„Tessék, tessék a sálat! Hahahaha… Vigyen ön is! Itt van mindjárt kettő! Nem, nem adom, ez az enyém… Ez mind az enyém… Európa-bajnok Németország, hahahaha….!”

Egy eszelős hang hasított a bécsi éjszakába, a vereségtől és fáradtságtól halkan szétszéledő német tömeg tompa morajába. „Európa-bajnok Németország, hahahaha!”

Egy vérfagyasztó hang, és hamarosan megpillantottam a nem kevésbé ijesztő alakot is, amely az üvöltéshez tartozott: hülye vigyor, idétlen vihogás, s egy madárijesztőszerű figura, aki a fülledt nyári éjszaka forrósága ellenére húsz-huszonöt sálat viselt egyszerre. Kiterjesztett karral így táncolt és ordibált… A nyakán, a fején, a karján, mindenütt sálak lógtak. S a felirat mindegyiken ugyanaz: „Deutschland Europameister 2008” Vagyis Németország Európa-bajnok 2008…

Mellette egy autó csomagtartóján több száz becsomagolt, összehajtogatott sál tornyosult, mígnem szétkapkodták a furcsa iróniába beleborzongó szurkolók… Ezek a sálak jó másfél órával ezelőtt még nagy üzlettel kecsegtettek. Magasra csapott volna az árfolyamuk, ha a németek tényleg megnyerték volna az Európa-bajnokságot. Valószínűleg az ötlet és a kockázat is ezé a fiúé volt, aki hitt az Európa-bajnoki címben és a nagy üzletben. De a csapattal együtt ő is megbukott… Lehet, hogy egy vagyontól fosztotta meg őt Fernando Torres gólja… Persze, ha igazi és cinikus üzletember lett volna, akkor előre elkészítteti a sál spanyol verzióját, s amikor látja, hogy miként alakul az eredmény, akkor odébb megy pár száz méterrel, s a spanyolok szektorai mögé helyezkedik… A furcsa éjszakai kép azonban a legkevésbé sem ilyen hideg számításról árulkodott. Inkább spontán idegösszeroppanásról…

„Németország Európa-bajnok! Hahahaha...”

Leakasztottam hát magam is egy ilyen sporttörténelmi sálat erről a fura német madárijesztőről, hogy megmutathassam Önöknek, s mindazoknak, akik azt gondolták, itt komolyan nem hihette senki, hogy a németek nyernek. Pedig, ha valaki, hát ők maguk megint elhitték, hogy győzhetnek. Az előzetes hazai esélylatolgatásokat nézve, olvasva úgy tűnt, hogy szegény Dárdai Palin kívül senki sem gondolja komolyan a német sikert. Aztán Bécsben a több tízezres német szurkolótábor azzal nyitott, hogy élőképként kirajzolta az Európa-bajnoki trófeát a német trikolórra, hogy aztán őrületes buzdításba kezdjen, végül bajnokként ünnepelje csapatát a nyilvánvaló vereség után is (emberemlékezet óta nem volt olyan Eb-döntő, ahol osztálynyi különbség volt a két csapat között). A stadionban a német himnusz zúgott húszezer torokból, miközben Michel Platini átadta a kupát Iker Casillasnak, és olyan füttykoncert kísérte a játékvezetőt a vezetőkkel való kézfogásra, mintha a bíró három jogos tizenegyestől és két szabályos góltól fosztotta volna meg a németeket. Akinek eddig nem volt szimpatikus ez a szurkolói magatartás, az most sem kedvelte meg a vereségbe beletörődni nem tudó német drukkereket. Még akkor sem, ha itt kell elmondani azt is, hogy mind a kancellárasszony, mind pedig a szövetségi kapitány viselkedése és nyilatkozatai végtelen szimpátiát ébresztenek. Európaiak, kultúráltak és elegánsak voltak a vereség után is.

Volt azonban, aki nem tudta elviselni a kudarcot…

„Európa-bajnok Németország!” Hahahahaha….

Közben messze, a lassanként elcsendesedő Práter túlsó sarkából dallamos hangfoszlányokat hozott a forró, globálisan felmelegedett szellő: „Viva Espana!”

Szöllősi György

(Spanyol himnusz a mérkőzés előtt)

(A csillogó VIP-páholy hátterében...)

(Amíg a pályán zajlik az Eb-döntő, a személyzet

lazíthat egy kicsit...)

A volt miniszterelnök Bázelből autózott át a másik elődöntő helyszínére, Bécsbe, miután már a török–német meccset is élőben nézte meg Svájcban. A Felcsút SE elnöke, egyben igazolt játékosa majdnem ezer kilométeren át maga vezette a kisbuszt, amelyben barátai foglaltak helyet.

(Érkezés a VIP-parkolóba 900 kilométer autózás után)

A társaság összetétele többször változott az elmúlt napokban, de annyit elárulhatunk, hogy a spanyol-orosz mérkőzést a politikus társaságában tekintette meg Kovács Ákos, az egyik legnépszerűbb magyar zenész, aki kisfiát, Marcit is elvitte a meccsre. (A Fidesz-elnök fia, Gáspár, aki az 1998-as franciaországi világbajnokság óta rendszerint édesapjával együtt látogatja a különböző rendű és rangú futballmeccseket, ezúttal külföldi tanulmányúton van, s kimarad neki az Eb…) Kovács Marci az oroszoknak szurkolt, apukája azonban a spanyoloknak, de csak kényszerűségből, mert igazi kedvencei, az olaszok már korábban elbúcsúztak az Európa-bajnokságtól.

(Ákos a spanyoloknak, Marci az oroszoknak szurkolt)

Az ellenérdekeltség persze nem okozott konfliktust, de jóízű zrikálásra lehetőséget adott, Orbán Viktor pedig egyáltalán nem rejtette véka alá, hogy szerinte egyértelmű az elődöntő kimenetele. Bő egy órával a találkozó kezdete előtt adott telefonos interjút a reakcio.hu-nak, s itt részletesen kifejtette, hogy szerinte az oroszok korszerűtlen futballt játszanak, a spanyolok viszont jók, és 3–0-ra fognak nyerni, amint ezt itt bárki meg is hallgathatja: (http://reakcio.blog.hu/2008/06/26/kinek_az_erdeket_szolgalta_a_3_0_spanyol_orosz).

A Fidesz saját góltotóján is 3–0-t tippelt az elnök, vagyis telibe találta a végeredményt, s ez még akkor is figyelemre méltó (a legtöbben sokkal szorosabb eredményt vártak), ha egyébként a tippversenyben összesítésben egyáltalán nincs a legjobbak között a párt első embere.

(Gyors átöltözés, egy tökéletes jóslat, majd irány a meccs)

A köztudottan futballrajongó politikus igyekezett minden felhajtást nélkülözni, és hangsúlyozta az Ernst Happel Stadion parkolójában a Magyar Nemzetnek adott interjújában (miközben a mérkőzés kedvéért rövidnadrágról és papucsról farmerre és félcipőre váltott), hogy szurkolóként van jelen az Eb-n: komoly előzetes szervezőmunkát igényelt, hogy erre a szűk hétre kiszakadhasson a munkából, és a szenvedélyének élhessen.

(Beléptetés: az elnök szurkolóként jött, őt is megmotozták. A jegyek Ákosnál…)

Mint megtudtam, a Fidesz MPSZ elnöke a vasárnapi döntőben is a spanyoloknak szurkol majd, s hogy ez nem hirtelen jött lelkesedés, azt jól példázza, hogy a Nemzeti Sportnak egy hónappal ezelőtt, tehát még az Eb kezdete előtt adott interjújában is arról beszélt, hogy a szíve a spanyolokhoz húz. Orbán Viktor a finálét is a helyszínen tekinti majd meg, s ekkor csatlakozik majd a társaságához a felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia több vezetője és Kis-Rigó Lászó, szeged-csanádi megyéspüspök is.

Szöllősi György

Igen: kedden, amikor szünnap volt az Európa-bajnokságon, a felségével és néhány barátjával Budapestre látogatott az Európai Labdarúgó-szövetség elnöke. A legendás francia játékosból lett sportdiplomata 53. születésnapját ünnepelte szűk baráti körben, és hajóval ruccant át Bécsből a magyar fővárosba (pontosabban Komáromig jött hajóval, aztán autóba szállt).

(fotó: Imre Mátyás)

(A hajdani zseniális francia játékos mindig nagy tisztelettel adózott a magyar futball nagyjainak. Kubala László meghatározó példaképe volt, Puskás Ferencet pedig többször meglátogatta a kórházban és a temetésére is eljött Budapestre. Platini itt éppen Öcsi bácsiról szóló könyvemet lapozgatja a Kútvölgyi úti kórházban, a beteg Puskás egyik meglátogatása alkalmával)

Sportkörökben közismert tény, hogy Platini baráti kapcsolatot ápol Imre Mátyással, a korábban Franciaországban élő magyar sportújságíróval, aki Platini hatalomra kerülése óta az UEFA-nak is dolgozik, az Európa-bajnokságon ő az egyik hivatalos vezetője a bécsi stadion sajtóközpontjának, s nevezhető a francia elnök egyik bizalmasának is.

