszani, az oroszok már el is veszítették az Európa-bajnoki elődöntőt. És el is fogják veszíteni ezeket a fontos tétmeccseket a keleti csapatok mindaddig, amíg ilyen árulkodóan kishitűek vagyunk.

Nem is mi, hanem még a világ legnagyobb országának futballistái is. Abban a pillanatban jóval több esélyük lett volna az oroszoknak, amikor Fernando Torres ábrándozva bevallotta volna az újságíróknak, hogy ő bizony nyolc- és tizenhat éves kora között minden nap úgy aludt el, hogy a Szpartak Moszkva lángvörös mezét áztatta a könnyeivel, mígnem álomba sírta magát a meghatottságtól: elképzelte, hogy a moszkvai csapat színeiben fut ki a pályára…

Lehetetlen, igaz? Vagy talán nem is annyira?

Vagy másfél éve már, hogy cikket írtunk a Nemzeti Sportban arról, az orosz futballé a jövő, az orosz bajnokság idővel egyszerűen átveheti mondjuk a Premiership szerepét gazdasági erejénél fogva. Ez persze még ma is utópisztikusan hangzik, de azóta a Zenit megnyerte az UEFA-kupát, Moszkva rendezett egy BL-döntőt, az oroszok bronzérmesek lettek az Európa-bajnokságon, s ehhez egyelőre két holland edző kellett csupán, a játékosok nagyrészt a sajátjaik. Az Eb-n, a svédek legyőzése utáni sajtótájékoztatón (még előtte álltunk a nagy hollandverésnek) maga Guus Hiddink is arról beszélt, hogy óriási jövő előtt áll az orosz foci.

Sose felejtem el, amikor a 2008-as Eb-re pályázó oroszok prezentációjában egy fiatalember statisztikai adatok sorolásába kezdett öt éve Svájcban. Azt nem tudom már pontosan, hány millió igazolt játékosról beszélt (nálunk alig százezren vannak), de arra élesen emlékszem, hogy 30 000, azaz harmincezer stadiont említett Oroszország-szerte…

Ha erre a tömegbázisra ráépül a modern szakmaiság és a húzóerőt a gigantikus (és nem elhanyagolható hagyománnyal bíró) klubok jelentik hátuk mögött a világ legnagyobb energiacégeivel, akkor itt még sok minden lehet. A volt szovjet területek legjobbjai ma már nem Ukrajnába, hanem egyre inkább Oroszországba mennek játszani, de sokan vannak például a csehek is, nem beszélve a dél-amerikaiakról, s aztán lassan a nyugat-európaiak is leszámolnak az előítéleteikkel.

Csak egy példa: ha mondjuk Cristiano Ronaldónak kétszer annyit fizetne a Zenit, mint a Man United (arrafelé az ilyesmi nem pénzkérdés), akkor miért ne menne Pétervárra? Éppenséggel sok tekintetben lényegesen jobb hely, mint Manchester. Persze, ma még az angol bajnokság a világ legerősebb és leggazdagabb ligája, de sok csapatnak van már ott is orosz tulajdonosa vagy résztulajdonosa. Roman Abramovics például rögtön közbeszólt, amikor hallotta Arsavin állítólagos milánói meg barcelonai ajánlatait: ugyan már, Andrejnek Londonban a helye, a Chelsea-nél.

Nincs még döntés az Eb orosz felfedezettjének az ügyében, de ha igaz, hogy Dick Advocaat hétmilliárd forintért hajlandó „készségesen” elengedni őt, akkor az is lehet, hogy a nagy készségesség csak porhintés, s egyszerűen olyan magas árat szabnak a játékosnak, amennyiért aztán nem veszi meg senki. Hiszen azért az is vicces, hogy egy játékos, akiről azelőtt alig írt a nyugati sajtó (pedig már az UEFA-kupa-győztes Zenitnek is vezéregyénisége volt), egyszerre csak közkedvenc lett, mert volt két jó meccse. És az a forgatókönyv sincs kizárva, hogy maga a futballista (vagy ügynöke) keveri a kártyákat a háttérben, csak azért, hogy Arsavin jelentős fizetésemelést kapjon Péterváron, s egyben felverjék az árát.

Mindenesetre kíváncsian várhatjuk, hogy elérkezik-e a pillanat, amikor a nagy nyugati sztárok arról ábrándoznak majd, hogy kapjanak egy zsíros orosz szerződést. Az edzők például máris irigylik sikeres és gazdag holland kollégáikat, és állítólag kevésen múlott, hogy José Mourinho is nem Oroszországba szerződött.