Ezt erősíti az a tény is, hogy a magyar újságíró meghívására Platini időt szakított a budapesti látogatásra, akkor, amikor egyébként az Európa-bajnokság miatt elképesztő módon elfoglalt, és folyamatosan a média érdeklődése kíséri a lépéseit.

A látogatást, amely Platini kérésére szigorúan magánjellegű volt és a nyilvánosság teljes kizárásával zajlott, csaknem sikerült titokban tartani, de azért a törvény az törvény: Pesten nincsenek titkok.

Több forrásom is megerősítette, hogy kedden déltől kora délutánig a budai Hilton szállóban ebédelt Platini és kísérete az étterem különtermében, és a társaságához tartozott többek között az ismert sportvezető, Magyar Zoltán is, a magyar válogatott korábbi menedzsere, aki tavaly mondott le az MLSZ-ben vállalt tisztségeiről.

Abból természetesen nincs okom következtetéseket levonni, hogy Magyarral igen, ám például az MLSZ elnökével nem találkozott Michel Platini, hiszen születésnapi baráti látogatásról volt szó, amelyen még a témák közül is kiiktatták a futballt, vagy legalábbis megpróbálták…

A hivatalos diplomácia szabályait tehát ezúttal nem lehet számon kérni, már csak azért sem, mert egyetlen szabadnap talán még az UEFA elnökének is jár az Európa-bajnokság idején…

Talán hihetetlen, de ettől még igaz: a spanyol–olasz Eb-negyeddöntőre jóval az eredeti ár alatt, már 25 euróért (nagyjából hatezer forintért) is lehetett belépőket venni, de még így sem sikerült mindenkinek eladnia a fölösleges jegyeit. Sok száz vagy talán több ezer szék maradt üresen az Ernst Happel Stadionban.

Mintha csak maguk a spanyol és olasz szurkolók előre jelezték volna: nem érdemes megnézni ezt a meccset, szörnyen unalmas lesz! Persze a valódi ok nem ez, de mégis tény: valóságos érdektelenséget mutattak saját válogatottjuk iránt a két nagy futballnemzet polgárai.

Aki kevésbé ismeri jól a nemzeti szurkolói szokásokat, esetleg azt gondolhatta, hogy itt aztán az egekbe szöknek majd a jegyárak, hiszen két nagy és gazdag ország csap össze, immár az egyenes kieséses szakaszban.

Ezzel szemben a valóságban az történt, hogy a spekulánsok alig tudtak megszabadulni a korábban felvásárolt belépőktől, amelyek sokkal-sokkal többet értek volna, ha mondjuk az angolok, az oroszok, a hollandok, a németek netán a svájciak játszották volna az Eb vasárnapi bécsi negyeddöntőjében. Talán hihetetlen, de ettől még igaz: a spanyol–olasz Eb-negyeddöntőre jóval az eredeti ár alatt, már 25 euróért (nagyjából hatezer forintért) is lehetett belépőket venni, de még így sem sikerült mindenkinek eladnia a fölösleges jegyeit. Sok száz vagy talán több ezer szék maradt üresen az Ernst Happel Stadionban.

Csak a meccs előtti utcai hangulat érzékeltetése kedvéért fotóztam le jó néhány, belépőket áruló figurát – tudni kell, hogy más Eb-meccseken sokkal inkább az a jellemző, hogy „Jegyet vennék!” feliratokkal sétálnak sokan.

Aki ismeri őket, már megszokta, hogy az olaszok egyszerűen érdektelenek a nagy tornáknak ebben a szakaszában. Ha döntőbe jutott volna Roberto Donadoni csapata, akkor valószínűleg kiugrott volna Bécsbe pár tízezer olasz, a spanyolok elleni meccsre azonban összesen, ha tízezren összejöttek. Amikor Hamburgban két éve vb-negyeddöntőt játszottak az ukránokkal, a stadion félig üres volt.

A meccs előtt, amikor a helyi hangulatfelelős külön szólaltatta meg a különféle nemzetiségű szurkolókat, a hangerőből ítélve meg lehetett tippelni, hogy körülbelül kétszer annyi semleges, osztrák drukker volt a stadionban, mint olasz. És még a kék mezesek egy része sem feltétlenül Itáliából érkezett, ha azt nézem, hogy a mosonmagyaróvári benzinkútnál is lehetett látni megszállott olasz-drukkereket beöltözve, kifestve, akik a meccsre igyekeztek, jóllehet magyarul beszéltek…

De találkoztam hírességekkel is út közben. Dunai Antal MLSZ-alelnök, olimpiai bajnok (a fotón a BMW anyósülésén), aki maga is edzősködött a spanyol élvonalban barátaival ugyancsak a meccsre igyekezett, s előzetesen azt mondta: ő azt sem bánja, ha egy öngóllal, vagy török-módra az utolsó pillanatban egyenlítve jutnak tovább, de csak egy fontos, jussanak tovább a spanyolok. Hát tovább is jutottak, de még egy öngólra vagy egy utolsó pillanatban elért egyenlítésre sem volt hozzá szükségük…

Hogy Erdei Tamás (a képen középen), az MKB elnök-vezérigazgatója kinek drukkolt, azt nem sikerült megtudnom, de azt igen, hogy jólesett neki is a sör út közben, a meccsre menet.

A sajtóközpontban viszont továbbra is csak a mérkőzés után lehet sörhöz jutni, ezt most már határozott feliratú táblával is meg kellett erősíteni a lezárt sörös frizsidereken. Pedig talán a sör enyhíthette volna a szenvedést, amit ez a pocsék meccs okozott.

(Marcel Desailly, a világ- és Európa-bajnok a franciáknak már nem szurkolhat, de szakkommentátorként ő is felbukkant a bécsi sajtóközpontban)

Az oroszok brillírozása után különösen rossz volt nézni, amit ez a két csapat produkált, az olaszok pedig egyszerűen lejáratták a futballt, képesek voltak 120 percet végigjátszani egyetlen olyan momentum nélkül, ami miatt meg lehetett volna kedvelni a játékukat.

És az a furcsa, hogy ezek után még sopánkodnak a kiesés miatt. Hát egyenesen botrányos lett volna, ha ezzel a játékkal az Eb legjobb négy csapatának mezőnyébe jutottak volna. De nem jutottak. Ott vannak viszont a spanyolok, akiknek csak annyit kell tenniük a döntőbe jutásért, hogy újra legyőzik az oroszokat, akiknek jó két hete rúgtak egy négyest.

Miért érzem úgy, hogy ez nem lesz azért olyan egyszerű?...

Szöllősi György

Csak pár szót még a pénteki horvát–törökről. Azt ne ragozzuk, amit már olyan sokan megfogalmaztak: ami történt, az már-már a csoda kategóriája, olyasvalami, amire csak a futball és az élet képes…

Mindez egy sci-fiben túl valószerűtlen lenne. Egy észrevételt viszont megkockáztatnék, amelyről viszonylag kevesen beszéltek. Már csak azért is, mert maga Slaven Bilic, a horvátok szövetségi kapitánya tette szóvá (a pályán igen vehemensen, utólag visszafogottabban), hogy ha a bíró időben lefújta volna a meccset, akkor az ő csapata jutott volna tovább. Az igazság szerintem ezzel szemben az, hogy éppen Bilic miatt nem fújhatta le korábban a meccset. A játékvezető egy perc hosszabbítást ígért, és a 122. perc legelején esett a törökök gólja, vagyis másodpercekkel volt még csak túl az egy percen.

(Beszélő.. Azaz interjú a rácson keresztül a stadionban egy török
drukkerrel)

Ezért amúgy sem lehetne felelősségre vonni, de azok után különösen nem, hogy a horvátok gólöröme miatt meglehetősen sokat állt a játék. Ebben a gólörömben pedig főszerepet játszott Bilic, aki kissé visszatetsző módon a pálya közepén rohangált és ujjongott, noha neki ott, még ilyen szélsőséges esetben sincs semmi keresnivalója. (Jó példának ott van – ebben is – Guus Hiddink, aki néhányszor diadalmasan a levegőbe csapott az oroszok hosszabbításban szerzett góljainál, de nem bukfencezett a kezdőkörben.)

Bilic meg volt győződve arról, hogy a meccs eldőlt, és elragadtatta magát. Hát… Az a meccs akkor – ma már tudjuk – még nem dőlt el. Eldőlt viszont pár másodperccel később, amikor Semih Sentürk belőtte az egyenlítő gólt. Az eset szemmel láthatóan sokkolta Bilicet, akinek pedig az lett volna a feladata, hogy megnyugtassa a játékosait és önbizalmat csepegtessen beléjük (ahogyan Hiddink a holland egyenlítés után…). De Bilic pánikba esett, és idegessége játékosaira is átragadt. A horvát kapitány sápadtan kóválygott a futballisták között, miközben Fatih Terim egyenként a tizenegyes lövők szemébe nézett, lepacsizott velük, és szuggerálta őket: innen csak győzni lehet.

A horvátok aztán ennek megfelelően nem egyszerűen gyengén rúgták a tizenegyeseket, hanem egyenesen katasztrofálisan. Kettőt mellé, egyet Rüstü kezébe, és a törököknek három jó tizenegyes is elég volt ahhoz, hogy megnyerjék a negyeddöntőt. Megint egy bizonyíték arra, hogy minden fejben dől el. Hát létezik, hogy ezek a profi góllövők, mint mondjuk Modric, 11 méterrlől nem találják el a kaput állított labdával? Létezik, csak ilyen extrém előzmények kellenek hozzá.

És a futballban előfordulhat az is, hogy a világ egyik legjobban szervezett válogatottját, a csupa tökéletesen felkészített, nagy klubokban játszó futballistákból álló holland csapatot egy esélytelenebbnek tartott csapat egyszerűen lesöpörje a pályáról. Kell hozzá egy bitang erős, és egyre fejlődő futballkultúra, sok ezernyi magasan iskolázott, pazar erőnlétű játékossal, erős gazdasági háttérrel, és egy edző, aki rendszert visz a játékba és önbizalmat a szívekbe, s máris itt az új orosz válogatott, amely annyival lóg ki fölfelé ebből az Eb-mezőnyből, mint egyetlen csapat sem a nagy tornákon emberemlékezet óta. Legalábbis az utóbbi két meccsen mutatott játéka alapján. Az embernek az az érzése, hogy az oroszok most aztán feljutnak az A-csoportos Európa-bajnokságra, mert ez itt csak a második vonal. Osztálynyi különbség volt köztük illetve a svédek és a hollandok között. Mint amikor egy NB I-es csapat edzőmeccset vív egy lelkes másodosztályúval. Tíz-tizenkét nagy helyzetéből berúg néhányat, többet elszórakozik, míg az ellenfélnek valamirevaló gólhelyzete sincs.

Az egyetlen szépséghiba az a spanyolok elleni zakó, amelyet azonban talán éppen a csoportellenféllel szemben javíthat ki az orosz csapat jövő csütörtökön. És ami biztos, a világ nagy felfedezettje, Andrej Arsavin azon a meccsen még nem játszott, ahogyan a védelembe is csak a spanyolok elleni meccset követő átszervezés során került vissza Szergej Ignasevics.

A CSZKA Moszkva középső védőjének – aligha tudják sokan – amúgy magyar az ügynöke, az ukrán és orosz játékospiacon jól ismert Varga Sándor, aki büszke lehet az utóbbi három meccsen folyamatosan jól teljesítő (rendes játékidőben három mérkőzésen egy gólt kaptak az oroszok) futballistájára.

No de nézzük, az olaszok vagy a spanyolok ellen készülhetünk a következő orosz futballcsodára.

(Varga Sándor, FIFA-licences ügynök büszke lehet az oroszokra - sok
játékosa futballozik az orosz bajnokságban, köztük a válogatott Szergej
Ignasevics)

Szöllősi György

Persze, azt a csapatot még Szovjetuniónak hívták, mégis természetes, hogy most mindenki a történelmi párhuzamról beszél.

Úgy tűnik, hogy a hollandoknak és az oroszoknak is most van azóta a legjobb csapatuk. Mármint 1988 óta, amikor kétszer is összecsaptak az akkor még csak nyolccsapatos Eb-n. A csoportmeccsen a szovjet csapat nyert a kárpátaljai, nagyszőlősi Rácz László bombagóljával. A döntőben aztán már megállíthatatlan volt a legendás Rinus Michels narancssárga alakulata.

Az azóta elhunyt mester helyén ma a 88-as gólkirály, Marco van Basten ül, és a csapat újra csodásan szerepel. Igaz, nyolc éve, a hazai rendezésű Eb-n egy másik Michels-tanítvány, Frank Rijkaard esélyesnek látszott arra, hogy megismételje a történelmet, de az olaszok (és saját ügyetlenkedő játékosai) szertefoszlatták az álmot a drámai elődöntőben. Így hát, most, a huszadik évfordulón remélik a hollandok, hogy Van Basten megint legyőzi Európát.

Csakhogy ehhez megint az oroszokat kell legyőznie, mi több, hogy a történet még pikánsabb legyen, egyben honfitársát, Guus Hiddinket is. Az oroszok holland kapitányától egyébként megkérdezték a svédek legyőzése utáni sajtótájékoztatón, hogy mennyiben lesz számára különleges a hollandok elleni meccs, ő azonban válaszában megkerülte a lényeget.

Arról beszélt, hogy bizony különleges lesz ez a találkozó, mert a játékosokat mind jól ismeri személyesen, sőt a stáb tagjait, egykori kollégáit is. Na de, hogy holland emberként milyen érzés lesz netán kiejteni Hollandiát az Eb-ről, erről nem ejtett szót. Úgy látszik, egy vérbeli profinak ez nem kérdés. Számomra mégis furcsa, ahogyan az is, hogy Michel Platini nem kíváncsi a francia–orosz meccsre.

Emlékszünk még, milyen traumát jelentett sokak lelkében, amikor Bölöni László a román válogatottat vezette sikerre a magyarok ellen? Pedig csak a kötelességét teljesítette, profi edzőként kihozta csapatából a maximumot. De Lukas Podolski is gond nélkül kivégezte góljaival Lengyelországot, még ha utána szimpatikusan kompenzált is a nyilatkozataival. (De ha már Rácz Lászlónál tartottunk: vajon milyen érzés lehetett neki csapattagnak lenni abban a szovjet válogatottban, amelyik hatot rúgott Magyarországnak Mexikóban? Vagy Szabó Józsefnek a vb-negyeddöntőben legyőzni Albertéket 66-ban?…)

Változnak az idők. Amikor Puskás Ferencet felkérték, hogy a spanyol válogatott tagjaként szerepeljen a 62-es világbajnokságon, egy feltétele volt csupán: ha a magyarokkal kerül szembe a csapat, neki ne kelljen játszania… A találkozás, amely a sorsolás alapján könnyen létrejöhetett volna, elmaradt, mert bár a magyarok továbbjutottak a csoportjukból (megelőzve Angliát és Argentínát), a spanyolok kiestek…

De vissza a szombati orosz-holland negyeddöntőhöz. Sokan azt mondják, az oroszoknak nincs szerencséjük, mert most, amikor végre összeszedték magukat, a mezőny legerősebb csapatával, a hollanddal találkoznak. Mások szerint, ha a „ruszkik” megint úgy játszanak majd, mint a svédek ellen, akkor nem állítja meg őket senki. Az tény, hogy négy éve a görögök úgy lettek Európa-bajnokok, hogy egy meccsen sem mutattak annyit a futballból, mint az oroszok ez egy alkalommal. Vagyis: a Hiddink-csapat akár még Európa-bajnok is lehet.

Hát reméljük, hogy a meccs tényleg olyan jó lesz, mint amilyet a párosítás ígér!

Kommentár a filmecskéhez: A hatalmas drapériákon – miközben szól a szovjet-orosz himnusz – a kétfejű cári címersas és Nagy Péter cár, aki Poltavánál hatalmas verést mért a svéd seregre a tizennyolcadik század elején – az üzenet egyértelmű és a remélt nagy verés megint bekövetkezett.

Újabb képkockák Ausztriából és Svájcból a Nemzeti Sport Online olvasóinak. Még út közben, a zürichi pályaudvaron fotóztam le az óriási csapatkapitányok összekapaszkodó kompozícióját. A kép nyilván sok honlapon megjelent már, de hátha valaki még nem látta… Szemben Michael Ballack figurája, aki két fontos góljával immár az, amit várnak tőle: a német csapat egyértelmű vezére.

A jegyüzérek szerint az oroszok jelentik a legjobb piacot. Talán az angolok versenyezhetnének velük, ha itt lennének, de nincsenek, s az oroszok nem csak sokan vannak („mint az oroszok”), hanem sokan közülük igen tehetősek is, és minden pénzt megadnak, hogy ott legyenek a szbornaja meccsein. Amióta nincs Szovjetunió, nagy tornán most először jutottak tovább a csoportból. Persze, az igazi profik minden jegyet megvesznek, mert mindegyikre tudnak vevőt…

Az újságírósátorból látni lehetett, amikor megérkezett a két csapat busza az orosz–svéd meccsre…

Aztán az is, amikor leszállt egy helikopter, amely a sajtósok egybehangzó véleménye szerint Roman Abramovicsot hozta a mérkőzésre… (az Eb-drapéria mögül kilátszik a helikopter teteje)

A mérkőzés előtt Gundel Takács Gábor, a magyar televízió kommentátora kollégájával, Egri Viktorral beszélget a sajtóközpontban. Gábor szerint jók az oroszok, de ha Ibrahimovic játszik, akkor a svédek jutnak majd tovább… Nem lett igaza.