És vajon elérkezik-e a pillanat, amikor Abramovics nem Pétervárról Londonba, hanem az ellenkező irányba utasítja majd a sztárjátékosok áramlását. Elvégre akár ezt is megteheti…

 

Szöllősi György

2008. júl. 4. 17:38 - írta Szollosi77

Éppen a hajdani MTK-játékos, Kovács Feri bácsi mesélte, hogy egyszer Törökországban túrázott a csapat, és sorra játszott a legnépszerűbb helyi klubokkal, persze, az akkori erőviszonyoknak megfelelően, jó sok pénzért. Komoly pofonokat osztottak ki a magyarok, s az utolsó meccsen csak az volt a tét: a Fenerbahce kap-e ugyanannyit (ötöt? hatot?) az MTK-tól, mint pár nappal korábban a nagy rivális Galatasaray. A hazaiak elnöke mindenesetre dupla pénzt ígért a magyar világsztároknak, ha az ő csapata kevesebb góllal megússza…

Most meg?

Világsztárok látogatnak Budapestre – a legtöbb sajtóorgánum ezzel a felütéssel számolt be a hírről, miszerint az MTK a Bajnokok Ligája selejtezőjében a török Fenerbahce ellen játszhat. Nem vitás, hogy az újdonsült Európa-bajnok szövetségi kapitány, meg a törököknél levezető brazil balhátvéd érkezése szenzációszámba megy. És most nem is azzal akarok előhozakodni, hogy az MTK a KEK-sorozatban 1963-ban magától értetődő módon elbúcsúztatta a Fenerbahcét (kemény, hárommeccses csatában, de mégiscsak a papírformának megfelelően), nehogy azt vágják a fejemhez, hogy megint azt a (futball)korszakot sírom vissza. Csak azt említeném meg csöndesen, hogy még a közelmúltban, 1999-ben is az MTK volt a jobb két meccsen. Az itthoni 0-0 után kint 2-0-ra nyert a magyar csapat, Kenesei Krisztián pompás teljesítményének és két góljának (is) köszönhetően.

Mindezt csak azért hoztam elő, mert ez a kilencéves összehasonlítás megint alkalmas arra, hogy elmerengjünk: mi történik itt? Mert tessék megnézni, hol tart azóta az MTK akkori (idehaza bizony sokszor lesajnált) edzője, Henk Ten Cate! Két Bajnokok Ligája-döntőn van túl, dolgozott a Barcelonánál és a Chelseanél (többek között), most pedig a mai fogalmaink szerint szintén sztárcsapatnak számító Panathinaikosznál kezd.

Vagy tessék megnézni, hol van azóta a török futball? Nyertek egy vb- és egy Eb-bronzot. Vagy a Fenerbahce? A klub az idén tavasszal  a legjobb nyolc között volt a Bajnokok Ligájában. És akkor tessék megnézni azt is, hol van azóta Kenesei Krisztián vagy az MTK?

Keneseiről azt hittük, a magyar futball új csatárzsenije lehet. Olykor-olykor meg is villant, fontos gólt lőtt például Eb-selejtezőn Svédországban, voltak jobb és rosszabb szezonjai, de korántsem jutott oda, ahova sokan várták mondjuk az után, hogy duplázott a Fener ellen.

Vagy beszélhetünk arról is, mi lett azóta az MTK-ból? Szép reményű magyar bajnokcsapat, amely idehaza egyedülálló szakmai és anyagi lehetőségekkel kiemelkedik a mezőnyből. Ennyi, de nem több. Pontosan az, ami az MTK 1999-ben is volt. Ez akkor még elég volt a Fenerbahce (bravúros!) búcsúztatásához, ma, a papírforma szerint ehhez már édeskevés.

A távolság tehát közöttünk és az európai élvonal között megint nőtt. És ez még akkor is igaz, ha az MTK-nál végre hazai nevelésű fiatalokkal dolgoznak, és velük lettek magyar bajnokok. Ez szemléletbeli fordulatot már jelez, minőségi fordulat még nincs. Ebben a tekintetben bizony egy helyben topog a klub, amelynek profi menedzsmentjét mát tíz éve is divat volt dicsérgetni, de amely soha sem tudta még átlépni a saját árnyékát, de még csak jó hangulatú, komoly sikerrel kecsegtető nemzetközi kupameccsekre sem emlékezhetünk. A Fenerbahce elleni idegenbeli meccs ilyen lehetett, de azt, jól emlékszem, csak a rádión keresztül tudtuk követni a Nemzeti Sport szerkesztőségében is. Az elmúlt évtizedben szinte mindig indult az MTK valamilyen nemzetközi kupában, de valamirevaló eredményt soha sem ért el.

A hangulat pedig most is ez: a legnehezebb ellenfelet kaptuk a lehetséges csapatok közül, rettegjünk a Fenertől!

Én pedig megértem, hogy Kovács Feri bácsi, és mindazok, akiket még komoly futballistaként jegyeztek a világban, ilyenkor a föld alá bújnának szégyenükben.

Szöllősi György