Az innsbrucki stadion féloldalas, mint a Népstadion. Az eb-re megmagasították az egyik oldalát, s innen jobban látszanak a közeli hegycsúcsok, mint maga a pálya… Naná, hogy ide ültettek bennünket, legfölülre…

Ennek viszont megvolt az az előnye, hogy a szünetben és a meccs végén mögöttünk osont el Arsene Wenger, amint az egyik pályára néző tévéstúdióba igyekezett szakvéleményt mondani. Igazán nagyon sietett, és szemmel láthatóan nem örült a zaklatásnak, de azért két szóra hajlandó volt megállni, meg egy-két fényképre. Bartos Zoltán kollégám örömére, aki a magyar drukkerek első számú utaztatója, ha futballeseményről van szó, s mellesleg Arsenal-szurkoló.

Ez aztán igazán a minimum az Arsenal menedzserétől, ha már a neve egész egyszerűen annyit jelent: magyar…

Wenger ugyan nem mondta biztosra, de egyáltalán nem is cáfolta azt az információt, hogy a nyáron edzőtáborozni Ausztriába készülő Arsenal egy edzőmeccsre átjön majd állítólag Szombathelyre is…

Amikor gazdag üzletembereik elkezdték felvásárolni a nagy nyugati klubokat, csapataik pedig a nagy külföldi sztárokat, edzőket szerződtették, még csak azt láttuk: gazdaságilag felveszik a versenyt a legerősebb futballhatalmakkal.

Amikor aztán az angolokat megelőzve továbbjutottak az Eb-selejtező csoportjukból, az már igazi szakmai siker volt. De még mindig sokan szerencséről, meg Guus Hiddink személyes sikeréről beszéltek.

Jött aztán a szentpétervári Zenit elsöprő lendülete és UEFA-kupa-győzelme, amit már nem lehetett véletlennek tekinteni. De még így is mindenki azonnal letet arról, hogy az oroszoknak lehet itt valami esélyük, amikor úgy nyitottak az Eb-n, hogy kaptak egy négyest a spanyoloktól.

Most viszont róluk beszél mindenki, a svédek elleni játékukat látva nem túlzás kijelenteni, hogy olyan futballt vezettek elő, amilyet ezen ez Eb-n még senki sem látott.

Megint kiderült, hogy „a mai futballban már nincs idő semmire, felgyorsult a játék, azonnal kell cselekedni” típusú maszlag értelmét veszíti, amint egy olyan csapatot látunk, amelyik tud futballozni.

Az oroszok semmi mást nem csináltak, mint egyérintős, lapos passzos játékkal szanaszét zilálták a máskor oly masszív, az ellenfélnek lélegzetvételnyi helyet sem hagyó svéd védelmet.

Nem kapkodtak, csak egyből tették a labdát, s többnyire jó helyre, ebből pedig az lett, hogy nem, hogy maradt idő átvenni, meg visszapasszolni, hanem tucatszor állt elő olyan helyzet, hogy nem fértek egymástól a gólhelyzetben lévő orosz játékosok, hogy oda-vissza emelgették egymásnak ziccerben a labdát, magyarul fogalmazva annyi helyzetet szórakoztak el, hogy az már-már megalázó volt. Nem is már-már: az volt.

És közben a svédeknek gyakorlatilag nem volt gólhelyzetük, hiába a világklasszis Ibrahimovic, Henrik Larsson csatárduó. Mert a fölényes technikai tudáshoz az elnyűhetetlen fizikum és a gyorsvonat sebessége társult az oroszoknál, vagyis a régi, hagyományos erényeik.

A statisztika mintegy húsz orosz kapura lövést jegyzett fel, de mindenki, aki látta a meccset, igazolhatja, hogy hat gólt minden túlzás nélkül könnyedén rúghattak volna Andrej Arsavinék. Pedig semmi különöset nem csináltak, csak egyből és jó helyre tették a labdát… Mégis: erre a kifinomult futballra a svédeknél talán csak a bosnyák származású Zlatan Ibrahimovic képes.

A kimaradt lehetőségek kapcsán Hiddink mester is megjegyezte a meccs utáni sajtótájékoztatón: csak amiatt illetheti némi kritikával a csapatot, hogy félidőnként legalább egy góllal illett volna több gólt lőniük a fiúknak a helyzetek alapján.

Utoljára két éve láttam testközelből a mestert, de a szituáció nagyon hasonló volt: akkor is éppen továbbjutott a csoportjából a csapatával, s ebből az alkalomból nyilatkozott a sajtónak. Csak akkor világbajnokságon voltunk, Hiddink csapata pedig az ausztrál válogatott volt. Elképesztő egyéniség...

Mára tehát kiderült, hogy érdemes volt Roman Abramovicsnak bevállalni a holland edző fizetését, amelyet az orosz szövetségtől vehet fel, jócskán megdolgozott érte.

Hiddink pedig így jellemezte a csapatát: „Büszke vagyok a fiúkra, mégpedig azért, mert szeretnek futballozni. Ezt ma mindenki láthatta…”

Bizony, bármilyen közhelyesen hangzik, a lényeg talán ez. És ezt, vagyis hogy szeretnek futballozni, az ember képtelen jó szívvel rámondani a mindenkori svéd vagy éppen német csapatra. Elnézést érte, de ha szeretnek is játszani, nem látszik rajtuk… Aztán vannak olyan csapatok is, amelyeken látszik, hogy tagjai szeretnek futballozni, csak sajnos az is, hogy nem annyira tudnak. Az oroszok viszont, ha egyelőre csak egy meccs erejéig is, végre fociztak egyet.

Az angoloknak pedig nem kell szégyenkezniük, selejtezőbeli riválisaik már a nyolc között járnak. Erős csoportból estek ki.

Szöllősi György

A hozzászólók egy része szerint némi magyarázatra szorul, hogy miért zártam úgy a tegnapi bejegyzést: „Hajrá, Románia!”. Egyikük azt írta, majd ha a románok is azt mondják, Hajrá, magyarok.

Nos, ha ezt nem is mondták, de tegnap este, a holland-román meccsen a lelátón kifeszített zászlók és transzparensek között felbukkant egy piros-fehér-zöld trikolór is, méghozzá a kapu mögötti román kemény mag helyén. A zászló közepére Puskás Ferenc arcképét nyomtatta a zászló tulajdonosa, a marosvásárhelyi illetőségű Sus Róbert (a lelátótól készített fotón éppen csak kivehető a zászló a Hyundai hirdetés fölött) , s bár egyik-másik vezérszurkoló összevonta a szemöldökét a román szektorban a magyar nemzeti színeket látva, végül is senkinek nem volt gondja a dologgal. Öcsi bácsit ők is elismerik…

(Alig kivehetően ott a magyar zászló Puskás arcképével a kapu mögött, a román kemény mag előtt)

Miért ne szurkolhatnánk hát mi is a románoknak, főleg, amikor sokkal jobb a focijuk a miénknél? Miért ne tapsolhattunk volna a Hagi-féle csapatnak a 94-es világbajnokságon (a legendás „Gica” most szakkommentátorként volt ott a stadionban)?

(Gheorghe Hagi, a szakkommentátor)

 (A lelátón a kissé elhízott Viorel Moldovan. Egyszer a Népstadionban gólt lőtt nekünk)

Miért ne ünnepelhetnénk Bölöni László fantasztikus pályafutását, még ha bukaresti és román színekben futballozta is azt végig? Miért ne tapsolhatnánk Jenei Imre BEK-győzelmének, vagy a bravúros továbbjutásnak a két Eb-vel ezelőtti angolverésre emlékezve? De miért ne ismerhetnénk el ugyanakkor Adrian Mutu kiemelkedő képességeit is?

A futball nem lehet politika, s az ember tökéletesen megérti, hogy például erdélyi magyar újságíró kollégáink örülnek a román válogatott sikerének, s nem csak azért, mert amíg Piturcáék nem esnek ki, addig sokkal könnyebben kapnak akkreditációt a meccsekre, hanem azért is, mert az a foci mégiscsak egy kicsit az övék is.

A román válogatott Cocis, bár nem tud magyarul, mégiscsak kolozsvári illetőségű, és bár csak a tulajdonos meg a főszponzor magyar, miért ne éreznénk mi magunk is kicsit a sajátunknak a Kolozsvári Vasutas bajnoki címét, s miért ne szurkolhatnánk a csapatnak a Bajnokok Ligájában az ősszel? Azért, mert a román bajnokságból jutott oda? Ugyan…

Egy fotóval illusztrált érdekesség a témakörben: Szász Jenőt, a markáns nemzeti elkötelezettségű Erdélyi Magyar Polgári Szövetség elnökét is felfedezhettük a lelátón, méghozzá nem a holland ultrák, hanem lelkes román román drukkerek között. S miért volna ez baj?

 (Szász Jenő, a leköszönő székelyudvarhelyi polgármester román drukkerek között – éljen a foci!)

(Az például sokkal kevésbé érthető számomra, amire a mérkőzésen UEFA-elemzőként dolgozó dr. Mezey György hívta fel a figyelmemet: az olasz apától és francia anyától származó Michel Platini vajon mit keresett ezen a találkozón, amikor ezzel egy időben játszottak egymással az olaszok és a franciák?...) 

Munkában a magyarok Bernben: Hegyi Iván, a Népszabadság tudósítója (elöl balra) mellett Egri Viktor, a Magyar Televízió kommentátora ül, mögöttük dr. Mezey György, az UEFA szakmai elemzője (aki mellett a volt lengyel szövetségi kapitány, Jerzy Engel dolgozik)

És miért kellene egy magyar újságírónak hivatalból a hollandokkal szimpatizálnia egy holland-román Eb-csoportmeccsen? Amikor a személyes kapcsolatok, a kulturális és földrajzi közelség és sok minden más inkább indokolja, hogy a románok sikeréért szorítsunk.

 
Persze, ez sem, az sem kötelező, és ez a lényeg… A hollandok amúgy még B-csapatukkal is egy klasszissal jobbak voltak a románoknál, ezt el kell ismerni, a sebességüket, technikai felkészültségüket csak még inkább kiemelte az a magabiztosság, amely az olaszok és a franciák fölényes legyőzése után áradt belőlük. Egyre többen emlegetik az 1988-as Európa-bajnok csapatot, amellyel a maiakat közvetlenül is összeköti a szövetségi kapitány, a hajdani zseniális csatár, Marco van Basten személye, és divat lett a holland szurkolóknál a jellegzetes, 20 évvel ezelőtti nemzeti mez retró kiadásának viselése.

(Marco 88, azaz retrómez Marco van Bastennek, az 1988-as gólkirálynak, a mostani kapitánynak ajánlva a hollandok szurkolói zónájában Bernben)

 Az újabb berni csoda, azaz a románok továbbjutása a halálcsoportból tehát elmaradt (igazából alighanem már akkor, amikor Mutu kihagyta a büntetőt az olaszok ellen), a helyszínen lévő néhány magyar pedig megint szomorúan idézhette fel a történelmi helyszínen 54 évvel ezelőtt lezajlott berni csatát. A régi stadion emlékét őrző helyreállított óra és eredményjelző fényképe már majd minden lapban megjelent, de ha még nem látták volna, hát lefotóztam önöknek.

(Az a bizonyos örökre kimerevített eredményjelző tábla…)

És hogy a hajdani keserves hangulatot még könnyebb legyen felidézni, a holland-román meccs lefújása után Bernben szakadni kezdett az eső… Mint 1954. július 4-én…

 (És Bernben megint ömleni kezdett az eső…)

Csak ömlött, ömlött az eső a sokat látott gyepre, miközben a kiürült stadion kulisszái mögött szorgoskodó Eb-önkéntesek összecsavarták, és félrerakták a meccs előtti bevonuláskor kifeszített hatalmas román zászlót. Erre már nem lesz itt szükség…

(A román zászló összecsavarva a földön, zajlik a rámolás, Bernben nem lesz több Eb-meccs)

 Szöllősi György

Ezúttal nem autóval, hanem tömegközlekedéssel közelítettem meg a stadiont az osztrák-német mérkőzés előtt. Kicsit olyan volt, mint régen válogatott vagy Fradi-meccsre menni: csak a második-harmadik metróra fért fel az ember, annyi drukker várakozott a peronon.

A stadionban megint összefutottam Ildikóval, a magyar önkéntessel, aki már a világbajnokságon is dolgozott, s akkor is a sajtó mellé volt beosztva. Az önkéntesek több ezren vannak az Eb-n, ők felügyelik a parkolókat, igazítják el a helyüket kereső szurkolókat, kísérik ki a vasútállomásra a tömeget, pakolnak, takarítanak, szállítanak, azaz ők az EURO szorgalmas hangyái, akik nélkül nem működne a gépezet, de akik többnyire jókedvűen végzik a feladatukat, és boldogok, hogy részesei lehetnek az Eb-nek. Az UEFA pénzt valóban nem is fizet nekik, de a költségeiket téríti, kapnak ellátást, szállást, ha kell, és príma egyenfelszerelést. A fotón Ildikó és önkéntes kollégái a bécsi Ernst Happel Stadionban.

Michael Ballack szabadrúgását leszámítva az este legszebb német jelenete az az élőkép volt, amely több tízezernyi szurkolónak köszönhetően monumentális Deutschland-felirattá változtatta a Práter-stadion ellipszisének felét. Minden szurkoló a felirat egy-egy pici darabját a feje fölé tartva hozzájárulhatott a tényleg lenyűgöző látványhoz.

Egyébként az a német akció lett volna még szép, amelyet a játékvezető les miatt (tévesen) félbeszakított…

Bécsi Monitorerdő a sajtóhelyen…

Hogy legyen miért irigykedni: az Eb egyik szponzora korlátlan mennyiségű ingyensörrel látja el a tudósítókat: minden stadion sajtóközpontjában ilyen hűtőszekrények várják az újságírókat. Igaz, csak a meccs után, addig le vannak lakatolva vagy üresek ezek a frizsiderek. Úgy látszik, az UEFA nem bízik bennünk, azt feltételezi, hogy ha a meccs előtt is ingyen van a sör, akkor nem beszámítható emberek zagyva tudósításai jutnak majd el a világ különböző tájaira, netán botrányt okoz majd valamelyik agresszív zsurnaliszta.

Nyugodt, szép álmuk lehetett a horvát drukkereknek: három meccs után is százszázalékos a csapatuk, amely eddig mindössze egy gólt kapott. Ez az alvó pár is velem utazott a vonaton, hogy hova, azt nem tudom, mert a horvátok negyeddöntője Bécsben lesz, a törökök ellen.

Magam viszont Bern felé vettem az irányt. Az 1954-es világbajnoki döntő keserves emlékét őrző svájci város ad otthont ma este a pazarnak ígérkező holland–román csoportmeccsnek. Út közben még egy pillantás a vonatablakból a történelmi Kufstein hírhedt várára, aztán meg az Alpok közeli csúcsaira, és csaknem 12 órányi vonatozás után megérkezés Bernbe.

Hajrá, Románia!

Szöllősi György

Mióta eltűntem, történt egy és más. A hollandok 1988-as formájukat idézik, sőt az olaszok és a franciák fölényes legyőzésével egyenesen sporttörténelmet írtak (most különösen értékes az a dedikált Ruud van Nistelrooy mez, amit a holland csatár küldött Esztergomba a Suzuki vezérigazgatójának, Isao Ozawának a Real Madrid révén a PUSKÁS-SUZUKI KUPA megalapítása alkalmából).

Ettől még persze sok más várományosa is van az Európa-bajnoki címnek. De nem a görögök, akik címvédő létükre simán kiestek, és megdöbbentő volt látnom, hogy még ment az oroszok elleni meccsük, amikor a Puskás-kupán résztvevő panathinaikoszos ifisták már nem is foglalkoztak a görög nemzeti csapattal, csak egy részük ült lehangoltan a tévé előtt, mások a szállodafolyosón sétálgattak telefonálva.

Kedves olvasók el tudják képzelni, hogy a magyar válogatott ott van az Eb-n (eleve utópia), mi pedig, magyar szurkolók nem is nézzük a meccset?…

Aztán ott vannak a spanyolok… A szokásos séma: játékos keretük alapján akár Európa-bajnokok is lehetnek, de aztán az éles meccseken valahogy mégis mindig elbotlanak. Mi lesz, ha most mégsem? A svédek ellen szerencséjük volt, és továbbra is százszázalékosak. A bennfentes realosok szerint a szövetségi kapitányt Luis Aragonést nem igazán szereti senki, sem a szurkolók, sem a játékosok. Ők is legfeljebb tisztelik, hallgatnak rá, de nem igazán szeretik. Persze, a profi edzőnek nem az a dolga, hogy szeressék, hanem az, hogy sikeres legyen. Ha az lesz, higgyék el, megszeretik.

Persze az eddigi legnagyobb bravúr a törököké, az olyan meccsek maradnak örökké emlékezetesek, mint az ő csehek elleni győzelmük, a hihetetlen, drámai fordulattal. S ez még akkor is így van, ha a szívemhez még közelebb áll a horvátok győzelme a németek ellen. A párhuzamos meccs, az osztrák-lengyel találkozó előtt a bécsi sajtóközpontban élhettük át a horvátok nagy pillanatait, amelyek – mint 1954 óta szerintem minden német futballvereség – szép élményt jelentettek sok magyar drukkernek is. Meg amúgy is: egy pármilliós kis ország győzelme egy esélyesnek kikiáltott nagyhatalom ellen a szereplőktől függetlenül mindig tiszteletre méltó, felemelő esemény. (Az külön pech, hogy az egyik nagy német biztosítótársaság gálavacsoráját ehhez a meccshez igazították, s így a díszvendég, Grosics Gyula nem csak a hajdani német győzelem képkockáit volt kénytelen végignézni a nosztalgia videón, hanem a horvátok diadalát is láthatta – német társaságban...)

(Zbigniew Boniek higgadtan megjósolta és telibe találta a meccs eredményét)

Azon a horvát–lengyel mérkőzésen viszont (amelyen szerintem két, a magyarnál gyengébb válogatott játszott) összefutottam a sajtóközpontban Zbigniew Boniekkel, a korábbi lengyel futballsztárral, aki a meccs előtt megjósolta az 1–1-es végeredményt, továbbá a Nemzeti Sportnak interjút készíthettem Roy Hogdsonnal, a Fulham menedzserével, aki nagy bravúrral tartotta bent a csapatot a Premiershipben, most pedig megszerezte a klub számára Gera Zoltánt.

(Roy Hodgson igazi, udvarias brit úriember)

Az interjút kénytelen voltam a stadionban, a mérkőzés szünetében elkészíteni (Hodgson itt, mint az UEFA Technical Study Group-jának tagja tevékenykedett), mert a délutánra megbeszélt randevúra egy másik bécsi Hilton szállóba vitt a taxi, mint ahol az angol szakember várt rám… Volt azonban olyan rendes, hogy nem sértődött meg, hanem – amikor telefonon szabadkoztam –, arra kért, hogy találkozzunk a stadionban, és pótoljuk az interjút.

Így is lett, és annyival tartoztam a blog olvasóinak, hogy arra kértem a Fulham menedzserét, üdvözölje a Nemzeti Sport Online olvasóit. Íme:

Még el sem ültek a holland–olasz meccs hullámai (sokan azóta is paragrafusokat böngésznek), és még élesen él sokakban a négy évvel ezelőtti skandalum, amikor a dánok és a svédek egy megjósolható 2–2-vel ejtették ki az olaszokat, az igen szerencsétlen szabályozás folytán, már a látóhatáron az újabb tajték: mi van, ha iksz lesz a cseh–török meccs?

Az igazán jogos felvetés tegnap este minden török és cseh drukkernek eszébe jutott: most mindkét csapatnak 3 pontja van és 2-3-as gólkülönbsége. Vagyis ha döntetlent játszanak, akkor a gólkülönbség, az egymás elleni eredmény, a több rúgott gól és minden, ilyenkor előveendő mutató egyforma lesz. Hazai és idegenbeli gólokról sem lehet beszélni, mi lesz hát? A szabályzatot (http://www.uefa.com/newsfiles/19079.pdf )megnézve elsőre úgy látja az ember, hogy ilyenkor jön az a bizonyos, elég igazságtalanul hangzó koefficiens… Ha tényleg az jönne, akkor a cseheknek elég lenne a döntetlen, mert a törököknél lényegesen jobban állnak a lista szerint, amit sikerült felkutatnom (a 2006-os vb és a 2008-as Eb selejtező eredményei alapján összes elért pont/meccsszám – eljárással számított koefficiens számít).

Ha azonban – folytatódik a szabály – csak két csapat áll azonos pontszámmal, és nem több, azok pedig éppen egymással játszanak az utolsó csoportkörben, akkor egy sokkal igazságosabb (?) eljárás, a 11-es rúgások döntenek.

Egyből, hosszabbítás nélkül.

Ilyenre még nem volt példa. Vagyis 11-esekre a csoportkörben egy Európa-bajnokságon. És milyen érdekes lesz, ha éppen a csehekkel esik majd meg először a dolog (és hogy anyáznak majd, ha éppen az új szabály miatt esnek majd ki, pedig a koefficiens nekik kedvezett volna…)

Persze, lehet, hogy a törökök mondjuk 3–0-ra simán nyernek, és az egész okoskodásnak nincs értelme, de a szabály akkor is érdekes, és még a többi csoport is érintett lehet.

Különös egyébként, hogy a csehekkel többször forrtak történelmileg össze ezek a jelentős szabályváltozások. Ha nem tévedek, 1976-ban döntöttek először 11-esek egál esetén (addig megismétlet meccs volt, meg sorsolás, meg ilyenek…), s a döntőben éppen a csehek (csehszlovákok…) éltek ezzel a lehetőséggel, amikor Antonin Panenka kozmikus pillanatával végképp úrrá lettek a németeken (az NSZK-n…). De húsz évre rá jött a visszavágás: a történelemben először alkalmazott (és a gyakorlatban is értelmet nyert) aranygól-szabálynak éppen a csehek itták meg a levét, amikor a németek aranyembere, Oliver Bierhof ugyancsak egy Eb –döntőben kivégezte őket. És ha jól emlékszem, először (és utoljára) 2004-ben élt az ezüstgól-szabály, amely szerint csak a hosszabbítás második félidejében van hirtelenhalál. Volt is: a Görögország-Csehország elődöntőn…

Szöllősi György

Az, hogy angol barátom, Matt a fejét fogva hüledezett, mondván, ekkora lesgólt hogyan lehet megadni, az teljesen rendben van, a szurkolónak ez a dolga.

De az még sincsen rendjén, hogy a kommentátor az egyébként nyilvánvalóan szabályos gól esetében hosszú percekig azt sulykolja, hogy hatalmas játékvezetői (partjelzői) hiba történt. Tisztelem Egri Viktort és Várhidi Péter barátságát sem szeretném kockáztatni, de engem mellbevágott, hogy jószerével nem is hallottak még egy olyan szabályról, amely a megyei játékvezetői tanfolyamok már-már unalmas beugrató kérdése. Mert azt még el tudom képzelni, hogy nem biztosak a dolgukban, de hogy a közvetítő riporter észre se vegye, hogy egy olasz védő mégiscsak ott fekszik a földön, azt nehéz megemészteni.

Mielőtt azonban megköveznénk Egrit vagy Várhidit, mondjuk el gyorsan, hogy maguk az eset haszonélvezői, a holland játékosok nyilatkozgatnak most olyasmiket, hogy szerintük is les volt… (miközben egyébként a szakember, még ha olasz is, azaz az itáliai JB-elnök elismeri, hogy szabályos gól esett). Vagyis a helyzet az, hogy miközben ezek a futballisták eurómilliókat keresnek a focival, annyira azért mégsem érdekli őket a szakmájuk, hogy abból a részéből is felkészüljenek, amihez nem kell se labda, se stoplis cipő, csak némi agy.

Ez a fajta felkészülés azonban igenis elvárható a futball szellemi embereitől, a kommentátoroktól, edzőktől.

Érdemes lenne egyszer felmérést készíteni, hogy vajon hány futballista van tisztában azzal, hogy középkezdésből ma már közvetlenül gól érhető el, vagy hogy kirúgásnál nincsen les, netán hogy a szándékosan hazafejelt labdát kézzel érintő kapust is lehet közvetett szabadrúgással sújtani. Vagy mi van olyankor, ha a szél a kirúgás után érintés nélkül visszafújja a labdát a kapuba. Extrém és idiótának tűnő felvetések, de ahogyan ezer meccsből egyszer az is előfordul, hogy az utolsó előtti védő kisodródik a pályáról, s úgy esik gól, hogy éppen a „hiányzó” játékos miatt nincs les, úgy egyszer-egyszer az összes többi szituációra is sor kerül majd. Ahogyan az lenni szokott, főként olyankor, amikor az egész világ odafigyel. Például egy Európa-bajnokság rangadóján…

Az pedig ne tévesszen meg senkit, hogy a négyszer is a világ legjobb futballbírójának választott Puhl Sándor is azt találta mondani a mérkőzés hevében, hogy lesről esett a gól. Tudni kell, hogy ő ösztönös zseniként szinte mindig jó döntést hozott a pályán (egy CSZKA Moszkva–Juventus meccsen egykor ő maga is megadott egy ilyen gólt), de ha elvont szabályelméleti kérdésekről kell vitatkozni, bizony nem mindig „up-to-date” a futball paragrafusait illetően.

És az egész történetben most éppen Stefan Wittbergről nem beszél senki, a derék svéd partjelzőről, aki egyszerűen csak tökéletesen ismeri a szabályokat, és éles szituációban is a helyén volt a lélekjelenléte, amikor egy igen ritka, extrém esetben, súlyosbítva az Eb hatalmas nyomásával, azonnal, habozás nélkül helyes döntést hozott.

Ezt azóta az UEFA hivatalosan is megerősítette.

Mi lehet jobb és fontosabb egy Eb-meccsnél élőben? Természetesen az, ha az ember maga futballozhat. Így vetődött fel ugyanis a dilemma, amikor vasárnap délelőtt BLSZ IV. osztályú meccsünkön nem volt cserejátékosunk (ezekben az osztályokban megesik az ilyesmi), s csak akkor léphettem le, amikor végre megnyugtató előnyre tett szert a Tabán FC… Pedig igencsak szorított az idő: ha az ember nem veszi át időben a sajtójegyet, odaadják más, várólistás újságírónak, a hiányzót pedig megbünteti az UEFA.

S ha már itt tartunk, vasárnap délelőtt a Postás-pályán játszottunk, ott, ahova a sok-sok makett és elképzelés egyike (valamelyik megpályázott, de soha meg nem nyert magyar Eb-rendezés kapcsán) egy vadonatúj Puskás-stadiont vizionált. Ha a mellékelt fotót megnézik, bizony tény, nem lett itt Eb-aréna, van viszonyt mély pocsolya a kapu előtt…

Megérkezett ugyanakkor az Európa-bajnokság Bécsbe (és alig háromórányi autózás után én magam is), ahol vasárnap délután bemutatkozott és Svájchoz hasonlóan kikapott a másik házigazda is. Elnézést érte, de az osztrák csapatról az jut az ember eszébe, hogy olyan szerencsétlen társaság. Még csak azt sem lehet mondani, hogy játékban rosszabbak lettek volna a horvátoknál (nehéz volt eldönteni, hogy melyik csapat a rosszabb), mégis simán kikaptak, ráadásul egy 3. percben befújt, elég fölösleges tizenegyessel, ami ugye nem illik bele a „hazai csapatokat mindig elvtelenül segítik a bírók” mítoszba (igaz, Emanule Pogatetz második sárgáját és kiállítását később így is lenyelte a játékvezető).

A hangulat Bécsben kitűnő volt e nyári délutánon, de Bécs miatt, nem annyira a futball miatt. A négy évvel ezelőtti lisszabonihoz nem lehet hasonlítani a miliőt. Kis túlzással több horvát-kockás drukkert és zászlót lehetett látni, mint kifestett, mezbe öltözött osztrákot. És a stadionban is: szinte mintha a horvátok lennének többen…

(Íme a tudósító látószöge. Meccs a pályán és a monitoron, a háttérben csupa horvát drukker a stadionban)

Wolfgang Eischler, a Eb osztrák sajfófőnöke több éves kimerültséggel az arcán mondta, hogy most már jó, most már elkezdődött… Az előkészületek hajrája volt a legnehezebb… Arra a kérdésemre, hogy tragédia lesz-e az országnak, ha az osztrák csapat mindhárom meccsén kikap, azt mondta, hogy nem, tragédiának ők mást neveznek (egy halálesetet például…), de a rendezés szempontjából jó volna, ha legalább egyszer nyernének a háromból… Nem mernek tehát túl nagyot álmodni.

És még a kilátogató magyaroknak az az apró öröme is elmaradt, hogy lássák Garics Györgyöt Európa-bajnoki meccsen, pedig a nevekből ítélve szinte több a honosított keleti játékos a házigazdáknál, mint az osztrák…

És egy kritikai megjegyzés a rendezésre vonatkozóan: a stadiontól hazafelé tökéletesen ki van táblázva, hogy merre van Budapest (az Eb-től függetlenül, régóta), de Budapesttől a Práter felé menet nincs rendesen kitáblázva már Bécsen belül sem, hogy mégis, merre kellene keresni az Eb-stadiont…

Garicsra visszatérve: szegénynek a kispadon kellett végigizgulnia az osztrák csapat első Eb-meccsét (tudták, hogy még egyetlen Eb-tornára sem jutottak ki korábban, most is csak azért, mert ők a házigazdák?).

Kész vicc: ő ott ült a padon fölöslegesen, nekünk meg nem volt cserénk…

Hogyan is emlékezhetnék magára a pillanatra, amikor Antonin Panenka bepöttyintette a labdát Sepp Maier kapujába, amikor csak az eset után egy évvel születtem? Ettől még azonban felejthetetlen élmény nekem is az a mozdulat, az a hihetetlen pimaszság, az a dramaturgiai csoda, amit ez a tizenegyes jelent. Ha vannak klasszikus pillanatai, örökérvényű csúcsteljesítményei a futballnak, akkor ez Panenka-gól éppen úgy az, mint Puskás hátrahúzós csele a Wembley-ben vagy Dejan Savicevic felső sarkos nyesése a Barcelona elleni BL-döntőben.

Ha a csehekről és az Eb-ről van szó, akkor bizony a Dukla Praha (a cseh nép szeretetében a mai napig kocsmai fényképekkel jelenlévő) legendává nemesedett futballistáját illeti az első hely az asszociációs láncban. Aztán rögtön utána következik Karel Poborsky utánérzése egy emberöltővel odébb, amikor a még szinte ismeretlen loboncos fiatal cseh gondolt egyet és az angliai Eb portugálok elleni meccsén briliáns mozdulattal felemelte a labdát a földről lövés helyett, és a senki által sem várt mozdulattal be is vonult a futballtörténet panteonjába, azt hiszem, egyszersmind ki is taszítva onnan a pályafutása végéig nagy tehetségként emlegetett Vítor Baia kapust.

(És ha már az Eb-n ugyancsak tegnap és ugyancsak győzelemmel rajtoló portugáloknál tartunk, hát nekik Vítor Baia helyett lett másik kapus-hősük: Ricardo, aki a David Beckham drámai hibájáról is emlékezetes lisszaboni tizenegyes-párbajban Vassel büntetőjét kivédte, majd az utolsó lövést elvállalta, és a legjobb négy közé rúgta Portugáliát. Nehéz azt az estét elfelejteni, s nem csak azért, mert Victoria Beckham mellől nézhettem végig a tizenegyeseket…)

Aztán az arany- és az ezüstérem után jött a bronz is, mármint a csehek Eb-történetében, négy éve Portugáliában.

A futball persze olyan, hogy éppen akkor lettek bronzérmesek, amikor úgy tűnt, a futballjukkal egyértelműen kiemelkednek a mezőnyből. Örökké emlékezetes a hollandok elleni fordításuk és pazar futballjuk vagy az, hogy az utolsó csoportmeccsen a sztárokat pihentetve a B-csapatukkal verték meg a németeket, no meg a dánok elleni remeklés is nagy élmény volt… Aztán Tomás Rosicky kapufát lőtt, majd megsérült Pavel Nedved, és minden megváltozott: az egyetlen fejesgóllal minden meccsüket megnyerő görögök a cseheken is átgyalogoltak, s maradt nekik Milan Baros gólkirályi címe.

Most újra itt az Eb és újra győzelemmel kezdtek a csehek, bár a legtöbben azt mondják, ez a csapat már messze nem az a csapat. Lehetséges. Mint ahogy az is könnyen lehet, hogy a sokadszor esélyesként beharangozott portugáloknak most lesz a legerősebb, legegységesebb csapatuk. Meglátjuk, de a cseh-portugál például igen jó meccsnek ígérkezik – hátha megint legenda születik…

Kapcsolódva a legutóbbi bejegyzéshez el kell még mondanom, hogy Dinnyés Marci, aki hét esztendeje egyetemistaként segített be az MLSZ centenáriumi ünnepségeinek megrendezésébe és az alakulgató uefa.com magyar hírekkel való kiszolgálásába, ezekben a napokban egy még komolyabb rendezvény lebonyolításában segédkezik. Az esemény neve: EURO2008. Ma Nyonból, a szálláshelyéről hívott, hiszen ő a genfi és a berni mérkőzéseken a hivatalos honlap főnöke. Az ő keze alá tartoznak a különféle nyelven tudósító uefa.com-os újságírók, meg a multimédiás szolgáltatás többi szereplője, operatőrök, riporterek és így tovább.

(Dinnyés Márton Svájcban az európa-bajnoki trófea kellemes társaságában)

Ha már itt tartunk, akkor viszont gyorsan szögezzük le azt is, hogy Magyarország képviselete elkeserítően szerény az Eb-n. Ahhoz képest mindenképpen, hogy mondjuk 1964-ben vagy 1972-ben még a négyes döntőben is ott voltunk – mármint a futballcsapatunk. De már ahhoz képest is, hogy 1996-ban még Puhl Sándor pazar játékvezetését dicsérte az egész világ az angol-német elődöntő után. Most úgy állunk, hogy az FC Fehérvár gyakorlatilag több hivatalos szereplővel képviselteti magát az Eb-n, mint az MLSZ… Nem vicc: dr. Mezey György a mérkőzéseket elemző és a „Meccs embereit” választó „Technical Study Group” tagja, Berzi Sándor pedig az UEFA fegyelmi bizottságával ülésezik majd hol itt, hol ott Ausztriában és Svájcban.

Játékosunk ugyebár nincs (leszámítva az osztrák színekben szereplő, hajdani haladásos Garics Györgyöt, s már ott tarunk, hogy a románoknál sincs magyar ajkú futballista, Razvan Cosic például olyan névrokona az 54-es vb gólkirályának, Sándornak, meg a másik honvédos olimpiai bajnok futballistának, Lajosnak, aki nem tud magyarul), játékvezetőnk is csak félig-meddig. Kassai Viktor ugyanis tartalék-játékvezetőként fért be az Eb-keretbe, vagyis azzal a tudattal készülhetett, hogy csak akkor fog valójában belefújni a sípba, ha valamelyik kollégája a pályán megsérül (például a portugál–török vagy az osztrák–lengyel meccsen, amelyekre máris beosztották). Persze, ő legalább ott van, ami így is óriási fegyvertény (vajon gondoltuk volna-e azon a mált századi Komárom–Fradi edzőmeccsen, Viktor, hogy vasárnap Bécsben találkozunk?…), a kritika inkább azokat illeti, akik nincsenek itt.

Oda jutottunk, hogy már újságíróinkkal is megeshet, hogy elutasítja az akkreditációs kérelmüket az UEFA, mondván, nincs elég hely… És nem hazabeszélek, higgyék el (eddig ilyen gondom nekem még nem volt, és a személyes vonatkozás itt mellékes is), de már két éve a vb-n is érezni lehetett, hogy bizony távoli és szegény rokonok lettünk, akit egyre kevésbé látnak szívesen ott téblábolni a díszes vendégek között…

Most már annak is örülni kell, ha az ember összefut Michal Listkiewicz magyarul is jól beszélő (volt) lengyel futballelnökkel, Garics Györggyel, netán Imre Mátyással, az UEFA Bécsben szolgáló helyszíni sajtósával. Furcsán hangzik, de már szurkolóink is alig jutnak ki a mérkőzésekre. Olyan nehéz jegyhez jutni és olyan drágák a belépők, hogy sok rutinos magyar Eb- és vb-látogató hoppon maradt ezúttal.

Ha meg igazi magyar Eb-résztvevővel akar találkozni az ember, akkor sajnos nem az Eb-re kell kilátogatni, hanem valamelyik óbudai étteremben kell mondjuk Kű Lajost felkutatni…

Na, de elég… Holnap kezdődik az Eb!

Szöllősi György

Emlékszem, valamikor az ezredfordulón Huszár István nemzetközi igazgató az MLSZ-ben azt mondta: van az UEFA-nál egy kedves ír fiú, akinek az a rögeszméje, hogy internetes honlapot fabrikál az európai szövetségnél. Eddig ő, azaz Pista küldözgetett neki elvétve híreket a magyar futballról, de ez csak amolyan baráti szívesség volt, neki igazából nem ez a szakmája… Dinnyés Márton kollégámmal így lettünk hamarosan az uefa.com magyarországi tudósítói.

Akkortájt kezdett tudósítói hálózatot építeni a honlap, amely eladdig tényleg a rádióamatőrök lelkesedésével szerkesztett középiskolás faliújságra emlékeztetett. De az UEFA-vezetők bíztak az új idők furcsa fényújságjában, és sok pénzt költöttek rá, még ha eleinte reménytelennek is tűnt a vállalkozás.

Emlékszem, amikor Lennart Johansson, az előző, de már akkor is hetvenegynéhány éves  UEFA-elnök teátrálisan útjára indította a sokadszor megújult uefa.com-ot, midőn megnyomta a balgombot a hatalmas, a média kedvéért készített egyköbméteres egéren. Nehéz volt elhinni, hogy tudta, mi ez az egész.

Aztán négy éve, Portugáliában már nyolc vagy kilenc nyelven (köztük kínaiul) szolgáltatott a hivatalos honlap igen magas színvonalon, vagy száz tudósító dolgozott a helyszínen és még egyszer ennyi a londoni, nyoni meg egyéb központokban. David Farrelly főszerkesztő pedig (az a bizonyos ír fiú) elégedetten konstatálhatta, hogy a torna ideje alatt elérte az egymilliárdot (!) a honlapra klikkelők száma.

Mindez most arról jutott eszembe, hogy ötpercenként kapom az sms-eket és az e-maileket az UEFA-tól. Mint a tornára akkreditált újságíró, voltam olyan felelőtlen, hogy beikszeltem a honlapon néhány csapatot, mondván, kíváncsi vagyok a velük kapcsolatos hírekre, médiaeseményekre. Azóta hol arról értesítenek, hogy a lengyelek nyilvános edzést tartanak, ki tudja, melyik osztrák faluban, hol pedig arról, hogy a valamelyik svájci rendőrfőnök tart sajtótájékoztatót a kullancsok előfordulási gyakoriságáról az Eb-meccseken.

Félelmetes tempóban söpört le mindent az elmúlt alig több mint tíz évben a digitális forradalom a futballban is. Ma már természetes, hogy online akkreditációs rendszeren keresztül zajlik a média teljes mozgatása az Európa-bajnokságon, s ha rákattintunk az Eb hivatalos (UEFA-) honlapjára, akkor elképesztő információáradatban fuldokolhatunk. Erről most csak annyit, hogy az Eb-történelmet parádésan feldolgozó aloldalon például Albert Flóriánról, aki az 1964-es torna álomcsapatában (két másik magyar, Novák Dezső és Bene Ferenc társaságában) is helyet kapott, alighanem többet elárul a honlap, mint mondjuk éppen az ftc.hu. Persze, különösebb reklámra nincsen szüksége az oldalnak, főleg nem arra, amit én kreálok neki.

Csak addig, amíg ezt a bejegyzést megírtam, két e-mailt kaptam az UEFA sajtószolgálatától. Az egyiket (már megint…) a lengyelekről, a másikat arról, hogy szerdán filmezési és interjúkészítési lehetőség nyílik az Eb önkénteseinek központjában Bázelben és Bécsben is, miután velük, a több ezer volontierrel foglalkozik majd a napi sajtótájékoztató…

És a meccsek még csak most jönnek.

Szöllősi György

Az egész, ugye, ott kezdődik, hogy ezt az Európa-bajnokságot nekünk kellene
rendeznünk. Akkor, 2002 decemberében, ott a svájci Intercontinental
nagytermében leforrázott bennünket Lennart Johansson bejelentése: Ausztria
és Svájc láthatja vendégül a 2008-as futball Eb-t. A mi pályázatunk
médiaügynöksége - mintegy hivatalból, utolsó szolgáltatásként - a folyosón
azonnal terjeszteni kezdte a hírt, amely ma is rendszeresen visszaköszön a
sajtóban, miszerint egyetlen szavazaton múlott a siker: 7:5-re vesztettünk,
de ha az a bizonyos ciprusi küldött ígéretéhez híven mellénk állt volna,
akkor a szavazategyenlőség nekünk kedvez, mert az UEFA elnöke ránk voksolt.

Egy jó évvel később a svájci pályázat egyik főnökétől valahol Európában
sörözés közben megkérdeztem, mit tud az arányokról. Pontos számokkal,
magabiztosan mondta, hogy a török-görög pályázat volt a második helyezett,
de messze elmaradva az övéktől. És az sincs kizárva, hogy a mi pályázatunk
egy-két voksot kapott csupán vagy még annyit sem. (Tavaly Cardiffban, ahol a
2012-es rendezésről döntöttek, a mieink megint megpróbálkoztak kitalálni egy
"tisztes vereséget" üzenő arányt, el is kezdték azt kommunikálni, csak az
UEFA ezúttal - szemben a korábbi gyakorlattal - váratlanul közzétette a
végeredményt, és ország-világ előtt kiderült: 0, azaz nulla szavazatot
kaptunk).

Persze, mindez tökéletesen mindegy ma már, hiszen ebben a versenyben csak az
aranyérem ér valamit, de ma már én is azt gondolom, hogy egy szemernyi
esélyünk sem volt sem a 2004-es, sem a 2008-as, sem pedig a 2012-es
Európa-bajnokság megrendezésére. Egyszerűen azért, mert Magyarországnak sem
a futballja, sem az infrastruktúrja, sem a (sport)diplomáciája sem a
gazdasága, sem a politikai elitje nem alkalmas egy ilyen rendezvény
megszerzésére. Egyelőre legalábbis.

A helyszínen volt szerencsém látni és élvezni, hogy például a lesajnált
Portugáliában milyen vasútvonalak, autópályák és stadionok voltak 2004-ben
(a futballról nem is beszélve!). Fényévekkel jártak előttünk. S hogy
Svájcban és Ausztriában mi várható szervezettség és infrastruktúra terén,
arról aligha van kétsége bárkinek is.

És akkor most elég a múltból meg a fanyalgásból, mostantól, ígérem,
igyekszem az EURO2008-cal foglalkozni. Elvégre ezért kaptam ezt a
lehetőséget, hogy írjak blogot az Eb-ről.

Szöllősi György